Isten eretnekei – keresztesháború az albigensek ellen. Az európai történelem első népirtása hitvalló keresztények ellen zajlott
A középkorban a 13. században Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában elharapózott, és a katolikusok által eretneknek ítélt mozgalmak, az albigensek és a valdensek ellen léptek fel először azok a pápai ad hoc vizsgáló bizottságok, amelyekben az a közös, hogy kivonták a helyi püspökök jogfennhatósága alól a hívek erkölcsi és hitbéli megítélését. Céljuk az eretnekség felkutatása
(inquerere = nyomozni, kutakodni) és megbüntetése volt ott, ahol azokat elkövették. Ezt az eseti intézményt tette 1215-ben a lateráni zsinat állandóvá.
IX. Gergely pápa 1233-ban a Domonkos-rendi szerzetesek generálisára bízta a pápai főinkvizítori tisztet és bíráskodást. A reformáció Európában a vallási mellett kétségtelenül egyfajta mentalitásbeli határt is vont államok, nemzetek és egyének közé. A vallási alapra épített társadalmak "vasfüggönyön" inneni és túli részén is éberen felügyelték ugyan a hit tisztaságát (az ortodoxiát), de erre a speciális célra csak a déli államokban létezett önálló intézmény, az inkvizíció.
A 16. században két, a vallási vonatkozásokat érintő esemény forradalmasította a középkori inkvizíció eljárását. Az első a katolikus tömegek áttérése volt szerte a kontinensen a "megreformált" vallásra, aminek átterjedését saját területükre a katolikus erő- és hatalmi központok nyájukban fokozott szigorral irtották. A másik mozzanat leginkább az Ibériai-félszigetet érintette, ahol a keresztények mellett, történelmi okokból, évszázadok óta iszlámhívő mór közösségek és egy nagyobb számú zsidó diaszpóra is élt. 1492-ben az úgynevezett reconquista (visszahódítás) során felszámolták az utolsó arab királyságot, Granadát, majd még ez évben kiűzték a Kasztíliai, s vele már régebben egyesült Aragóniai Királyságok területéről – utóbb dinasztikus okokból 1496-ban Portugáliából is – azokat a zsidókat, akik nem tértek át a katolikus hitre.
A zsidó, illetve mór etnikum vallási okból ezelőtt nem volt üldözhető: az 1483-ban létrehozott "spanyol" inkvizíció, érthető okokból csak a katolikusok hitelvi meggyőződését vizsgálhatta. Most azonban a régebbi pogromok helyett az új, külső kényszerek hatása egy teljesen más helyzetet eredményezett. A kényszerkeresztelések mellett megjelent a katolizálás, mint a megmaradás útja, ami viszont ezt az úgynevezett "új-keresztény" réteget is immár beemelte a vallási okokból ellenőrizettek közé. A
marranok (= disznók), az eleve előítéletesen kezelt friss áttértek
(conversok) igen hamar a területi alapon működő inkvizíciós szervezet
(Santo Oficio) fő céltáblájává váltak, ami a holokausztot megelőző idők talán legnagyobb népirtásához vezetett.
Angel Alcalá még éppen ekkor, 1944-ben megfogalmazott véleménye szerint azonban "az inkvizíció által elítélt új-keresztények azonban nem a júdaizmus mártírjai, hanem a katolicizmuséi" – amely, tegyük hozzá, maradandó torzulásokat okozott az ibér társadalmakban.
A moriszkó tömegeknek a következő évszázadban történt kiűzése hasonló mechanizmusokat indított el, és rögzített évszázadokra olyan anakronizmusokat és megkülönböztetést, mint például az úgynevezett
"limpieza de sangre" (vértisztaság), aminek bizonyítása köztisztségek viselőinek volt kötelező.
A 20. század lehetséges modern párhuzamai helyett ezúttal talán az egyik legsúlyosabb örökség, az inkvizíciós eljárás felvázolására teszek kísérletet. Az inkvizíció ugyanis olyan totális rendszert eredményezett, amely Václav Havel szerint
(The Power of the Powerless, 1985) a poszttotalitárius társadalmakban is jól ismert, hisz "azzal, hogy mindenkit bevon hatalmi struktúrájába, mindenkit egy kölcsönös totalitás, a társadalom öntotalitásának az eszközévé tesz".
Ráadásul az inkvizíció utolsó formai maradványa még korunkban, 1965-ben is létezett, hiszen csak a II. vatikáni zsinat szüntette meg a Szent Hivatal Kongregációját, ami – mint az egész kereszténység feletti jogkörrel felruházott bíborosi tanács – eredetileg az inkvizíciós törvényszékek fellebbviteli fóruma, egyfajta utolsó instancia volt. Az 1542. július 4-én kiadott
"Licet ab initio" ("Kezdetektől fogva úgy tetszik") kezdet? pápai bullával létrehozott, de valójában már ekkor is csak újraalapított római inkvizíció, mintegy négy évszázadig jogfolytonosságot és egyben változó súlyú hatalmat élvezett a katolikus világon belül. II. János Pál pápa 1982-es madridi látogatásakor ismerte el először hivatalos formában az inkvizíció borzalmait, aminek megtörténte "súlyos hiba és tévedés volt az egyház részéről", annál is inkább, mert az inkvizíciós eljárásokat foganatosító egyházi törvényszékek "folyamatosan jogsértő módon jártak el".
A per
2004. 01. 16. (VIII/3)
