hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Az angol magyar
Beszélgetés H. Haraszti Évával

2002. 06. 23.
Múlt héten mutatták be a Brit Nagykövetségen a Londonban élő neves magyar történész, H. Haraszti Éva Angol furcsaságok és szeretnivalóságok címmel megjelent új könyvét. A klasszikus történelemkönyvre távolról sem hasonlító, de annál szórakoztatóbb m? szerzőjével Ránki Júlia beszélgetett, nem csak Angliáról.

– Többféle néven ismeri a történész szakma. Ebben mintha benne lenne az életrajza…

– Angliában lettem Taylor Éva, de férjem második felesége Eve Taylor volt, így azután angliai írásaimat Haraszti-Taylor Éva néven jegyzem. Itthon maradtam H. Haraszti Éva.

– Mi a H.?

– Az első férjem nevének kezdőbetűje. A mi generációnk úgy gondolta, hogy a saját nevén akar létezni és publikálni, és a férj mindig egy bet? maradt, mint R. Várkonyi Ágnes vagy H. Balázs Éva esetében is. 

– Az első férje is történész volt?

– Nem, ő munkásszármazású, ötös ifi volt, aki a legnemesebb hajtása volt a magyar szocializmus próbálkozásának. De biztos elfogult vagyok vele szemben is, éppúgy, mint Taylorral szemben. Mert ő meg a legnemesebb hajtása volt az angol radikalizmusnak. Mind a két férjem rendkívül becsületes, rendkívül férfias, intelligens és önálló gondolkodású, udvarias és nagyon kedves ember volt. De mindkettő nagyon makacs természet? is. Azt hiszem azért értékeltek magasra, mert érezték, hogy tudnak segíteni, és hogy felnézek rájuk.

– Emancipált, önálló nőnek látszik, nem par excellence feleségnek. Olyan asszonynak tűnik, aki megteremti magának az egyenrangúságot.

– Igen, ilyen vagyok. Bennem is van egy erős mag, de ugyanakkor rendkívül félénk vagyok. Én azt hiszem, hogy egy kapcsolat férfi és nő között csak akkor lehet jó, ha mindkét személy megvalósítja magát, ha nem mindig csak egymásra, hanem egy irányba néznek. Ebből a szempontból emancipált vagyok, és nem is tudtam volna elképzelni az életemet úgy, hogy háziaszszony legyek, bár tisztelem azokat, akik ezt tekintik életcéljuknak. De szerintem minden embernek ki kell hoznia magából, ami benne van, mert így tud használni a többieknek, és így tud kiegyensúlyozott lenni.

– Ötvenöt évesen férjhez ment A.J.P. Taylorhoz, és Angliába költözött. Nem félt ekkora változástól?

– Én nagyon szerelmes voltam, ez az igazság. Végig nem gondoltam mást, csak azt, hogy vele akarok élni. A gyerekeim már felnőttek voltak, és úgy éreztem, hogy egy özvegy mama kerülgetése helyett ők szabadon, önállóan akarnak élni, én is boldog vagyok, kezdhetjük a felnőtt életet. Alan már hetvenéves volt, és azt gondoltam, ha csak három hónapot fogunk együtt élni, az is jó, mert annyira szeretem. Nagyon nehéz volt, amikor megérkeztem Angliába két bőrönddel és az írógépemmel. Teljesen idegen volt számomra az, amibe belecsöppentem, és nagyon megijedtem. Pedig szeretettel fogadtak, ott volt egy óriási család, de én nem akartam beleolvadni a Taylor familiába. Kétféle kultúra, kétféle viselkedésmód kellett hogy összecsiszolódjon. A szerelem segített. És az, hogy ő nagyon büszke volt rám. Érdekes módon Angliában ez a fajta nőtípus, mint amilyen én vagyok, nagyon ritka: az intellektuális nő, aki nőies is, meg főz is, meg megértő is. Mindig úgy mutatott be a barátainak, hogy én vagyok az ideális feleség. Végül befogadtak, és azt érzem az életem egyik fő eredményének, hogy a két kultúra, az angol és a magyar között közvetíteni tudtam. Ezt nem szerénytelenségből mondom, ez tény, ami adódott.

– Sokan nem jöttek haza azok közül, akik a háború után közvetlenül nyugaton tanultak, mert figyelmeztették őket, hogy mi készül Magyarországon. Miért jött vissza annakidején?

– Mert én építeni akartam a szocializmust.

– Ezt most komolyan vegyem, szó szerint?

