A szovjet és a német diktatórikus nagyhatalom területszerzésre készül. Lengyelországot közösen rohanják le, a siker révén Sztálin vérszemet kap, sorra kebelezi be a balti államokat, amelyek hivatalosan „önként” csatlakoznak nagy keleti szomszédjukhoz. A szovjetek szerették volna Finnországot is elfoglalni, de a kis skandináv nép minden presszió ellenére kitartott, védte szabadságát, önállóságát. Sztálin 1939. október 5-én kölcsönös segélynyújtási szerződést ajánl a finneknek, értékes déli területeket kér a lakhatatlan északi tundráért cserébe. A tárgyalások november 26-án be is fejeződnek Moszkvában. Négy nappal később megindul a támadás a finnek ellen.
A szovjetek közvetlen háborús okot kreálnak: tüzérségükkel lövik saját területüket, amit a finneknek tulajdonítanak. (A németek is így léptek fel a lengyelek ellen Gleiwitz-nél, amikor 1939. augusztus 31-én lengyel milicistának öltözött német ügynökök foglalták el a német–lengyel határ közelében lévő rádióállomást, és rövid lengyel nyelvű, németellenes propagandaüzenetet sugároztak.) December 1-jén Moszkvában az ott élő finn kommunisták megalakítják a Finn Köztársaság Nemzeti Kormányát.
A Vörös Hadsereg hihetetlen túlerővel támad, ám az eredmények elmaradnak. Miután a svédek egyik matematikaprofesszora megfejti az oroszok kódjait, a gyors mozgású finn síalakulatok („a síelő kísértetek”) egymást követő váratlan és célzott támadásai sorozatos veszteségeket idéznek elő az ellenfél csapataiban. A támadók hullahegyei egyre magasabbak, katonái tömegét éri fagyhalál, számtalan harci eszköz kerül a finnek birtokába, amelyeket aztán szembefordítanak az ellenséggel. A hadműveletek elején 175 ezer finn katona szállt szembe egymillió szovjettel. Míg az egyik oldalon könnyedén pótolható az akár tízezres nagyságrendű veszteség, a másikon száz ember hősi halála is sok. A finnek sikerét biztosító segítség akadozik, a németek nem engedik át, sőt támadják az utánpótlást vivő hajókat.
A szovjet agresszió világszerte megütközést kelt, a hitleri Németországot kivéve mindenki szimpatizál a finnekkel, ki is zárják a Népszövetségből a kommunista államot. A franciák komoly haderőt ígérnek, a világ 26 országából önkéntesek sokasága jelentkezik a skandinávok megsegítésére. Hazánkban Teleki Pál felhívására 25 ezren vállalják a harcot, ebből 5 ezer jelentkezését fogadták el. Szent-Györgyi Albert felajánlja élettani-orvosi Nobel-díjának összegét a téli háború finn szenvedőinek.
Magyarországról 1940 januárjában végül egy zászlóalj, 346 válogatott önkéntes indul el. A német tiltás miatt Jugoszlávia, Olaszország, Franciaország, Anglia, Norvégia útvonalon érik el március 2-án a finn partokat. Azonnal megindul kiképzésük, síelni tanulnak. Harci bevetésükre azonban nem kerül sor, a háborút követően őrszolgálatot látnak el. A finn sajtó által „pusztai fiúknak” nevezett magyarok 1940 májusában Németországon keresztül zárt vagonokban, őrségtől kísérve érkeznek haza. Közülük egyedül Pirity Mátyás pilóta kerül éles helyzetbe Finnországban: 26 bevetésben harcol, egy vörös csillagos bombázót is sikerül megrongálnia. (A háború után disszidál, Ausztráliában telepszik le, vasúti segédmunkásként dolgozik, csak a rendszerváltás után tér haza, és itthon is hal meg.)
