hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Tévedhetetlen eretnekek
Pápautódlás: dogmák fogságában

2002. 05. 26.
Kiújultak a világsajtóban a pápa esetleges lemondásáról szóló találgatások, miután a közelmúltban két tekintélyes bíboros is utalt II. János Pál idő előtti visszavonulásának lehetőségére. Egy ilyen döntés ugyanakkor komoly egyházjogi és teológiai kérdéseket is felvet.



Svájci gárdisták a Vatikánban. Hagyomány-őrzővédők Fotó: Reuters

II. János Pál pápa a múlt héten töltötte be a nyolcvankettedik évét. Az egyházfő egészségi állapotának romlására utal, hogy a hétvégén születésnapi beszédének csak töredékét tudta felolvasni a Vatikánban összegyűlt többezres hallgatósága előtt. Évek óta ismert, hogy a pápa egyre súlyosbodó Parkinson-kórban szenved. Ennek kapcsán május közepén két bíboros is szóba hozta a pápa esetleges visszavonulását. Joseph Ratzinger, a vatikáni Hittani Kongregáció vezetője, a pápa egyik bizalmasa kijelentette, hogy "ha a pápa úgy látná, hogy már egyáltalán nem bírja tovább, akkor biztosan visszavonulna". Hasonlóan nyilatkozott egy vatikáni sajtóértekezleten Oscar Rodriguez Maradiaga hondurasi bíboros is, akit a a jelenlegi egyházfő egyik lehetséges utódjának tekintenek. Véleménye szerint, ha a pápa úgy látná, hogy egészségi állapota nem teszi lehetővé számára hivatalának további ellátását, lenne bátorsága lemondani.

A 264. pápaként számon tartott II. János Pál esetleges lemondása azért is érdekes, mert ilyen eseményre a pápaság történetében csupán egyetlen alkalommal került sor, 1294-ben, V. Celesztin önkéntes visszavonulásakor.

A pápa lemondását az érvényben levő egyházi törvények lehetővé teszik, egyetlen feltételként azt szabva, hogy "a lemondás szabadon történjék" (332. kánon, Egyházi Törvénykönyv, Szent István Társulat, 1997.) A pápa betegsége azonban épp ennek a feltételnek a meghiúsulásával fenyeget, mivel a Parkinson-kór nemcsak fizikai, hanem szellemi leépüléssel is járhat. Ha a pápa – aki maga határozottan cáfolja lemondási szándékát – hivatali ideje alatt elveszítené döntési szabadságát, a katolikus egyház nehéz helyzetbe kerülhet, mivel az egyházi törvénykönyv a római szék "megüresedése vagy teljes akadályoztatása" esetére elrendeli, hogy akkor "az egyetemes egyház kormányzatában semmit nem szabad újítani". Ez a patthelyzet megbéníthatná a Vatikánt, mivel ilyen esetben már a pápa lemondására sincs lehetőség. Kérdés az is, hogy ki dönt a pápa cselekvőképességének esetleges korlátozott voltáról: az orvosok vagy a bíborosi kar?

A pápautódlás ügye a katolikus egyház vezetőjének kezében összpontosuló jelentős befolyás és hatalom révén – érthető módon – komoly érdeklődésre tarthat számot. Ennek kapcsán érdemes röviden áttekinteni a pápai hatalom eredetének és főbb alapjainak kérdését.

A pápaság a jelenleg létező egyik legellentmondásosabb intézmény. Már az elnevezése sem problémamentes. Miközben a kereszténység leghitelesebb képviselőjeként lép fel, az önmeghatározásként, illetve megszólításként használt név nyíltan szemben áll Jézus szavaival, aki határozottan felszólította követőit, hogy a családi kapcsolatokon kívül "atyátoknak se hívjatok senkit e földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van". (Máté 23:9) Ennek ellenére Róma püspökei a 4. századtól pápának, azaz "Atyának" hívatták magukat. Sőt, a szentté avatott VII. Gergely híres dokumentuma, a pápaság vezérelveit 1075-ben rögzítő Dictatus papae 11. pontja kimondja Róma mindenkori püspökéről, hogy "az egész világon csak őt illeti meg a pápa név". Az elnevezés protestáns szempontból vitatott voltán az sem változtat, hogy kiegészítették a szent jelzővel, Szentatyának hívatva magukat.

