hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A valláskritikák kritikája

2010. 01. 09.
Jézus Krisztus születése, a megtestesülés a teljes és végleges kinyilatkoztatás eseménye. Isten már nem közvetítők útján üzen, hanem személyesen jön el. Így lett tökéletes az embernek az Istenhez való viszonya. S miközben a megtestesülés és a megváltás, illetve Jézus egész élete kinyilatkoztatja Isten mivoltát, egyúttal rendkívüli képet rajzol meg magáról az emberről is. Korábban csak annyit tudhattunk, hogy az embert Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette. A megtestesülésben azonban maga az Isten azonosul az emberrel.

Érdekes módon a máig korszakalkotónak s immár klasszikusnak számító valláskritikák éppen ezt az egyetemes vallástörténetben is példa nélkül álló antropológiai fordulatot hagyták figyelmen kívül, amikor a keresztény-keresztyén hívő meggyőződéssel szemben bírálataikat megfogalmazták. Akár Feuerbach vagy Marx, akár Freud vagy az egzisztencialista Sartre és Camus valláskritikáit vesszük figyelembe, valamennyien lényegében véve ugyanazzal vádolják a kereszténységet, nevezetesen, hogy egy külsődleges, heteronóm hatalomnak szolgáltatják ki a szabadságára és függetlenségére méltán büszke embert, s ezzel megfosztják az önállóságától, attól az erőtől, amely a nagykorú emberiség fejlődésének a biztosítéka. S ha Jézus Krisztus nem született volna meg, akár igazuk is lehetne…
Ámde megszületett. S ezzel új dimenzióba helyezte a vallás fogalmát. Ezért az előbb említett valláskritikák legfeljebb csak a kereszténység előtti időszakban lehetnének hellyel-közzel helytállóak. S itt Goethe halhatatlan sorait érdemes idéznünk:
„Mily Isten volna, kintről hatva pusztán
s pergetve a mindenséget ujján?
Úgy illik, bentről mozgassa a létet,
életet adjon, s ő legyen az élet,
úgyhogy mi benne él, hat, benne sző,
abban ő legyen lélek és erő.”

Az ember nagyra hivatottságáért szót emelő különféle valláskritikákat olvasva az is felötlik bennünk, hogy olykor éppen azoknak a gondolatai nyújtottak táptalajt az ember megalázásához, akik a világfölötti Isten túlhatalmával szemben akarták védelmezni. Kézenfekvő lenne itt mindjárt Marxra hivatkozni, akinek követői olyan társadalmi körülményeket teremtettek, amelyek a legkevésbé sem vették figyelembe az ember személyes méltóságát. Mondhatják ugyan utólag azt, hogy ezek a követők Marxot félreértelmezték, csakhogy éppen ő emelte a filozófiai gondolkodás trónjára a gyakorlatot. Így aztán az ori-ginális marxizmus logikáján belül maradva az eszmére való hivatkozás sohasem előzheti meg a gyakorlat szerepét és jelentőségét.
Felidézhetjük itt nemcsak az utódok hatalmukkal visszaélő magatartását, hanem az általa tisztelt elődöt, Feuerbachot is, aki szerint a vallás alapja az ember függőségi érzése, amely a szükséglet fogalmából származik. S mindennek eredete a természetben keresendő.
Ezen a ponton Feuerbach humanizmusa naturalizmusba csap át, s ugyanúgy az állatok világából vett modellel akarja értelmezni az embert, mint Hobbes a farkassal, Machiavelli az oroszlánnal és a rókával, Nietzsche a szőke bestiával és Spengler a magányosan fészkelő ragadozó madárral.
Az egzisztencialisták sem vették észre a kereszténység speciális vallástörténeti szerepét és egyedülálló jelentőségét. Ez már abban is tetten érhető, hogy habár a kereszténységet akarják kritika alá vetni, mégis a kereszténységet megelőző, ókori vallások világából ismert mítoszokat elevenítenek föl, hogy álláspontjukat igazolják. Az önző és szeszélyes olümposzi istenekkel szemben lázadó titánok, Prométheusz vagy Sziszüphosz mítoszát, akik az emberiség szabadságáért és fejlődéséért büszkén vállalják az áldozatot, az istenek büntetését. Ezúttal sincs többről szó, mint amiért Lucretius Carus Epikuroszt dicséri:
„Hajdan a vallás terhe alatt rútul leigázva
Fetrengett földünkön az emberi élet, a zsarnok
Közben a menny boltjáról rázta fejét fenyegetve,
S rettenetes képével rémítgette a népet.
Mint a legelső, egy görög ember mert csak a földön
Szembeszegülni a rémmel s annak ellene állni;
Őt sem az isteni lény neve, sem villámai meg nem
Rémítették, sem vészes morajával a mennybolt…
Így most végre a vallás fekszik földre tapadva,
S most már minket emel diadalma az égbe a hősnek.”