– 1945-ben az Eötvös-kollégistákkal kerültem jóba. Közöttük voltak erősen marxista orientáltságúak: Heckenast Gusztáv, Szigeti József, Lám Leó. Sokat olvasva és vitatkozva úgy gondoltuk, hogy a kommunista párt biztosíthatja azt, aminek révén meg tudunk szabadulni a nacionalizmustól, az elmaradottságtól. Ilyen gondolatokkal kerültem ki 1947-ben Angliába, hogy megírjam a doktori disszertációmat. "Az angol külpolitika a magyar szabadságharc ellen" cím? könyvemmel jöttem vissza, és ez lett a Magyar Történettudományi Intézet elsőként megjelent könyve. Angliában akkor jegyrendszer volt még, az emberek sokat küszködtek. Számos radikális gondolkodású barátom lett. És hazajőve, amikor a visszásságokat és borzalmakat láttam, és zajlott a Rajk per, arra gondoltam, hogy az emberek nem képesek a gyakorlatban jól megvalósítani egy olyan elgondolást, ami lényegében igazságosabb társadalomhoz vezetne, mint a többi. Nem szabad elfelejteni, hogy amikor elmentem, itt egy koalíciós kormány volt. Hazajöttem, mert a demokratikus rendet akartam segíteni a munkámmal. Társadalmi munkát is akartam vállalni, arra számítottam, hogy az is fontos, hogy tudok angolul. Negyvenkilencre azonban minden megváltozott, és nagyon furcsa volt. Elküldtek népnevelni kisemberek közé, akik állandóan azt kérdezték, milyen a Rákosi, a Szakasits, a többiek. Érdekelte őket, mire készül a kommunista párt.

– Kommunista volt?

– Nem. Nem érdemes a kommunista szót alkalmazni ma, mert ellenszenvet szül. Nem az a lényeg, hogy minek nevezzük: szocializmusnak, radikalizmusnak, kommunizmusnak. Emlékszem, a Horthy-korszakban középiskolásként a miskolci Nőnevelő Leánygimnáziumban mennyit beszéltek nekünk a vörös veszedelemről. Akkor eszünkbe se jutott, hogy az a rendszer, amiben éppen élünk, milyen borzasztó. Csak 1945-ben kezdett felnyílni a szemem. 1949-ben pedig csak azt tudtam gondolni, hogy nincsenek megfelelő emberek ahhoz, hogy a jobb rendszert megvalósítsák. Elvileg képes voltam disztingválni a dolgok között, csakhogy a gyakorlat más volt. Amennyire egy fiatal nő fogalmai tisztázottak lehettek, anynyiban elkötelezett baloldali értelmiségi voltam. Ma már az a véleményem, hogy a huszonegyedik században nem lesznek politikai pártok, egészen más fogja meghatározni az emberek életét. A kommunikáció módjai válnak döntővé, és az, hogy mennyi pénze van valakinek, mennyit utazik, és nem az, hogy melyik párthoz tartozik. Az egész folyamat az angol királynő utazásaival kezdődött, azzal, hogy az uralkodók megjelentek másutt is, nem csak a saját birodalmuk határai között. És azután a fiatalok utazásai még jobban fölerősítették ezt. Ma már a pápa is utazik. Ez a mozgás új irányba mutat.

– Miért lett történész?

– Nagyon szerettem volna író lenni. Verseket is írtam, novellákat is, de a mondatokat nem akartam cizellálni. A háború nagy megrázkódtatás volt nekem is, és azt gondoltam, hogy nem lehet úgy irodalmat és életet írni, életeket leírni, ha az ember nem ismeri a társadalmi viszonyokat, az ország történelmét. Történészként magát a m?fajt kell jól megválasztanom, hogy ne nehezítsem meg az olvasó dolgát. A rengeteg forrásanyagnak élvezhető szerkezetet kell találnom. Tehát azért akartam történész lenni, hogy megértsem a világot, és engem csak a tizenkilencedik és a huszadik század érdekel, mert azt hiszem, hogy a mai embert a tizenkilencedik század még nagyon is meghatározza. 

– A huszonegyedik század történészei hozzá fognak jutni új, most még zárt iratokhoz. Ez nem nyit új perspektívát?

– Nincs olyan sok kutatni való már, mert igaz, hogy vannak olyan iratok, amelyeket senki nem látott még, de várhatóan többségükben ugyanazok a nézetek találhatók, amelyeket már ismerünk. Túl sok történész túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy ezeket még nem publikálták. Lehet, hogy nem hatott rám a férjem, Alan Taylor történetírói tevékenysége, mert ő mindig azt mondta, hogy csak azért ír, hogy saját magát szórakoztassa, és a történelemből nem lehet tanulni. Nekem pont ellenkező a véleményem. Azt persze mindenkor mindenki elismerte, hogy a történettudomány eredményei ötven évig érvényesek, mert azután jön az új generáció, és ugyanazokat a forrásokat másképpen értelmezi. Nagyon sok remek történész van, aki unalmasan ír. A történész csak az okmányokra hagyatkozik, és rekonstruálja a múltat, de nem tudja bizonyítani azt, ami történt. Abban lesz és van már most is nagy változás, hogy rendkívül sok mindent nagy gyorsasággal lehet megtalálni a dokumentációkból, és nem az a meghatározó, hogy egy történésznek jó-e az emlékezőtehetsége. 

