hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Mitológiai Jurassic Park
Athénban újjáélesztenék az antik hellén vallást

2007. 02. 07.
Január végén egy jelenleg még kicsiny, ámde annál lelkesebb hellén társaság (képünkön) Athénban bejelentette: életre akarja kelteni az antik görög istenségek kultuszát. A „mitológiai Jurassic Park” létrehozásán fáradozó társaság máris hatalmas publicitást élvez, és követőinek száma rohamosan gyarapszik.



Fotó: AP

Ha feltennénk a kérdést, melyik város versenyezhetett volna legnagyobb
eséllyel a Római Birodalom „kulturális fővárosa” címéért, a válasz minden
bizonnyal úgy szólna: Athén. Itt összpontosult mindaz, amire a görögök – és
szellemi örököseik, a rómaiak is – büszkék lehettek: az agora (piactér) a
demokrácia szabad levegőjét idézte; a Dionüszosz-színházban játszották a
színháztörténet legnagyobbjainak, köztük Szophoklésznek darabjait; az
Akropoliszon pedig ott magasodott az ókori építészet egyik legharmonikusabb
épületegyüttese, a Pheidiasz tervezte Parthenon.

Amikor a kereszténység legnagyobb hatású igehirdetője, Pál apostol, az
időszámításunk szerinti 50/51-ben Athénba érkezett, első dolga volt, hogy
bejárja a város „turistalátványosságait”. Később, az Areioszpagosz-bizottság
előtt elmondott beszédében is hivatkozik erre: „mert amikor körbejártam és
alaposan megszemléltem szentélyeiteket, találtam egy olyan oltárt is, amelyen ez
a felirat állt: »az ismeretlen istennek«.”
Pál azonban nem szájtáti turistaként,
hanem mint a „pogányok apostola” fordult meg Hellász fővárosában. Ezért olvassuk
néhány sorral feljebb, hogy miközben Pál munkatársait várta Athénban,
„felháborodott benne a szelleme a bálványokkal teli város láttán”. De idézzük
csak fel: mit is láthatott Pál Athénban? Nagyjából ugyanazokat a
látványosságokat, mint a mai turisták: szobrokat, oltárokat és templomokat. Ezek
a tárgyak azonban mégsem tudták őt rabul ejteni kivitelezésük szépségével, mivel
Pál nemcsak a szemével, hanem szellemén keresztül is „látta” őket. Ez az
erkölcsi-szellemi látásmód pedig nem „műkincseknek, kulturális javaknak,
esztétikai értékeknek”, hanem egyszerűen bálványoknak (eidóla) mondatta vele e
tárgyakat. A fentebb említett areioszpagoszi beszédben Pál nyíltan kijelentette
a pogány vallás tisztelői előtt, hogy „az Isten, aki a világot teremtette, és
mindazt, ami benne van … nem lakozik emberkéz alkotta templomokban”
, sőt még
ennél tovább ment: „nem vélekedhetünk úgy, hogy az istenség aranyhoz, ezüsthöz,
kőhöz, művészi elképzelésből vagy emberi gondolatból született műalkotáshoz
hasonló”
. Pál nem a bálványok/műalkotások esztétikai értékét vitatta, hanem arra
mutatott rá, hogy ezek tisztelete senkit nem visz közelebb a teremtő Isten
megismeréséhez, amely pedig minden ember legfőbb kötelessége.

Az apostol azonban más szellemi ítéletet is mondott, ezúttal nem a
kultusztárgyakra, hanem azok tisztelőire. Nevezetes athéni beszédében így
szólította meg hallgatóságát, a volt arkhónokból álló, köztiszteletnek örvendő
Areioszpagosz-tanácsot: „Athéni férfiak, látom, hogy minden tekintetben nagyon
vallásosak vagytok”
. A mondat ironikus felhangja csak a zsidó–keresztény
kinyilatkoztatás hívei előtt nyilvánvaló: a „vallásos”-nak fordított szó az
eredeti szövegben ugyanis így hangzik: démontisztelő (deiszidaimoneszterosz). Az
athéni vének tanácsa valószínűleg semmi kivetnivalót nem talált ebben a
megszólításban, bár a szónak már az ógörögben is volt egy kis pejoratív
mellékzöngéje: általában a nagyon vallásos, túlzottan babonás embereket szokták
így nevezni. Pál azonban máshelyütt egyértelművé teszi, hogy a démonok
tisztelete káros, romboló hatású, s emellett összekapcsolódik a bálványok
imádásával, amelynek a Biblia szerint szintén súlyos negatív következményei
vannak az egyén, a család vagy a nemzet életében. A Korinthosziakhoz írt első
levélben
a pogányok legfőbb jellemzőjeként azt olvassuk, hogy „vitetnek a néma
bálványokhoz”
. Az eredeti szövegben a bálványokat körülvevő ellenállhatatlan
erőtérről van szó, amely mágnesként vonzza magához az embereket. A
zsidó–keresztény kinyilatkoztatás szerint ilyen ereje van a gonosz és
tisztátalan szellemeknek (daimón) is. Ennek további bizonyítéka ugyanebben a
levélben olvasható: „amit áldozatul leölnek, azt démonoknak és nem Istennek
áldozzák”
. Pál ehhez kapcsolódó tiltása is egyértelmű: „nem akarom, hogy
démonokban részesedjetek!”