A katolikus egyház rendkívüli tekintéllyel és hatalommal ruházza fel a pápákat. Ez a hatalom és tekintély három fő tanításon nyugszik, melyek szerint a mindenkori pápa egyrészt Szent Péter apostol utóda, másrészt övé a primátus, az elsőség az egyházban, s mindezeken túlmenően a tévedhetetlenség egyedülálló képességével is rendelkezik. 

E tételek mindegyike egyházi átok terhe alatt kimondott, jelenleg is érvényben levő katolikus dogma, annak ellenére, hogy sem bibliai, sem történeti érvek nem támasztják alá őket. Mindhárom csak hosszú évszázadokkal az apostolok kora után, az egyház és az állam 4. századi összefonódását követően jelent meg, új tanításként. Napjaink katolikus teológusai annak az állításnak az igazolására, miszerint Róma püspökei Péter apostol utódai, s ezzel szellemi tekintélyének örökösei, elsősorban Jézus Péternek mondott szavait idézik: " Te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat." (Máté 16:18) Figyelemre méltó, hogy bár az első négy évszázad egyházatyái számos teológiai munkájukban foglalkoztak ennek a bibliai szakasznak az értelmezésével, de egyetlen egy sem található köztük, amely szerint ezt az igét Róma püspökeire mint Péter utódaira lehetne alkalmazni. 

A Pétertől való hatalomeredeztetés másik fontos alapfeltevése az, hogy Péter apostol Róma első püspöke volt. Ezt az állítást azonban egyetlen hiteles történeti tény sem támasztja alá, sőt számos adat inkább cáfolja. A pápák listáján elsőként Pétert szerepeltetik, több mint negyedszázados római püspöki működést tulajdonítva neki, i. sz. 33-tól egészen 64-67-ig terjedően, a Néró-féle nagy keresztényüldözéshez kötve az apostol vértanúhalálát. Az Újszövetség azonban a legcsekélyebb utalást sem tartalmazza Péter római püspökségére. Nincs erre vonatkozóan említés Pál apostol Rómaiakhoz írt, i. sz. 58. körülre datált, igencsak terjedelmes levelében, amelyben pedig az üdvözlendő személyek felsorolásánál a római gyülekezet számos tagját név szerint is megnevezi. 

Hasonlóképpen az Apostolok cselekedeteiben sincs utalás erre Pál apostol i. sz. 61. körülre datálható kétéves római tartózkodásának viszonylag részletes leírásánál sem. Csak a 4. század derekáról, 354-ből származó iratban, a Catalogus Liberianusban olvashatunk először arról, hogy Péter római püspök volt, huszonöt éven át, Néró koráig. Megjegyzendő, hogy Péter római vértanúhalálát sem támasztja alá egyetlen adat sem az első három évszázadból. Péter haláláról szólva nem említik annak színhelyét. 

Csak a 4. század második felében, Damasus pápa felirata említi először, hogy Pétert Rómában temették el. A sírhelyet illetően már ekkor vita zajlott. A 19. század végén indultak meg azok az ásatások, amelyek Péter és Pál apostolnak a katakombákban történt eltemetését kívánták igazolni. A fél évszázados kutatások azonban csak annyit tudtak bizonyítani, hogy a két apostol római kultusza már 260 körül kimutatható, de a szóba jöhető helyeken nem sikerült megtalálni sem csontmaradványaikat, sem sírjukat. 1939-től folynak régészeti kutatások a vatikáni Szent Péter bazilikában, de a feltárások mindmáig nem tudták igazolni Péter feltételezett sírjának helyét. Az apostoli utódlás tanítása tehát sem bibliai, sem történeti és régészeti bizonyítékokkal nem támasztható alá.

