A mai nyugati civilizáció embere akkora képtelenségnek tartja ezt, hogy a legtöbben el sem jutnak odáig, hogy a test feltámadásába vetett hit eredeti tartalmát egyáltalán felfogják. Annyi allegorikus magyarázatot, átvitt értelmezést fűztek már ehhez, hogy el sem ér a tudatunkig a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás ezen alapvető hitének igazi, eredeti állítása: valamikor minden meghalt ember személyes, egyéni valóságában újra élni fog örökké, mégpedig nem valamiféle páraként lebegve mennyei felhők között, hanem fizikai testben, kézzelfogható, valóságos emberként. Szellemük, lelkük, testük újra egyesül majd, testüket Isten újraalkotja porukból.
Akár elhiszi ezt valaki, akár nem, az minden korrekt szakember számára kétségbevonhatatlan vallástörténeti tény, hogy az Ószövetséget továbbhagyományozó rabbinikus zsidóság és az Újszövetséget megalkotó korai kereszténység, beleértve Jézust és apostolait, valamint az egyházatyákat, pontosan így, szó szerint hittek ebben. Távol állt tőlük, hogy "a test feltámadását imaginárius jelzéssé facsarják ki" (Tertullianus), hogy allegorikus meseként, átvitt értelmének kibontására szoruló mítoszként kezeljék.
Modern, materialista korunkban is minden önmagát hívőnek tartó zsidó és keresztény kénytelen eldönteni, miként viszonyul ehhez a reménységhez, hiszen mindkét kinyilatkoztatás szempontjából abszolút lényegi dologról van szó. Egész világnézetünket, s ezen keresztül sorsunkat, életstratégiánkat és erkölcsiségünket meghatározza, hogy hiszünk-e "a test feltámadásában" (niceai hitvallás, "Hiszekegy"), ebben a – modern gondolkozásunk számára – botrányban. A klasszikus judaizmus szerint (Misna) aki nem hisz a halottak testi feltámadásában, az nem részesülhet az eljövendő világban, vagyis az örök üdvösségben.
Miért tűnik ez olyan hihetetlennek?
Mert a materialista világnézet szerint a természeti törvények minden időben és minden körülmények között érvényesülnek, és nincs olyan nagyobb erő vagy törvény, amely hatályon kívül helyezve őket valami radikálisan mást tudna létrehozni. Ezzel szemben a természetfölötti és mindenható Istenben hívők abból indulnak ki, hogy Istennek semmi sem lehetetlen: aki az univerzumot és annak természeti törvényeit képes volt megteremteni, meg is változtathatja az univerzumot, és fel is függesztheti annak szabályait, másokkal helyettesítve azokat. A feltámadásban hívők éppen ezt vallják: a bibliai kinyilatkoztatás – mely szintén így, természetfölötti módon adatott Istentől, s ezért pontos és hiteles – azt hirdeti, hogy a jelenlegi univerzum "elöregedése", továbblépésre való alkalmatlansága, az ember végső és teljes boldogságát akadályozó volta miatt Isten új világot (eljövendő világ, ólám haba) alkot a mostaniból, annak legalapvetőbb természeti törvényeit is megváltoztatva. Ennek az újjáteremtésnek lesz egyik első fázisa a halottak feltámadása és ítélete.
A logika, a tudományelmélet és a filozófia tudományainak eredményei alapján egy dolgot ma már szilárdan bizonyítottnak vehetünk: a fenti két – materialista, illetve hívő – álláspont egyike sem igazolható és nem is cáfolható természettudományos alapon. Bizonyos tény tehát: a materialista álláspont egyáltalán nem tudományosabb, mint a hívő. A halottak feltámadásának jövőbeni bekövetkeztét tudományosan nem lehet kizárni. A tudományok nem cáfolják a kinyilatkoztatás által adott megdöbbentő reménységet. Annak elutasítása csupán világnézeti előítéleteken alapul, semmi máson. A feltámadás tagadása éppúgy hit, mint annak elfogadása.
Hazug apostolok?
Az apostolok szerint a halottak feltámadásának egyik legfőbb biztosítéka a Messiás, Jézus már bekövetkezett feltámadása a halálból. A zsidóság egy része, amely hitt ugyan a halottak feltámadásában (farizeusok), a feltámadást teljes egészében tagadókkal együtt (szadduceus főpapi párt) elutasította Jézus feltámadásának lehetőségét és hírét. Ennek eleinte elsősorban nem teológiai, hanem személyes okai voltak – de később alapos teológiai indoklást és hatalmi támogatást is kapott. Jézus tanítványai között is volt olyan, a bethániai Mária, aki a távoli jövőbe helyezett egyetemes feltámadást el tudta fogadni, de azt, hogy ilyesmi már az ő idejében is megeshet, jóval nehezebben.