Az egzisztencialisták azonban a vallást megsemmisítőnek hitt kritikájuk által sem voltak képesek az embert az „égbe emelni”. Sőt, az elidegenedés rabságából sem tudták, s talán nem is igen akarták kiszabadítani. Megelégedtek azzal, hogy tudatosították kiszolgáltatott helyzetét, ami legfeljebb csak a megszabadulás feltételének, de nem a helyzet megváltoztatásának tekinthető.
Az élet hiábavalóságának felismerése csak undort válthat ki belőlünk. Ahogy Sartre írja hasonló című regényében:
„Tompultságban és félálomban vonszolták végig magukat az életen, könnyelműen megnősültek, vaktában gyerekeket csináltak. Kávéházakban, esküvőkön, temetéseken találkoztak embertársaikkal. Néha-néha elkapta őket az örvény, vergődtek, – de ilyenkor fogalmuk sem volt róla, hogy mi is van velük. Mindaz, ami körülöttük történt, látómezejükön kívül kezdődött és végződött; hosszú, homályos formák, távolról érkező események súrolták őket egy pillanatra, s amikor meg akarták nézni, hogy mi az, már vége is volt. És aztán, negyvenéves korukban makacs kényszereiket és közhelyeiket elkeresztelték tapasztalatnak, s olyanok lettek, mint az automaták: két érmet kell bedobni a baloldali nyílásba, és ezüstpapírba csomagolva anekdoták esnek ki; két érmet a jobboldali nyílásba, és odalent értékes tanácsok esnek ki, amelyek úgy hozzáragadnak az ember fogához, mint a puha karamell.”
Freud is ebből a tompult félálomból ígér ébredést. Szerinte a vallás mint kulturális jelenség, mint illúzió azoknak a képzeteknek az összessége, amelyek abból az igyekezetből fakadnak, hogy „az érzékek világát, amelybe bele vagyunk állítva, a kívánságok világával múljuk felül”. Az ember legmélyebb lényegét az ösztönrezdülések bonyolult szövevénye alkotja. Azért, hogy az ember legyőzhesse eredendő esendőségét, vé-delmet keres, amit meg is talál, de csak egy nyomasztó függőség árán.
A védelmet a vallás nyújtja, amely eszerint csak „egy darab infantilizmus”. Az istenfogalom tehát a védelmező atyai tekintély iránti igényre vezethető vissza. „Ha a serdülő észreveszi – írja Freud –, hogy neki mindig gyermeknek kell maradnia, hogy sohasem mondhat le az idegen túlerőkkel (az őt mostohán kezelő természettel) szembeni oltalomról, akkor átviszi az apai kép vonásait ezekre az ellenséges erőkre, megalkotja az isteneket, akiktől fél, akiket meg akar nyerni és akikre mégis rábízza a védelmét.”
Freud valláskritikájának célja az ember emancipációjának elősegítése.
A tudattalan feltárására szolgáló terapikus módszere, a pszichoanalízis azonban csak részleges eredményekkel szolgál. Egy világos szoba sötétségbe nyíló ajtaját résnyire nyitotta ki, úgyannyira, hogy az ember tudatára ébredjen saját kiszolgáltatottságának: legbensőbb lelki élete, legtisztábbnak és legemelkedettebbnek hitt érzelmei ismeretlen és megalázó erőknek engedelmeskednek, s tudatának keskeny fénypásztája tanácstalanul kering ezeknek az erőknek a halmazában.
Freud követői és kritikusai sem bántak bőkezűbben a tudattalan hálójában vergődő emberrel. S itt Gordon W. Allportra hivatkozhatunk, aki szerint „emberi természetünk egészének sohasem vagyunk közvetlenül tudatában. Még nagyobb részének sem. A tudat kiterjedése bármely adott pillanatban megdöbbentően kicsi. Alig tűnik nagyobbnak, mint egy nyugtalanul villódzó fénypont, amely ide-oda szökken a személyiség hatalmas épületén belül; egyszer a benső, egyszer a külső oldalon világít rá valamire.”
Mindezt összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az ateizmus nemhogy nem eredményezi az ember felszabadulását, hanem az istentagadás az ember ethoszának megtagadásához is vezet. Jézus megtestesülése óta az ateizmus klasszikus kérdése: Isten vagy ember? – túlhaladottá vált. A kereszténységben nem Isten léte veszélyezteti a szabadságunkat, hanem – különösen napjaink jelenségeit figyelembe véve – önmagunk. Önmagunk pogány istenítése. S ezzel ismét visszakanyarodunk az ókori politeizmus világába.
Vajon a 21. századi ember a fejlődés eredményeinek birtokában nem érkezett-e el az Olümposz tetejére, hogy elfoglalhassa az egymással is versengő istenek helyét?
(a szerző teológus)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!