– Fel tudta dolgozni a saját élményeit személyes hangon és egyben történészi hűséggel?

– Igen, és ezt a magyar nagyközönségnek szántam, "Angol furcsaságok és szeretnivalóságok" címmel. Angliában az életnek megvan a menete. Mindenre van válasz, a rendszer nem zárt, teljesen kiismerhető, mert a változásokat rögtön megfogalmazzák. Húsz éve gyűjtöm az anyagot, és persze benne vannak a saját tapasztalataim is. Nem akarok hasonlítani Mikes Györgyhöz, nem is tudnék, mert ő született humorista volt, az ő könyvét az angolok klasszikusként idézik, amikor arról esik szó, milyennek kell lennie egy idegennek Nagy-Britanniában. Azt mondják, hogy mivel Anglia szigetország, és sokat esik az eső, az embereknek folyton szórakoztatniuk kellett saját magukat. Nem véletlen, hogy milyen sportokat űznek nagy szenvedéllyel, hogy a módosabbak saját autókat építenek, és azzal száguldoznak hétvégén. Közben persze vannak a kispolgárok, akiknek a napi rítusait a saját utcámban megfigyeltem. Amikor sétálok nagyon sok lakásba be tudok pillantani: tele vannak a szobák díszekkel, kézimunkákkal, szinte mindenkinek van valamilyen gyűjtőszenvedélye vagy hobbija. Egy magyar csak ámul, hogy mi mindent találnak ki a maguk mulatságára. Azt nem mondanám, hogy ugyanúgy szeretem az angolokat, mint a magyarokat, mert az érzelmi töltés más, de nagyon sok kedvesség van a mindennapi angolokban. Azt is megtapasztaltam, hogy az emberek nem úgy érdeklődnek egymás iránt, mint itthon. Ott az a szabály, hogy mindenki munkálkodjon saját magán. Anyagilag is és teljesítményben is magára figyeljen, ne a másikra. Nem az jellemzi a közérzetet, hogy "jaj, barátom segíts", hanem, hogy "álld meg a helyed!". 

– Alan Taylor életműsorozata most jelenik meg magyarul. Miért írják azt a méltatásokban, hogy Taylor a legnépszerűbb és egyben a legvitatottabb angol történész volt?

– Nemcsak Magyarországon, hanem Romániában és Csehországban is kiadják most már a könyveit. Az egyetemi oktatásban rengeteg könyve ajánlott irodalom. A Kommunista Kiáltvány cím? műve anyagilag a legsikeresebb vállalkozása volt. Az előszava hosszabb, mint maga az eredeti szöveg. Amerikában valamennyi egyetemen tanítják. Leírja a keletkezését, értékeli Marx tudományos műveit, rendkívül objektív, nem vitatja, hogy Marx nagy elme volt, de elemzi a hibáit is. Taylor munkássága azért vitatott, mert képes volt ellentmondani önmagának. Nem azt mondta, hogy a véleményem, a politikai meggyőződésem megváltozott, hanem új adatok ismeretében korrigálta magát. Nemcsak azt mondta el, hogy a botnak ez a vége mennyire hegyes, hanem azt is, hogy a másik vége mennyire tompa. Tekintve, hogy ő nem simult bele az átlagba, természetes, hogy kiváltott ellenvéleményeket. Az elfogadottal szemben mindig voltak eredeti gondolatai. Amikor megírta "A második világháború okai " cím? könyvét, akkor azzal vádolták, hogy ő Hitlert mentegeti. Erről szó sincs, de Taylornak az volt a meggyőződése, hogy Hitler improvizált. Ez nem mond ellent annak az általános véleménynek, hogy a Mein Kampfban megírta nagy vonalakban, hogy mit akar, de Taylor azt állítja, hogy nem aszerint cselekedett, hanem amikor a helyzet úgy hozta, akkor megragadta az alkalmakat. Taylor nézeteinek vitatottságához persze hozzájárultak televíziós előadásai is. Annyira népszerű volt, hogy szinte kiürültek az utcák, amikor a műsora ment. Ott állt egy kicsi ember gyűrött kabátban, beszélt, látszott, hogy gondolkodik, nem a készre vasalt mondatokat adja elő, hanem kinyitja az agyát. Teljesen természetesen viselkedett a tévéműsorban, képes volt a fejét vakarni, a kulcsait csörgetni, tüsszenteni. Rajongott érte a közönség, mert így beszélt az angol történelemről, pedig épp az angolokat kritizálta mindig a legjobban. Soha nem lett professzor, bár rengeteg cikket írt, és sokat szerepelt. Sok más szakmabeli próbált tévésztár lenni, de nem sikerült, nem volt utánpótlás. Mindig azt mondta, én nem vagyok jobb, mint más, de más se jobb, mint én.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!