hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Gyilkos mezők
Kommunista és nacionalista népirtások a harmadik világban

2011. 12. 01.
A gyarmati világ felbomlása a kommunizmus és a nyugati világ közötti háború frontvonalává tette a harmadik világot. A nemzetközi médiában romantikus hôsként ünnepelt felszabadító mozgalmak és az ellenük harcoló katonai diktatúrák, Pol Pot, Idi Amin, Ho-Si Minh és Pinochet tábornok véres évtizedei, a piszkos háborúk kora következett.

Amint arról előző számunkban írtunk (A KGB mérge. Hetek, 2011. november 18.) a totális (ideológiai) háború megjelenése érvénytelenítette az addigi morális korlátokat a pusztítással szemben. Rendkívüli állapotot hozott létre, még a demokráciákban is, amikor a jogállamiság átmeneti jelleggel megszűnt létezni, és a lakosság totális ellenőrzés alatt élt. Megszűnt a különbség a frontvonal és a hátország között, a lakosság egészétől elvárták, hogy részt vegyen a háborúban: általános mozgósítást rendeltek el, a hátországban pedig a nőknek a férfiak munkáját kellett ellátniuk. Megszűnt a különbség a civil lakosság és a katonaság között: a háború nem csak ellenséges hadseregek között zajlott, hanem maga a polgári lakosság és az infrastruktúra is katonai célponttá vált.
A totális háborúk (az első és a második világháború)  ugyan már véget értek, de a totalitárius államokban azóta is érvényben van a rendkívüli állapot (a lakosság teljes ellenőrzése, akiktől elvárják, hogy az állami ideológiát támogassák, és gyakorlatilag lehetetlen a semlegességet választani).
A második világháború után a KGB közreműködésével megjelent a nemzetközi terrorizmus. A terrorszervezetek általában a központi hatalommal szemben a nemzeti ügy egyedüli letéteményesének tüntették fel magukat. A terrorszervezetek párhuzamosan két fronton har­colnak: a kinyilvánított cél az ellenfél teljes megsemmisítése (vagy a teljes hatalom megszerzése) volt. A saját tábor (a lakosság) feletti ellenőrzés megszerzéséért foly­tatott küzdelem általában a reflektorfénytől távol zajlott, de ugyanolyan valóságos cél volt, mint az első.
A terrorszervezetek szándékosan belehajszolják a központi hatalmat az erőszak ördögi körébe: minél több atrocitást követ el a rendfenntartásért felelős szerv, annál inkább elemében érzi magát a terrorszervezet, mivel ez csak növeli az ő népszerűségét. Ráadásul egy nyitott társadalomban könnyen a saját oldalára tudja ezáltal állítani a médiát, az általuk végrehajtott atrocitásokról pedig alig szivárog ki hír.