A pápai primátus megalapozottsága legalább ennyire kérdéses, mégis az I. vatikáni zsinat máig érvényben lévő dogmatikai döntése határozottan kimondta: "Aki tehát azt állítja, hogy… Péter és utódai nem isteni jog alapján feje az egyháznak, vagy pedig hogy a római püspök nem Péter utóda ebben az elsőségben, az legyen kiátkozva." Ezt az álláspontot képviselik a napjaink katolicizmusában meghatározó jelentőség? II. vatikáni zsinat határozatai és az ezekkel összhangban a későbbiekben kidolgozott minden főbb katolikus dokumentum. Így például a jelenleg érvényben lévő Egyházi Törvénykönyv a zsinat megfogalmazásait átvéve ismételten rögzíti a pápa primátusát: "A püspökök testületének feje a római egyház püspöke, akiben tartósan jelen van az a tisztség, amelyet az Úr sajátosan Péternek adott meg, aki első az apostolok között, s ez a tisztség utódaira is átszáll." 

A Péter jogán levezetett primátus kimondásának fő célja, hogy jogalapként szolgáljon az abszolút egyházi hatalom birtoklásához. Ennek megfelelően kinyilvánítják, hogy a pápának "hivatalánál fogva a legfőbb, teljes, közvetlen és egyetemes rendes hatalma van az egyházban, és ezt a hatalmát mindig szabadon gyakorolja. (…) A római pápa ítélete és határozata ellen nincs sem fellebbezés, sem felfolyamodás". A határozott megfogalmazások azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy a római püspököket az Újszövetség semmiféle hatalmi elsőséggel nem ruházta fel a többi püspök fölött. Az első négy század egyházi felfogása – a bibliai szemlélettel összhangban – mit sem tud Róma primátusáról. Jellemző, hogy a 325-ben tartott niceai első egyetemes zsinat Antiochia és Alexandria püspökeinek Róma főpapjával egyenlő jogokat biztosított, ugyanakkor a zsinat 7. kánonja Jeruzsálemnek biztosított tiszteleti elsőbbséget az egyházak között. A korai századokban még maguk Róma püspökei sem igényelték az elsőséget. Csak a 4. század végén, Siricius pápa Decretalisában jelent meg először az az igény, hogy Róma főpapjának nemcsak a saját római egyházáról kell gondoskodnia, hanem a Római birodalom többi püspökségéről is. A pápai primátus tehát olyan új tanításként jelentkezett, amely egyszerre jelentett szakítást a bibliai tényekkel és a korai kereszténység általános felfogásával. A pápai tévedhetetlenség dogmáját egyházi átok terhe alatt 1870-ben mondta ki az I. vatikáni zsinat. E szerint: "Amikor a római püspök a legfőbb tanítói hivatal alapján (ex cathedra) szól, azaz amikor mint minden keresztények tanítója és pásztora, legfőbb apostoli tiszténél fogva valamiben véglegesen dönt, legyen az akár az egész egyházban megtartandó hitbeli vagy erkölcsi tanítás, akkor ezt amaz isteni felhatalmazás alapján teszi, amely neki Szent Péter személyében megígértetett, és ama tévedhetetlenség birtokában, amellyel az isteni Megváltó az ő egyházát a hitbeli és erkölcsi tanítások terén felruházta…" A pápai tévedhetetlenség dogmájának bibliai és történeti alapon való tarthatatlansága már születése pillanatában is annyira nyilvánvaló volt, hogy csak kemény küzdelmek után, a katolikus egyházon belüli erőteljes ellenállás megtörését követően sikerült elfogadtatni. Ennek ellenére e dogmát változatlan érvénnyel rögzítette a II. vatikáni zsinat is. Ezzel kapcsolatban ismét azt kell megállapítani, hogy a Biblia a legcsekélyebb utalást sem tartalmazza a római püspökök e különleges képességéről. Ugyanakkor pápák soráról tudható, hogy számos teljesen téves, sőt katolikus alapon is eretneknek minősülő hitbeli és erkölcsi tanítást képviseltek. Így például a 6. században Vigilius pápa súlyos krisztológiai tévtanítást fogadott el, a 7. században Honorius pápát több zsinat, és az őt követő 

II. Leó is eretneknek nyilvánította. Mennyire lehettek tévedhetetlenek azok a pápák, akik a Bibliát a tiltott könyvek jegyzékére tették? S vajon miként tekinthető egyszerre tévedhetetlennek V. Pál, aki 1616-ban elítélte Kopernikusz tanításait, és VII. Pius, aki 1822-ben szabad utat engedett Kopernikusz tanainak?

(a szerző történész)


Utódesélyes bíborosok: hetvenen túliak társasága

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!