hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Hamis transzcendencia

2011. 02. 11.
A vallások világában is találkozhatunk tévutakkal, a fanatizmus túlzásaiból fakadó gondolkodásmód torzulásaival, képmutatással és szolgalelkűséggel – nemcsak a régmúlt történetében, hanem sajnálatos módon napjainkban is. De talán semmi sem lehet annyira káros, olykor kifejezetten tragikus következményekkel járó jelenség, mint amikor – jellemzően, de nem kizárólagosan az elmúlt századokban – a vallás összekapcsolódott a politikai hatalommal, vagy ahogy mostanában tapasztalhatjuk: a politika bizonyos szegmensei iránt szinte vallásos rajongás, fanatikus mértékű, s ezért a józan észt messze meghaladó áhítat mutatkozik.

A közelmúltban a hazai értelmiség egyik szignifikáns, nemzetközileg is elismert művész személyisége nyilatkozott a rádióban politikai elkötelezettségéről, mondván, hogy ő fölesküdött a regnáló hatalomra, mert ennek a keletről származó népnek igenis vezérre van szüksége, különben elpusztítanánk egymást.
Ha a legszerényebben is kívánunk hozzászólni ehhez a nyilatkozathoz, annyit mindenképpen mondanunk kell, hogy demokráciában ezek az esküvések szükségtelenek, a vezérek meg végképp.
Az egyébiránt igen tiszteletreméltó nyilatkozó szakterületétől idegen, s így számára alighanem ismeretlen maradt az a Lukács György Történelem és osztálytudat című művében olvasható, igen pregnánsan megfogalmazott kijelentés, mely szerint minden létező pártformációtól eltérően egyedül a kommunista pártra jellemző, hogy tagjainak egész személyiségét képes birtokba venni. Ami egyúttal azt is jelenti, hogy a feltétlen elkötelezettség a demokratikusan működő országok pártpolitikai palettáján csakis ebben a speciális esetben, azaz a kommunista pártok tagjaira nézve érvényes. Sőt, még az sem tekinthető alaptalan feltételezésnek, hogy Lukács csak a szovjet modell szerint működő baloldalból vonta le a fent említett következtetést.
A feltétlen elkötelezettség fogalmával kapcsolatban azt sem árt tudatosítani magunkban, hogy a demokráciákban a pártpolitikai elkötelezettség éppen hogy nagyon is komoly feltételekhez kötött. Nincs örök időkre szóló döntés. A mi esetünkben már csak azért sem, mivel az, akire a nyilatkozó fölesküdött, elég kanyargós politikai életutat járt be. És hogy ez az életút hogyan kanyarog tovább, azt legfeljebb feltételezni lehet. S ezzel máris itt egy feltétel, melynek teljesülése nélkül elveszhet a még oly odaadó támogatás is.
S itt lehetne hivatkozni Goethére is, aki ezt írja: „Az emberek úgy forognak a politikában, mint a betegágyon: az egyik oldalról a másikra fordulnak véleményükben, hogy jobban feküdjenek.” Többek között ezért is helyezi Goethe a politikusokat a tisztítótűzbe. De még nála is szigorúbb Dante, aki a pokolban találkozik velük. A kétszínűek és hazugok között. Nem is lehet őket felismerni, mert a kétszínűség miatt elvesztették az arcukat. És feltétlen követőik is arc nélküliek. De ezt már Sütő András írja A szuzai mennyegzőben: „a szolgamaszk alatt elsorvadnak az élő-eleven vonások”. 
Így hát nem is kellene erre a félresikerült nyilatkozatra több szót vesztegetni, hiszen az ember sokszor éppen a legnagyobb igyekezetében szokott hibát véteni. S mindenki hibázhat – vezetett és vezető egyaránt.
Ámde ez a nyilatkozat korántsem tartható véletlenszerű kisiklásnak, hanem része annak a ragályos kórnak, amely már évek óta terjed.
S amit a politikai hatalom birtokosai maguk is gerjesztenek, amikor döntéseiket ez idő szerint a kétharmados választási győzelmük fölemlegetésével indokolják. S az emberek egy része néha az önkívület, néha az ájulás határáig jutva, minden kritikai érzékét félretéve ott is igazolni akarja az általa megválasztott politikai erőt, ahol az figyelmen kívül hagyja a demokrácia írott vagy legalább is íratlan szabályait.