Tigrisketrecek a haláltáborban

1962-ben az algériai függetlenségi háború a KGB által szponzorált terrorszervezet egyeduralmával ér véget. Eközben Indokínában a második világháború vége óta a francia gyarmatosítók ellen harcoló Viet Minh és az amerikaiak által támogatott Dél-Vietnam ellen harcoló Viet Kong mögött ismét ott lapult a KGB. Ezúttal is a kommunista párt egyeduralma volt a tét. A dél-amerikai társadalmi/politikai elit fokozott figyelemmel kísérte a nemzetközi eseményeket, főleg amiatt, mert 1959-ben egy kis közép-amerikai országban, Kubában az amerikaiak támogatásával sem sikerült visszaverni a kommunista forradalmat (lásd a Disznó-öbölbeli partraszállás fiaskóját). A forradalom kitörése óta Castro hívei több ezer ellenzékivel végeztek, akiket Batista diktátor támogatásával vádoltak. Ekkorra már több volt az áldozat, mint a rettegett Batista idején.
A dél- és közép-amerikai országokban mindenhol sztrájkok törtek ki, szociális vagy demokratikus követelésekkel álltak elő a tömegek, a kemény kézzel kormányzó autokratikus elit pedig fenyegetve érezte magát. Az igazán elszánt kommunisták ekkor még kevesen voltak, de mivel az ismert forgatókönyvnek köszönhetően Castro forradalmának csak a romantikus oldala jutott el a nemzetközi közvéleményhez, az elit tisztában volt azzal, hogy nem kell sok idő, és eldőlhet egy újabb dominó. Attól tartottak, hogy Kubához hasonlóan számukra is eljöhet az elszámolás ideje valamilyen népbíróság előtt.
Az új típusú háború paradigmaváltást követelt a konvencionális eszközökkel harcoló hadseregektől és rendfenntartó erőktől. Hamar kiderült, hogy a terror ellen csak az lehet győztes, aki totális eszközökkel harcol. A háborús szokásjogot és a genfi egyezményeket tiszteletben tartó konvencionális hadseregek erre alkalmatlanok: speciális terror elleni egységek kellenek, amelyek szintén totális eszközökkel harcolnak. Roger Trinquier tábornok A modern háború című, 1961-ben megjelent könyvét azt követően írta, hogy visszahívták Algériából, ahonnan új hadügyi doktrínával tért haza.
A frissen nyugdíjazott tábornok társaival együtt a világ legjobb katonai akadémiáiba kapott meghívást, ahol tárt ajtókkal várták a „francia doktrína” hirdetőit. Mindenhol a fiatal tisztek kiképzéséhez tartozó kötelező tananyag részévé váltak a „modern háború” különböző változatai: „forradalmi háború”, „államcsíny ellenes háború”, „pszichológiai háború”.
A „francia doktrína” szerint a gerillákkal szemben gerilla módszerekkel kell harcolni, a terroristák ellen a terror eszközeivel. A terroristák semmibe veszik a genfi egyezményeket, ezért az ellenük folytatott harcban sem kell figyelembe venni a humanitárius vagy jogi jellegű korlátokat. A terroristák a lakosság megfélemlítéséből élnek: a lakosságtól gyakran külön „adót”, „védelmi pénzt” szednek, és elvárják a civilektől, hogy etesse, pénzelje, rejtse őket.
A terroristák atrocitásairól nem számol be a sajtó, mert titkon cselekszenek, és a terrorizált lakosságot is csendre bírják. A lakosság és a terroristák között csak úgy lehet elvágni ezt a kapcsolatot, ha a lakosság még jobban fél a különleges egységektől, mint a terroristáktól, valamint ha a különleges egységek tevékenységét teljes titok övezi. A siker kulcsa továbbá az is, ha a különleges egységek nem várják meg, amíg veszélyessé válik egy-egy potenciális terrorszervezet, hanem azt az elvet követik, hogy a kígyó fejét akkor kell levágni, amikor még kicsi. (Utóbbi tételt később a dél-amerikai gyakorlatban úgy értelmezték, hogy a likvidáláshoz elég, ha valaki baloldali érzelmű, kritikus újságíró, vagy emberi jogokkal foglalkozik.)
Az 1957-es algíri csatát néhány éven belül minden katonai akadémián elkezdték tanulmányozni, főleg Dél- és Észak-Amerikában. A „diktátorképző”-nek becézett panamai székhelyű Amerikai Katonai Iskolában például a hagyományos francia hadseregen belül létrehozott speciális egységek („halálosztagok”) a terroristagyanús személyek diszkrét „eltüntetésével” voltak megbízva. Az egységek senkinek nem tartoztak elszámolással, minden jogi, adminisztratív és humánus korlátozástól mentesen cselekedhettek. Összesen 24 ezer személyt tartóztattak le hat hónap leforgása alatt. Vagy rögtön megölték őket, vagy intézményesített kihallgatási (kínzási) központokba vitték.
A halálosztagokért és a kínzási központokért egy bizonyos Paul Aussaresses tábornok felelt. A háború után Aussaresses tanácsadóként szolgált tovább a CIA-nál a „Phoenix-hadműveletben” Dél-Vietnamban, amely arra irányult, hogy elvágják a kapcsolatot a dél-vietnami lakosság és a Viet Kong között. A „Phoenix-művelet” keretében a halálosztagok vélhetően tízezreket gyilkoltak meg, illetve szállítottak dél-vietnami erők által működtetett speciális kínzási központokba (az úgynevezett „tigrisketrecekbe”). A börtönrendszert a CIA a távolból felügyelte. A halálosztagok a dél-vietnami erők által a viet-kong-szimpatizánsokról készült listája alapján dolgoztak – és nem kellett sok ahhoz, hogy valaki felkerüljön erre a listára.
Dél-Amerikában a hetvenes években indul útjára az egész kontinensre kiterjedő Condor-hadművelet. A halálosztagok általában mindenütt, ahol a kommunista államcsíny veszélye fenyegetett, igyekeznek diszkréten tevékenykedni, de a kilencvenes években bekövetkezett demokratizálódási hullám során sötét tevékenységük végül napvilágra került. Argentínában mintegy 30 ezren tűntek el 1976 és 1982 között Videla tábornok diktatúrája alatt, a „piszkos háború” időszakában. A filmekből, irodalomból jól ismert jelenség szerint a gyermek reggel elindul az egyetemre, azután nyoma vész, immár harminc éve nem találják. Valószínűleg rosszkor volt rossz helyen, és egyszerűen elvitték. A magukat Május téri anyáknak nevező szülők 1977-től 2006-ig minden csütörtökön a kormány székháza előtt tüntettek, hogy hírt kapjanak gyermekeik­ről. Több vezetőjüket meggyilkolták a halálosztagok. Hasonló katonai diktatúrák működtek például Braziliában (La Junta: 1964–1985), Chilében (Pinochet: 1973–1990), ahol vélhetően tízezres nagyságrendben tűntek el emberek.

