Az intézkedéstervezet meghirdetése, amely nem árul el semmit a hajléktalanok további sorsáról, mert inkább a – ha nem is jólétben élő, de legalábbis – lakóhellyel rendelkező fővárosiak, azaz a többség megnyugtatására szolgált, egy gyermekkori emléket idéz fel bennem. Kiskoromban az akkor Élmunkás téri Szent Margit templomba jártunk vasárnaponként szentmisére. A templomkapuban mindig ott álltak a féllábú-félkarú, alighanem háborúban szerzett sebesülésekkel, a nyomorék koldusok. A hívek nemigen botránkoztak meg a jelenlétükön, hanem inkább természetesnek vették, hogy a társadalom szegényei elesettségükben azokhoz az embertársaikhoz fordulnak, akikről feltételezhető, hogy nem utasítják el őket. Alamizsna reményében jöttek, s nem is távoztak üres kézzel. Alig volt olyan, aki ne adott volna nekik valamit. Így hát rendületlenül jöttek, és egyre többen. Aztán hirtelen nyomtalanul eltűntek. És nemcsak a templomkapuk körül, hanem a főváros egyéb, kéregetéssel korábban célba vett, forgalmas területeiről is.
A szocializmus, amely önmagát jóléti politikai berendezkedésnek aposztrofálta, nem akart tudomást venni a mindenkit boldogító társadalom tényszerű tagadásáról, a szegénységről. Eltakarította a koldusokat, ahogy mindent és mindenkit eltakarított, ha az útjában állt.
S mintha ugyanez a szemléletmód térne vissza napjaink polgárinak mondott és jólétet ígérő kormányzata alatt. A szegénység, a koldulásra kényszerítő hajléktalanság elkerülésének legbiztosabb útja a munkanélküliség minél nagyobb mértékű csökkentése. Hiszen a munkanélküliség a demokrácia hullafoltja: ha nem teljesül a munkához való alkotmányos jog (és miért is teljesülne, hiszen úgyis csak deklaratív?), akkor a többi alapjogot sem lehet hiánytalanul kitölteni. Így hát kormányzati prioritás a munkahelyteremtés. Csak az a baj, hogy az új kormány regnálása óta a KSH adatai szerint több mint ötvenezerrel nőtt a munkanélküliek száma…
Ámde a polgári többség ezt még nem érzékeli. Ezért kell elrejteni a kényes érzékszervek elől a nem is mindig szép és nem is mindig illatos valóságot. Adott esetben a hajléktalanokat. Majd az életképtelen kistelepüléseket mint a fővárosba áramló hajléktalanság melegágyait.
Egy efféle kistelepülésről tudósított néhány héttel ezelőtt egy tényfeltáró rádióriport. Munkalehetőség nincs, még a település közelében sem. Az emberek segélyből élnek. Egy sokgyermekes család havonta huszonnégyezer forintot kap. S mivel ebből az összegből nem tudták a gyermekeiket eltartani, állami gondozásba – nem adták! – vették őket. S itt megszólal a település azóta már újraválasztott polgármester asszonya, aki azt kifogásolja, hogy a szóban forgó család nem volt képes a fent említett összeget megfelelően beosztani. Ezért az önkormányzat a közeljövőben életvezetési tanácsadót fog küldeni hozzájuk. Ha populista lennék, azt mondanám, hogy a polgármester asszony családjának adjuk a huszonnégyezer forintot, életvezetési tanácsadóval megfejelve, hogy osszák be együtt a segélyt!
Aki tehát szegény, adott esetben nyomorgó hajléktalan, az a saját bűne miatt jutott idáig. Nem volt megfelelő életvezetési ismerete. Ez szolgál – embertársaink kiszolgáltatottsága láttán néhanapján mégiscsak háborgó – lelkiismeretünk elaltatására.
A legmegdöbbentőbb, hogy ez a szemléletmód nem maradt a templomkapukon kívül sem. A jó múltkor, úgy két éve egy szerzetes pap tartotta szükségesnek, hogy vasárnapi igehirdetésében indulatos intést fogalmazzon meg az úgy látszik még mindig meggondolatlan adakozásra kész hívekkel szemben, mondván, hogy a templom kapujában kéregető hajléktalanoknak ne adjanak semmit, vagy ha mégis, akkor jöjjenek takarítani utánuk.