Később sokaknak az okozott problémát, hogy Jézus Isten Fiaként (Istenként) meg sem halhatott, hiszen lehetetlen, hogy Isten meghaljon. A markioniták, doketisták, egyes gnosztikus csoportok után – akik szerint Jézus nem emberi, hanem csak látszólagos, szellemi testben volt a Földön, így halála is csak látszólagos lehetett – egyes iszlám hagyományok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Jézus a halál megtapasztalása nélkül emelkedett az égbe, s egy másik ember volt az, aki a kereszten meghalt.
Mindezekkel szemben az Evangéliumok egyértelművé teszik, hogy Jézus halálát, majd feltámadását is valóságos, fizikai értelemben kell érteni: nem egy visszajáró lélekként, kísértetként jelent meg tanítványainak, hanem fizikai testben: "Miközben erről beszélgettek, egyszer csak ő maga állt ott közöttük, és így szólt hozzájuk: »Békesség nektek!« De ők megrémültek, és félelmükben azt hitték, szellemet látnak. Jézus ekkor azt mondta nekik: »Miért zavarodtatok össze, és miért merülnek fel okoskodások a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat: én vagyok az! Érintsetek meg és nézzetek meg! Hiszen a szellemnek nincs húsa és csontjai, de amint látjátok, nekem van!« S miközben beszélt, megmutatta nekik a kezét és a lábát. De mert még mindig nem hittek az örömtől, és meg voltak döbbenve, azt mondta nekik: »Van itt valami ennivalótok?« Erre adtak neki egy darab sült halat és lépes mézet. Ő pedig fogta, és a szemük láttára megette." (Lukács evangéliuma 24:36–43)
János leírja a "hitetlen" Tamás esetét, aki csak akkor fogadta el tényként Jézus feltámadását, amikor ujjait a szegek és a dárda ütötte lyukakba dugta. Hasonlóan a fenti történet szereplőihez, Tamás "sem hitt a szemének": fizikai érintéssel is meggyőződött a dologról. Péter különösen azt emeli ki beszédeiben, hogy "együtt ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halottak közül" (Apostolok cselekedetei 10:41); János pedig első levelében erősíti meg, hogy "szemeinkkel láttuk, szemléltük, és kezeinkkel megérintettük" (1:1). Pál több mint ötszáz szemtanúra hivatkozik: "
és megjelent Kéfásnak, aztán a tizenkettőnek, aztán megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre
aztán megjelent Jakabnak, aztán az apostoloknak mind; és mindenki közül utolsóként, mint egy elvetélt magzatnak, nekem is megjelent." (Korinthosziakhoz írt első levél 15:5–8)
Miként viszonyulhatunk történettudományi szempontból ezekhez az egybehangzó tanúságokhoz? Máté és János szemtanúként is jelen voltak az első megjelenéseknél, Pál pedig későbbi találkozásokat élt át a Feltámadottal, melyekre ő is szemtanúként hivatkozik, valamint mások tanúságát is rögzíti. A hagyomány egységesen állítja, és Evangéliuma belső bizonyítékai is alátámasztják, hogy Márk Péter apostol római elbeszéléseit foglalta írásba (sőt a korai hagyomány tudni véli, hogy Péter olvasta és jóváhagyta a szöveget); Lukács pedig Evangéliuma bevezetőjében írja: "
úgy, ahogyan továbbadták nekünk azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, én is jónak láttam, hogy azokat – miután elejétől kezdve mindennek alaposan utánajártam – sorjában leírjam neked, nagyrabecsült Theofilosz, hogy a beszédek felől, melyekre tanítottak, magad is megdönthetetlen bizonyosságot szerezhess." (1:1–4) Ő is a közvetlen szemtanúktól, alapos kutatómunkával igyekezett megdönthetetlen bizonyosságot szerezni. Történészek is elismerik, hogy Lukács a korabeli görög tudományos történetírás minden kritériumának megfelelt ezzel.
A feltámadásban nem hívő tudósok a fenti tanúságtételeket elutasítva az Újszövetséget a vallásos, mitológiai irodalom kategóriájába igyekeznek beleszorítani, hogy ilyen módon elvitathassák ezeknek az állításoknak a történeti hitelességre vonatkozó igényét. Természetesen mindenkinek szíve joga nem elhinni ezeket, az azonban ismét csak vitathatatlan vallástörténeti tény, hogy maga az Újszövetség a leghatározottabban igényt tart a jogi és történeti értelemben vett hitelességre is, és nem olyan mitikus vallási iratnak tekinti önmagát, amelynek nem a történeti, hanem csak az eszmei üzenete, allegorikus tartalma a lényeges.