A politikába vetett feltétlen és csodaváró hitnek megvannak a maga főpapjai, akik minden társadalmi gondra tudnak egy odaillő varázs­igét. És megvannak ennek a pótvallásnak a megtérői is, akik a választási eredményt követően csatlakoznak. Akik azt megelőzően ugyan a politikai ellenfelek szolgálatában tündököltek, most meglepetésünkre a győztesek címlapjain köszönnek ránk – ugyanazzal a biztonsággal és fölénnyel, ahogy korábban is, csak éppen ellenkező előjellel. Az egyre növekvő tábor prominensei szemmel látható örömmel fogadják őket, ami nem csak a köpönyegforgatókat leplezi le, hanem a befogadó közösség minőségét is jelzi. Valamirevaló hadseregben az ellenfél elárulóit meg szokták fizetni, ha kell busásan is, de megbecsülésükről szó sem eshetett. Hogy kikérjék a véleményét, hogy véleményformálóként a nyilvánosság előtt megszólaltassák, erre nemigen találunk meggyőző példát a történelemben.
De hát mi mást tehet az ember, ha már egyszer karizmatikus politikai vezetőre tett szert? S ezzel kapcsolatban már nem csak a tömeg sodródik, hanem a hozzáértők is zavarba kerülnek. Az elemzők – egy része legalább is – abban a tévhitben élnek, hogy ez egy olyan adomány, ami a politikai konstelláció vitathatatlan eredményének tekinthető, s amit ilyenformán mindenkinek illik tiszteletben tartani.
Itt azonban érdemes Max Webert idézni, hogy túlságos igyekezetünkben hasra ne essünk. Ő ezt írja: „Miből ered már most a karizmatikus úr hatalmának alapja, tudniillik az a puszta tény, hogy az alávetettek a helyzettől függően vagy inkább aktívan, vagy inkább passzívan elismerik személyes küldetését? Abból a szükségállapot és rajongás szülte hitből, amellyel az emberek a rendkívülibe és a hallatlanba kapaszkodnak, abba, amire nem érvényes semmiféle szabály és hagyomány, és ezért isteninek számít. Ezért a hamisítottan karizmatikus uralom nem ismeri az elvont jogi előírásokat és szabályzatokat és a formális jogszolgáltatást.”
Ennek alapján viszont inkább az feltételezhető, hogy a kritikátlan elkötelezettséggel táplált karizma-hit, adott esetben a politikus istenítése olyan túlzásoktól sem visszariadó állapotot teremt, amely a kiváltságosnak tartott politikai vezetőt is tévutakra csábítja. S ez hatalomgyakorlásának menlevele, amely minden lehetséges határ átlépésére jogosít. Mivel pedig a szerénység és az önkorlátozásra való készség nem éppen a politikai vezetők sajátossága, a határátlépés meg is történik.
Amit Max Weber leír, az kifejezetten a pótvallás tulajdonságait viseli. A kultikus tisztelet jegyeit s annak az indokolatlan meggyőződésnek következményeit. Az eredmény pedig a gőg és az agresszivitás kőkemény ötvözete. A mindenáron való győzni akarás, ott is, ahol már nincsenek legyőzendő akadályok. Ott is, ahol a megtorlás helyett a nagylelkűségnek kellene szerepet játszani. Ott is, ahol el kellene viselni a tévedés következményeit.
És ha nem tévedhetünk, akkor mindent tudnunk kell! Mégpedig mindenkinél jobban kell tudni! Ezért, ha kell, kioktatjuk még Európát is a demokráciáról. Mert minket nem lehet sértegetni! Az vesse ránk az első követ, aki ilyen eredményt tud produkálni! És nem hagyjuk, hogy a belügyeinkbe beleszóljanak! Sem a politikánkba, sem a gazdaságba! Mert mi majd megtanítjuk kesztyűbe dudálni a multikat is! Az érettségit közmunkához kötjük, az egyetemista korú fiatalokat – ha nem tudják pénzzel megváltani – bevonjuk a katasztrófaelhárításba! Adunk egyenruhát! Nem kevésbé mutatósat, mint a közterület-fenntartóké, akik a pártállami rendőrséghez hasonló viseletben bliccelőket üldöznek a tömegközlekedési járműveken.