Tudatában vagyok annak, hogy az egyházak és a vallási felekezetek Magyarországon pótolhatatlan szociális munkát végeznek. Sőt, néhány segélyszervezetük országhatárokon túl is áldásos tevékenységet fejt ki, ha valahol a világon katasztrófa sújtja embertársainkat. De a szerzetesi intelemből kiderül, hogy a szociális problémákat szeretnék valahogy mégis elkülönítetten kezelni. Csakhogy az elesettség, a szegénység, a nyomor nemigen lokalizálható. Majd’ mindenütt jelen van. S oda is betolakszik, ahol biztosnak gondolt tartózkodási helyek állnak a rendelkezésre. Nincsenek szilárd demarkációs vonalak, amelyek a viszonylagos jólét és a szegénység között húzódnak.
Gondoljunk csak a devizahiteleseket megsegítő kormányzati erőfeszítésekre: hogy a bankok a hitelből épült házakat törlesztés hiányában se árverezhessék el. De vajon mi lesz azokkal, akik sohasem kértek, mert fedezet híján nem is kérhettek hitelt? Akiknek sohasem épül föl a házuk? Akik még a szegényes szükséglakásból is kiköltözni kényszerülnek?
A baj mindenkit utolérhet. Sőt, már vannak, akiket utol is ért. S ezt Camus Pestis című regényében szereplő Paneloux atya is kénytelen belátni: „A pap ezúttal szelídebb és megfontoltabb hangon beszélt, mint az első alkalommal, s a jelenlevők több ízben észrevettek bizonyos tétovázást az előadásában. Még különösebb volt, hogy már nem azt mondta, hogy »ti«, hanem azt, hogy »mi«”.
Mert ha baj van, akkor nincs ők és mi, hanem mindnyájan együtt vagyunk. Minden megkülönböztetés és elkülönítés nélkül. Ezért érdemes megfontolni, hogy mit mondunk, és különösképpen, hogy mit teszünk. Kiváltképpen egy olyan szerzetes megnyilatkozásának megítélésekor, aki éppenséggel egy úgynevezett kolduló rend tagja. Akinek a rendalapítóját sokszor elzavarták az ajtók elől.
S mivel a budapesti városvezetésbe néhány egyházi iskolát végzett politikai személyiség is bekerült, ezért talán nem fölösleges tanulságul a Lukács evangéliumának szegény Lázárról szóló történetét felidézni. Szerepel benne egy dúsgazdag ember meg a kapujában kolduló Lázár gennyes, fekélyes sebekkel, amelyeket a környékbeli kutyák nyalogatnak. A hajléktalan Lázárról egyebet nem tudunk meg. Még azt sem, hogy miként került ebbe a nyomorúságos helyzetbe. Elképzelhető, hogy akár a saját hibájából. Ha esetleg könnyelmű volt, vagy csak élhetetlen, most bűnhődik. De Lukács erről nem árul el semmit. Megelégszik azzal, hogy Lázár szenvedésére utaljon. S a gazdag és a szegény viszonyát is csak igen szűkszavúan jelzi: a mindennap lakomázó gazdag még a maradékot sem adja oda a szegénynek.
A gazdag talán csak azért tagadja meg tőle még a kidobásra szánt maradékot is, mert szeretné, ha Lázár végre elmenne. A lakomákra érkező vendégeket bizonyára zavarja ennek a gusztustalan, fekélyes embernek a látványa. Esetleg az alamizsnáért való könyörgése. És minden bizonnyal rontja a városképet is. Mert még a korcs kutyákat is odacsalogatja.
Feltételezhető, hogy ezért nem kap még ételmaradékot sem.
Mégsem megy el. Mert talán mindvégig reménykedik, hogy a gazdag mégiscsak megszánja egyszer.
Aztán mindketten meghalnak. Talán ugyanazon a napon. Lázárt az angyalok Ábrahám kebelére viszik, a gazdag meg a pokolra jut. Pedig nem is lehetett annyira gonosz ember. Mert abban ugyan bízhatott, hogy az alamizsna megtagadásával távozásra bírhatja a kapujába költözött koldust, de az az eszébe se jutott, hogy elkergesse… n
2010. 10. 29. (XIV/43)