A finn–orosz konfliktust végül nem a katonai tudás, hanem a hatalmas létszámfölény dönti el. Az 1940. március 13-án aláírt moszkvai békeszerződésben a skandinávoknak jelentős területekről kell lemondaniuk. A háborús veszteségek a finneknél 22 ezer fő, a szovjeteknél 400 ezer, bár ők utólag további 300 ezer áldozatot ismernek el. Harckocsiból 2000 a szovjet kár a 25 finn ellenében, repülőből 1000 szovjetre jut 62 darab finn. Az orosz hadvezetés csúfos kudarcának egyik közvetlen haszna, hogy későbbi ellenségei alaposan alábecsülik a Vörös Hadsereg erejét és tartalékait.
A másik magyar szál
Finn történészek az utóbbi időben intenzíven kutatják a magyar gyökerekkel rendelkező Aladár Paasonen életét, aki a téli háború idején a finn főhadiszállás felderítőegységének parancsnoka volt, majd fontos szerepet játszott a második világháborúban mint hírszerző. Apja, Heiki Paasonen a finnugor nyelv kutatásának szentelte életét, így jutott el Magyarországra, ahol Pálskay Mariskát megismerve meg is nősült. 1898-ban Budapesten született meg Aladár nevű fiuk (további anyakönyvi keresztnevei: Zoltán, Béla, Gyula, Árpád). Aladár már húszévesen fegyvert fog a finn polgárháborúban a fehérek oldalán a vörösök ellen. Mivel katonai pályán marad, elöjárói Franciaországba küldik tanulni. Itt kerül barátságba De Gaulle-lal, amit a későbbiekben kitűnően hasznosít. Kiváló nyelvtehetség: a magyar mellett tárgyalószinten beszéli a finnt, a németet, a franciát, a svédet, az angolt, a spanyolt.
A ’30-as években moszkvai, illetve berlini finn katonai attasé. Visszatérően jár Magyarországra, több alkalommal tárgyal a honvédelmi, az oktatási minisztériumban, 1937-ben ő készíti elő a két ország közötti kulturális egyezményt. Ebben az évben nevezik ki Kyösti Kallio elnök szárnysegédjévé. 1938-ban magyar lányt, Bartai Flórát veszi feleségül. A téli háború kirobbanása előtt a Moszkvában tárgyaló finn küldöttség katonai tanácsadója. A tárgyalások eredménytelenségét látva felettesei a Népszövetséghez küldik Genfbe. Érvei és diplomáciai tehetsége nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy Szovjet-Oroszországot kizárják a Népszövetségből. Innen Párizsba küldik, ahol eléri, hogy Franciaország fegyvereket és védelmi eszközöket szállít a finneknek.
A második világháború folyamán a finn hírszerzés vezetője, a balti államokban építi ki hálózatát. Amikor úgy tűnik, hogy a szovjet győzelmek során ismét veszély fenyegeti a finn területeket, iratanyagát és élő kapcsolatait átmenti a svédekhez. Hivatalos és magánjellegű magyarországi útjai során tárgyalópartnereivel mind a szovjetekről, mind a németekről kicserélik értesüléseiket. Kurázsijáról árulkodik, hogy amikor Hitler lovagkereszttel tünteti ki a finn marsallt, és azt személyesen viszi el Mannerheimnek, Paasonen a Führert szállító vagonba lehallgatókészülékeket telepít.
A háború után Franciaországba menekül, majd Svájcban leghűségesebb társa, Mannerheim, emlékiratai előkészítésén dolgozik. 1955-től nyolc éven keresztül a CIA szolgálatában áll Berlinben. Ekkor próbál meg segíteni az ’56-os magyar forradalmároknak, de a rendelkezésére álló két hét nem bizonyult elégnek. Nyugdíjas éveit az Egyesült Államokban tölti családja körében, és ott is hal meg 1974-ben. Felesége napjainkban is az USA-ban él, tökéletesen beszéli magyar anyanyelvét. Nagykőrös magáénak fogadta Paasonent, tiszteletére a város főterén 2012 szeptemberében szobrot emeltek.
2014. 02. 21. (XVIII/8)