Végső soron mindenkire kerülhet valamilyen uniformis. Hiszen ennek is megvannak a maga előnyei: bemutatkozás nélkül is felismerhetjük egymást, s a rangjelzés alapján elkötelezettségünk mértékét is konstatálhatjuk – fölösleges kitérők és magyarázgatások nélkül.
Ebben a kiélezett helyzetben, ebben a felfokozott lelki állapotban valóban szüntelenül újabb és újabb győzelmek kellenek. És mindig fényesebbek az előzőeknél. Egyre nagyobb diadalívek és egyre több cirkusz. Így lesz a követelőző tömeg foglyává maga a győztes. S a győztesé a tömeg. Egymás markában vannak. És a szorítás egyre erősebb. Mindaddig tart, amíg szusszal bírják. S amikor kifogy, elejtik egymást.
Volt erre számtalan példa a világtörténelemben. Sőt, a magyar történelemben is. S bizony gyakrabban, mint amennyi elviselhető. Így aztán többféle párhuzam is kínálkozik, most azonban csak egyet idézünk. Apponyi Albert emlékirataiban a kiegyezést követő évtizedekről a következőket írja: „Rettentő kicsiny mértékkel mérték az államférfiúi kvalitásokat: lelkileg össze kellett zsugorodnia annak, aki azt meg akarta ütni. Ettől természetszerűleg összezsugorodott és kiaszott a nemzeti lélek. Az okosság csupa lemondásokból állott, még pedig lehetetlen, a nemzeti lét lényeges alkotórészére vonatkozó lemondásokból. Ebből azután természetszerűleg következett a korrupció mint nélkülözhetetlen instrumentum regni. Ugyanis, mivel az alkotmányos formák megtartása kívántatott, nemzeti akaratnyilvánításként kellett megjelenni annak, amit a nemzet nem akarhatott; következett az idealizmus hanyatlása, az utilitarizmus uralkodása már az ifjúság lelkében is, a jellemek elgyengülése. Ez a nemzeti elsatnyulás okozta azt is, hogy válságos órákban tehetség nélküli kalandorok ülhettek a nemzet nyakára anélkül, hogy valamire való ellenállással találkoznának.”
Mi már ezen az állapoton is túljutottunk, mivel még az alkotmányos formák megtartása sem kívánatos különösebben, mert még ennél kevesebbel is beérjük. Mert lehetetlen határt szabni annak a nagyszámú híveket mozgósítani képes állapotnak, amely a demokrácia alapértékei iránti elkötelezettség elé a politikusok iránti elkötelezettséget helyezi. S ezt a politikusok, miközben önmagukat a demokrácia feltétlen híveinek mondják, képesek elfogadni. Mert – Szekfű Gyula találó megfogalmazásával élve – „zsarnokaink a népszenvedélyekkel ügyesen kacérkodni tudó kortesvezérek”.
De hát mire való ez a szüntelen korteskedés, hiszen a választási kampány régen véget ért? Csakhogy vannak, akik nem tudnak leszokni az ellenzéki attitűdről. Ha kormányra kerülnek, akkor is ellenzéki magatartást tanúsítanak. A hatalom úgy viselkedik, mint azok az egyeduralkodók, akik ellenfeleik tetemét négyfelé vágatták, részint elrettentésből, részint mert attól tartottak, hogy talán mégsem haltak meg egészen. Az ellenfelet nem elég ledöfni, meg kell benne forgatni a vasat, hogy az ember biztos lehessen a dolgában.
A hatalom, pontosabban a hatalomviselők effajta kegyetlen játékaitól kíván megóvni a demokrácia. De akaratunk ellenére ettől az emberi méltóság tiszteletét és az alapvető emberi jogokat biztosító politikai berendezkedés sem óvhat meg minket. Önmagunktól semmi sem képes megoltalmazni.
Ha nem akarunk önálló kritikai érzékkel rendelkező, tudatos és felelős döntésre képes polgárok lenni, akkor csak alattvalók lehetünk. Akikről Henrich Mann hasonló című művében a következőket írja: „A Hatalom, amely keresztülgázol rajtunk, és mi áhítattal csókoljuk a patáit. A Hatalom, amely elnyargal éhség, dac és gúny fölött! A Hatalom, amely ellen semmit sem tehetünk, mert hisz mindnyájan imádjuk! A Hatalom, amely vérünkben van, mert vérünkben van az alárendeltség is! Egy atomnyi része vagyunk, eltűnő paránya valaminek, amit a Hatalom kiköpött a szájából.”

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!