Lukács fenti bevezetőjén kívül még rengeteg íráshely bizonyítja ezt. János például többször kiemeli: "És aki látta, tanúságot tett, és az ő tanúsága igaz; és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek
Ez az a tanítvány, aki tanúságot tesz ezekről, és aki leírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő tanúsága igaz." (János evangéliuma 19:35, 21:24) Pál fentebb már idézett szavai is mutatják, hogy tökéletesen tisztában volt ebbéli erkölcsi felelősségének súlyával: "Ha ugyanis nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt az Isten hamis tanúinak bizonyulunk, mivel tanúságot tettünk Istenről, hogy feltámasztotta Krisztust – akit nem támasztott fel, ha a halottak csakugyan nem támadnak fel. Mert ha a halottak nem támadnak fel, a Krisztus sem támadt fel
" (Pál 1. levele a korinthosziakhoz, 15:13–20) Ráadásul zsidó emberekről van szó, akik olyan, akkor másfélezer éves kultúrába születtek bele, amelynek tíz legalapvetőbb erkölcsi törvénye között szerepel: "Ne tégy hamis tanúságot!" Nézzünk szembe azzal: ha ennyire tudatos és megerősített tanúságtételük mégis hamisnak bizonyulna, mégpedig egy ilyen nagy horderej? dologban, akkor nem egyszerűen néhány vallási bódulatában, irrealizmusában a valóságot a képzelettel összetévesztő, szerencsétlen ókori messianisztikus rajongóról lenne szó – ahogyan azt a materialista történészek végül is feltételezik –, hanem a világtörténelem leghazugabb, s így leggonoszabb szörnyetegeiről. Reális feltételezés lenne ez? Vagy lehet, hogy mégis igazuk van?
Lehet-e igaz, ami nem az?
Egy másik modern felvetés, hogy lehet egy elbeszélés erkölcsi-szellemi-allegorikus értelemben akkor is igaz, ha valójában nem történt meg. Ez az irodalom, a mitológia igazsága, amely szerint a soha-meg-nem-történt történet üzenete lehet igaz üzenet. Eszerint – úgymond – Jézus feltámadásának eszmei üzenete valóban hatalmas és csodálatos igazságot hordoz, és ezt kell elfogadni, függetlenül attól, hogy maga az esemény valójában nem történt meg; ezért – ilyen irodalmi, mitológiai értelemben – mégsem tekintendők hamis tanúnak Péter, János, Pál és a többiek, még ha az, amit elmondtak, fizikai értelemben nem is valóság.
Csakhogy az Újszövetség szövegének tüzetes szemrevételezése nyomán szembe kell néznünk azzal, hogy ők ezt egyáltalán nem így gondolták, nem költőként értelmezték önmagukat. Számukra Jézus testben történt feltámadásának fizikai és történelmi ténye maga volt az üzenet, amelyről jogi és történeti értelemben tettek tanúságot, és nem mitológiai értelemben. Péter külön jó előre "kilőtte" ezt az ellenérvet is: "Mert nem kitalált mítoszok [szeszofiszmenosz müthosz] nyomán ismertettük meg veletek a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemtanúi voltunk nagyságának. Mert amikor az Atya Istentől abban a megtiszteltetésben és dicsőségben részesült, hogy a felséges dicsőség ilyen hangja szólt hozzá: »Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm«, ezt az égből jövő hangot mi hallottuk, mivel együtt voltunk vele a szent hegyen." (Péter második levele 1:16–18) Nincs tehát mit "demitologizálni" (Bultmann) az apostolok elbeszélésein, mivel azok sosem voltak mítoszok, tanmesék, hanem történeti beszámolók.
Elutasítható-e a történelemtudomány művelői által ennyi egybehangzó, írásbeli tanúvallomás? Jogos-e, avagy csak előítéleten alapul az a felfogás, amely ezeket a mitológia, a vallásilag elfogult, irreális és így megbízhatatlan írások körébe tolja át? Ha szigorúan tudományos alapon végiggondoljuk a dolgot, akkor megállapíthatjuk, hogy az a nézet, amely ezeket a tanúvallomásokat hiteltelennek látja és láttatja, egyedül azon a materialista előítéleten alapul, hogy ilyesmi – feltámadás a halálból – a természeti törvények miatt nem történhet meg. Ez pedig – lásd fentebb – nem bizonyított állítás, hanem csak egy hit. Ennek alapján tehát jogi és tudományos értelemben egyaránt jogtalanul és inkorrekt módon jár el az, aki több mint ötszáz erkölcsileg hiteles ember egybehangzó, jogi és történeti értelemben is érvényesnek szánt tanúságtételét a mítoszok kategóriájába utalja minden ellenük felhozott valós bizonyíték nélkül. Ez történettudományi értelemben nem különbözik a modern holokauszttagadástól, amelyet számos ország jogrendje bűncselekménynek ítél.