A Bibliának a pogány istenségekről sincs jobb véleménye: „mert a nemzeteknek
minden istene bálvány”
(96. zsoltár). A görög–római istenségek közül az
Újszövetség többet is megemlít, kivétel nélkül elítélően. Tudjuk, hogy az „olümposzi
istenek atyjának”, Zeusznak több görög városban is jelentős kultusza volt, de
ezek közül is kiemelkedett Pergamon, ahol II. Eumenész király i.e. 165-ben egy
hatalmas oltárt emelt a görög főisten tiszteletére. Ezt az oltárt a Jelenések
könyve a „Sátán trónszékének” nevezi, illetve magát Pergamont annak a helynek,
„ahol a Sátán lakik”. Ez a kijelentés kibékíthetetlen ellentétben áll azokkal a
pogány vallási képzetekkel, amelyek egy alapjában békés természetű
szoknyapecérnek mutatják be Zeuszt, aki rendet tesz a szüntelen viszálykodó olümposziak között, és csupa mulatságból a felhők szélén ülve villámokat dobál a
halandók közé.

A görögök igen sokarcúnak képzelték isteneiket. Itt van példának okáért Apollón,
aki amellett, hogy a „Múzsák vezetője” volt – maga is kitűnő lantos –,
megtestesítette az életet adó Napot, s emellett még a dögvész és a háborús
pusztulás isteneként is számon volt tartva. A Jelenések könyve nem éppen hízelgő
módon a „mélység (abüsszosz) angyalának” nevezi, amelynek „neve héberül
Abaddón,
görögül pedig Apollüón, azaz Pusztító”. Ki gondolta volna, hogy az ártatlannak
tűnő görög istenség, Apollón, a Terminátor antik megfelelője?

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás és a görög világnézet közötti összecsapás
azonban nem az apostolokkal kezdődött. Több mint háromszáz évvel korábban Nagy
Sándor, a híres görög filozófus, Arisztotelész hű tanítványa, miután elfoglalta
az egész Közel-Keletet az Indusig, mindent megtett, hogy a görög kultúrát,
vallást és világnézetet elterjessze a térségben. Saját költségén több ezer
perzsa nemesifjú hellenista oktatását finanszírozta. Ő még többnyire viszonylag
toleráns maradt a helyi vallások, így a zsidó hit irányában is, de birodalmának
egyik későbbi örököse, Antiokhosz Epiphanész már annyira szenvedélyes „hellenizátor”
volt, hogy halálbüntetés terhe mellett tiltotta be a zsidóknak a Törvény
tanulmányozását, a körülmetélést, a szombat megtartását, valamint
bálványimádásra kötelezte őket. Az ókor egyik leghősiesebb összecsapása zajlott
le ekkor a makkabeusi háborúkban, melyek a zsidóság vallásának túlélését
eredményezték. A zsidó kinyilatkoztatás és a hellén világnézet ellentéte akkor
feloldhatatlannak bizonyult. Európa azonban később újra zászlajára tűzte a
kettő, tűz és víz egységesítését, s a modern történetfilozófusok szerint
kontinensünk elmúlt kétezer éve nem más, mint e két világnézet
összeegyeztetésének hosszúra nyúlt, sikertelen kísérlete.

Nagy Konstantin 312-ben egyenjogúsította a kereszténységet a pogány vallásokkal,
majd a 341-ben, 346-ban és 356-ban kiadott császári rendeletek előbb
vagyonvesztéssel, később halálbüntetéssel sújtották a pogány kultuszok
gyakorlóit. A pogány vallásgyakorlatot igen rövid időre sikerült csak
felélesztenie annak a Julianus császárnak (361–363), akit éppen emiatt mindmáig
„Aposztatának”, vagyis Hitehagyónak neveznek. Julianus szenvedélyes olvasója
volt az antik klasszikusoknak, emellett több misztériumvallásba is beavattatta
magát. A „kecskeképű ember, fecsegő vakond, bíboros majom, betűrágó” – ahogyan a
bizánci udvar intrikusai nevezték – azonban meglehetősen jó katonának bizonyult,
ezért II. Constantius halála után a hadsereg támogatásával trónra került.
Julianus már korábban is kinyilvánította szimpátiáját a pogány vallások iránt,
de császárként tenni is tudott értük: visszaállította a görög istenek
kultuszait, a keresztény egyházak kiváltságait pedig alaposan megnyirbálta. A
kereszténység helyzetének aláásása érdekében a zsidókkal is szövetséget kötött:
egyebek mellett megígérte nekik a jeruzsálemi Templom újjáépítését. Ebből a
tervből azonban ugyanúgy nem lett semmi, mint a kereszténység megbuktatásából.


A hagyományos antik vallás híveinek utolsó menedékvára Róma maradt, ahol a
szenátus előkelő és gazdag tagjainak sorában még a 4. század végén is számosan
küzdöttek őseik hitéért. Harcuk középpontjában a Győzelem istennőjének oltára
állt. A nagyhatalmú római szenátor, Quintus Aurelius Symmachus 382-ben Victoria
– a szenátusból korábban eltávolított – oltárának visszahelyezését kérte a
császártól. Ambrosius, Milánó püspöke ezt megakadályozta, így a győzelem
istennőjének oltárát nem állították helyre. A pogány vallás ezerötszáz évre
eltávozott az európai politika színpadáról. Nagy kérdés, akad-e támogatója a
pogány vallás újjáélesztési kísérletének az új Európában? (A szerző
történész)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!