Keresztények a terror ellen

A módszerek globálisak voltak: Indonéziában például az 1965–66-os antikommunista erőszakhullám során legkevesebb 200 ezerre tehető az ellenterror áldozatainak száma. Kongó első miniszterelnökét, Patrice Lumumbát 1961. január 17-én rejtélyes körülmények között elrabolták, megkínozták és meggyilkolták. Helyébe vetélytársa, az erős „algériai” kapcsolattal rendelkező Mobutu lépett, akinek biztonsági szakemberei éppen ellenfele meggyilkolása előtt kaptak többhetes kiképzést egy bizonyos Roger Trinquier tábornoktól.
Az áldozatok számát tekintve a jobboldali katonai diktatúráknál még mindig létezett rosszabb: a totalitárius rendszer. Ahogy a franciák visszavonulása után a Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) minden „kollaboránst” fizikailag megsemmisített, Vietnamban az amerikaiak visszavonulása után több százezer ember került „automatikusan” a helyi gulágba, vagy azért, mert szerepet vállalt a dél-vietnami hadseregben, közigazgatásban, vagy egyszerűen azért, mert keresztény hívő volt.
A kereszténység gyökeres kiirtására irányuló politika azonban sikertelennek bizonyult: a kommunista hatalomátvétel idején, 1975-ben vélhetően 145 ezer evangéliumi keresztény élt, számukat 2002-ben pedig legalább 1,2 millióra becsülték. A keresztények azonban mind a mai napig csak részleges vallásszabadságot élveznek Vietnamban. A legtöbb felekezet nincs regisztrálva, és vállalja a gyakori hatósági zaklatást. A legkomolyabb atrocitás az etnikai kisebbségekhez tartozó keresztényeket éri, akik közül többen az Overseas Missionary Fellowship beszámolója szerint a mai napig is börtönben ülnek nacionalizmus és ellenforradalmi tevékenységek vádjával.
Kambodzsában a Pol Pot vezette ultramaoista forradalom népirtásba torkollott (1975–79), legalább másfél millió áldozattal, amely a lakosság egyharmadát jelentette. A kommunista fordulat idején 10 ezer evangéliumi keresztény élt Kambodzsában. A népirtást követően – miután sokan Thaiföldre menekültek – mintegy ezren maradtak. Ma az egyik külföldi misszió 750 gyülekezetről tud, az evangéliumi keresztények számát pedig 40 ezerre becsüli.
Ha csak az áldozatok számát vesszük figyelembe, a totális terror által okozott polgárháborús helyzet rosszabb volt a katonai diktatúránál. A közép-amerikai Salvadorban 1980-tól 1992-ig dúló polgárháború civil áldozatainak száma százezerre tehető. A többszereplős terror- és ellenterror sorozat káoszba döntötte az országot, egyes esetekben teljes falvak lakosságát irtották ki az ellenterror nevében. Arra is volt példa, hogy egy köztiszteletben álló emberi jogi szervezetnek a nyolcvanas években egymás után négy elnökét gyilkolták meg ismeretlen tettesek. A békefolyamat az ENSZ közreműködésével 1992-ben sikeresen zárult le.
A demokratikus átmenet ára viszont az lett, hogy az új parlament egyik első döntése az volt, hogy általános amnesztiát hirdetett, amely jelentősen megnehezítette a múlt feldolgozását. A békefolyamat keretében viszont az átmeneti kormány földreformba kezdett, hogy a frissen leszerelt és „munkanélkülivé” vált gerilla- és milíciaharcosok közül 35 ezren földet kapjanak.
Annak ellenére, hogy Salvador még mindig a föld egyik legerőszakosabb országa (számos volt gerillaharcos kamatoztatja tudását a különböző maffiákban), a demokrácia és a jogállam erősödik az országban. A polgárháború alatt az evangéliumi keresztények száma nagy növekedésnek indult, a lakosság egyharmada evangéliumi keresztény lett, és ilyen módon sokan elfordultak a terror alkalmazásától.