Érdekes lenne, ha ma egy valóságos bírósági perben azon múlna a vádlott megmenekülése vagy börtönbüntetése, hogy Jézus valóságosan feltámadt-e a halálból. Így jogi értelemben is valós tétje lenne a kérdésnek, mondjuk például tíz év börtön vagy halálbüntetés (hiszen amíg nincs komoly, kézzelfogható tét, addig könny? mindenfélét mondani). Vajon ha a bíróságnak ilyen értelemben kellene újra vizsgálnia a ránk maradt írásos tanúvallomásokat – ami által azok vallási iratok helyett újra valós, személyes, jogi, történeti igénnyel is fellépő iratokká minősülnének visz-sza, ahogy eredeti céljuk szerint mindig is azok voltak –, milyen eredményre jutnának a bírák?
Minden bizonnyal megvizsgálnák, hogy a számos egybehangzóan valló tanú hiteles személynek tekinthető-e. Megállapítanák, hogy többségük életével fizetett azért, mert – éppen ezt – a tanúvallomását mindvégig fenntartotta, ennek mindent alárendelt, s minden hatalmi nyomással szemben kitartott mellette. Az elfogulatlan bíróság alapos tanulmányozás után figyelembe venné, hogy a tanúk írásaikban szigorú és magasrend? erkölcsiséget hirdettek, a hazugságot és a hamis tanúzást mélyen elítélték, írásaikból érzékelhető személyes hitelük ezen a területen, melyet egész életvitelükkel is igazoltak. Tanúságtételüket tárgyi bizonyíték csak közvetve, negatíve támasztja ugyan alá – Jézus holtteste nincs meg –, állításukkal szemben ugyanakkor egyetlen tárgyi bizonyíték vagy hiteles tanúvallomás sem hozható fel. Jogrendünk szerint a bíróság szabadon mérlegel, ha a tanúvallomások megbízhatóknak bizonyulnak, tárgyi bizonyíték már nem okvetlenül szükséges (ez összhangban van a mózesi törvénnyel, amely szerint két vagy három megbízható tanúságtétel akár halálos ítélet kiszabásához is elegendő volt – márpedig az újszövetségi szerzők, zsidók lévén, ennek a jogrendnek kívántak megfelelni). Az ügyész hivatkozna az egyetlen felhozható ellenérvre, miszerint ilyesmi még sohasem történt, és a természet törvényeiről alkotott jelenlegi tudásunk, valamint kultúránk materialista világnézete szerint nem is történhet meg. A védő felhozná ezzel szemben, hogy a tudományelmélet, a logika és a filozófia egyértelműen bizonyította: e világnézetünk nem tekinthető abszolút igazságnak. A tanúk az ellenvetéssel szemben is fenntartják egybehangzó vallomásukat. A tét tíz év börtön, egy emberi sors vagy egy emberi élet. Ön szerint mi lenne a korrekt ítélet?
Hérodotosz görög történetíró leírásából ismerjük (?) a thermopülai csatát. A történettudomány meggyőzően bebizonyította, hogy az semmiképpen nem történhetett meg úgy, ahogyan Hérodotosz leírta. A csatát mégis mindmáig az ő elbeszélése szerint történelmi tényként tanítják az egész világon, még az egyetemeken is.
Thuküdidész, aki ugyanazokat az elveket követte történetírói munkásságában, mint Lukács evangélista – szavahihető szemtanúk elbeszélése, saját tapasztalata, írott dokumentumok használata stb. – tudósít bennünket a peloponnészoszi háború eseményeiről. Ő az egyetlen tanú, de a világon mindenütt az ő elbeszélése alapján tanítanak erről a háborúról. Műve egyetlen (!), 15. századi – kétezer évvel az esemény utáni – kódexben maradt fenn.
Az újszövetségi írásoknak az 1–5. századból mintegy ötezer kéziratát ismerjük.
Sokan a modern kor legradikálisabb, legbátrabb gondolkodójának tartják Nietzschét, amiért a 19. század vége felé ki merte mondani korunk társadalmára nézve: "Isten meghalt. Mi öltük meg őt." Bizonyos értelemben azonban a keresztények ezt – de nem csak ezt – már kétezer éve hirdetik, nem kevésbé sokkoló mélységgel: "
az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön". (Korinthosziakhoz írt első levél 11:26) Nietzsche százhúsz éve radikálisnak ható gondolatait ma már a kisgyermekek az anyatejjel szívják magukba, s a modern ember közel annyi fájdalmat sem érez emiatt, mint maga a német filozófus (aki még belebolondult). A nyugati társadalmak civilizációja, erkölcsisége, működése szinte természetesen épül rá az ateizmusra és a materializmusra.
Ma, a 21. század elején már más az igazán radikálisnak, "újnak" (szintén kétezer éves) és botrányosnak ható, ám korszer? és reális felismerés, Pilátus "ecce homo"-jával szólva Jézusról: "Az Ember feltámadt!"
2001. 11. 02. (V/44)