Peruban és Kolumbia bizonyos tartományaiban még mindig a marxista gerillák (Peruban a Fényes Ösvény, Kolumbiában a FARC), a hadsereg és a jobboldali milíciák szorításában él a lakosság, és az evangéliumi keresztények továbbra is nagy árat fizetnek a hitükért. Kolumbiában, ahol az evangéliumi keresztények a lakosság 15 százalékát teszik ki, már negyven éve tart a polgárháborús helyzet. Több mint hárommillió a belső menekültek száma (ez Szudán után a föld legnagyobb menekültválsága egy ország saját határain belül). A kolumbiai gyülekezetek által kiadott 2009-es kiáltvány szerint 2008-ban 240 támadás érte a gyülekezetek tagjait, amelynek következtében 2285 halálesetet regisztráltak – miközben 2002 óta nagy mértékben csökkent az erőszak az országban.
Az Open Doors nevű keresztény emberi jogi szervezet évtizedek óta speciális gyermekotthonokat működtet Peruban, Kolumbiában, mert bizonyos térségekben a gerillák jólnevelt kisfiúk után vadásznak – különösen evangéliumi családban született kisfiúk után –, akiket 9-10 éves korukban elrabolnak, hogy belőlük szófogadó harcosokat neveljenek. A szülők inkább beviszik a fiúgyermeke­ket ezekbe az otthonokba. Előfordult az is, hogy olyan árvává tett gyermekeket vettek fel, akiknek szüleit a szemük láttára lőtték agyon. Azokat a fiatal fiúkat is befogadták, akiknek már sikerült megszökniük a gerilláktól, a dzsungelen keresztül biztonságos helyre jutottak, miközben arra is ügyelniük kellett, hogy ne találkozzanak se a hadsereggel, se a milíciákkal…
A Christianity Today című folyóirat kérdésére, hogy vajon miért csökken a politikai erőszak, a megkérdezett katonai szakértő a következő meglepő választ adta: „Szerintem azért gyengül el a FARC, mert az emberek elkezdtek Istenre gondolni.”. Ebben a lassú változásban szerepet kap olyan kiemelkedő egyéniség is, mint Russ Stendal. Szervezete, a „Columbia para Cristo” (Kolumbia Jézus Krisztusért) száz munkatárssal rendelkezik, többségük indián. Az amerikai állampolgárságú Russ Stendal Kolumbiában született, indiánok között dolgozó lelkész szülőktől. Később maga is misszionáriusként szolgált az indiánok között. 1983-ban a FARC túszul ejtette, és öt hónapon keresztül tartották fogva, egy fához kötözve. Olyan misszióhoz tartózott, amely nem fizet váltságdíjat, felkészült a biztos halálra, de ekkor támadt egy ötlete: azt kérte, hogy leírhassa élettörténetét. A történet eljutott a tábor vezetőjéhez, aki engedélyt adott többieknek is, hogy elolvassák. Az élmény nyomán többen érdeklődni kezdtek a szellemi dolgok iránt – Russ Stendal ekkor értette meg mélyebben Isten Igéjének erejét.
Végül egy teljesen ismeretlen ember kifizette Stendal váltságdíját. Szabadon engedése után az amerikai nagykövetség figyelmeztetése ellenére családjával visszaköltözött a dzsungelbe, és megalapította új szervezetét. Azóta is folyamatosan járja a dzsungelt indián barátai társaságában, hogy a gerilláknak, a katonáknak, a milícia tagjai közt Bibliát és keresztény adókat közvetítő minirádiókat osszanak szét. Emellett a helyi lakosokat is látogatják, bátorítják őket, főleg azokat, akik folyamatos nyomás alatt élnek mind a terror, mind az ellenterror részéről. „Rengeteg ember kezd el lelkesedni Isten iránt olyan távoli helyeken, mint a börtönök, gerillatáborok, távoli, eldugott és veszélyes vidékek” – mondta el Stendal a Chirstianity Today-nek. „Egyedül Isten tud egy ilyen mozgalmat beindítani. A Szent Szellem vezet bennünket, hogy Bibliákat, keresztény irodalmat és rádióadásokat juttassunk el ezekre a helyekre, és Isten mozgatja ezután az eseményeket. Ez pedig mindig olajat önt még a tűzre.”

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!