A pár egyik kislánya, a hatéves Blanka tartós beteg: dongalábbal született, fél életét a kórházban tölti. Hétéves nővére azóta pszichológushoz jár, amióta a rettenetesen rossz albérleti körülmények miatt fél évre helyettes szülőknél helyezték el őt Blankával együtt. Az akkori családgondozó választás elé állította a szülőket: vagy átmenetileg, „az ő kérésükre” elhelyezik a gyerekeket, vagy végleg állami gondozásba veszik őket. „Fejét a falba verte, sírt, haza akart jönni – meséli Mariann, az édesanya. –Az nem segítség, hogy elveszik őket.
A romatelepre miért nem mennek ki elvinni a gyerekeket, ahol tényleg irtózatos körülmények vannak, mindenki a szemétből eszik? Azért, mert ott késsel mennének nekik?”
Mariannékat egyetlen elv vezérelte egész életükben: csak intézetbe nem kerülni. Ezért adták örökbe a két másik újszülöttet, és ezért vetették el legutolsó babájukat is. Magukhoz ugyanis nem vihették haza őket. A két kislányhoz viszont ragaszkodnak, és azok is hozzájuk: a családgondozók is elismerik, hogy ha mást nem is, de szeretetet biztosan kapnak otthon. Imre és Mariann saját családra vágyott, együtt akarnak maradni. A nő könyvkötőnek tanult, a férfi lakatos, targoncás képesítése van, de súlyos szívbetegsége miatt nem alkalmazzák sehol.
„Én kiskorom óta, a férjem pedig születése óta intézetben nevelkedett – meséli Mariann. – A szüleimmel Pesten laktunk, nem tudtuk a villanyszámlát fizetni, nem volt mit ennünk. Édesanyám és édesapám sokat ivott, ezért vittek el engem és a testvéreimet intézetbe, mindannyiunkat máshová. Akkor harmadikos voltam. Négyen voltunk testvérek: két fiú, két lány. Voltam Pomázon, Szőlősgyörökön, Csobánkán, Pilisen, és legutoljára Vácon voltam a süketnémák között, ott jártam ki a könyvkötészetet. Férjemet már az intézeti évek után ismertem meg. Mindkettőnknek meghalt az édesanyja. Mondjuk, az enyém úgy halt meg, hogy apám leszúrta. Ez karácsonykor történt, pont, amikor otthon voltunk, mert szünet volt az intézetben, és akkor hazaengedtek bennünket, de akkor is csak a veszekedésre mentünk haza. Nagyobbak voltunk már, én tizennégy éves voltam. A szemünk láttára ölte meg. Amikor megtörtént a gyilkosság, visszavittek minket az intézetbe megint. Azóta nem nagyon láttam apámat, nem kíváncsi rám. Annyit tudok róla, hogy még mindig iszik, a házát is kiadta albérletbe, majd elveszítette, most valahol az utcán él ő is, az árokban alszik. Ami meg a testvéreimet illeti, az egyik bátyám Pesten él, most van a válópere. Gábor, a másik bátyám velünk lakott Törtelen, de három éve halálra gázolta egy vállalkozó. Harmincnégy éves volt – halkul el a fiatalasszony hangja. – Ő is elvált… a felesége nagyon anyás volt, és ellenséges, és Gábornak nem volt hova mennie, befogadtam. Ő állt a legközelebb hozzám. Nagyon sokat segített nekem: amikor megnőtt, ő hozott ki engem az intézetből. Akkor pár évig a nagymamánál laktunk Dunaharasztiban, a Gabi dolgozott, ő tartott el minket. Kriszti, a húgom a nevelőszüleinél lakik, tőlünk nagyon messze” – érzékelteti Mariann azt, hogy tulajdonképpen senki nincs, akihez fordulhatna. Minden alkalmi munkát elvállal, eljár takarítani, de elhelyezkedni képtelen. „A férjem amióta a világon van, mindig intézetis volt – tér rá a párjára. – Az anyja ivott, és otthagyta őt a kórházban. Apját soha nem látta, a négy testvéréről nem tud semmit. Ő is munkanélküli, alkalmi munkákat vállal. Most is elment meszelni, de sajnos nem fizették ki.”
Mariannék egy éve élnek Cegléden, egy vályogból épült, harminc négyzetméteres házrészt bérelnek havi 15 ezer forintért. Havi fix jövedelmük a családi pótlék és a gyes, összesen 62 ezer forint. A lakásban víz, gáz nincs, a villanyóra leszerelve, az áramot szabadon lengő, hosszú drót vezeti egyik lakrészből a másikba – rajtuk kívül két másik család bérli még az ingatlant.
A vizet hordani kell, fatüzelésű kályha áll az egyetlen szobában. Hűtőt, tévét, szekrényt, ágyat „lomizásból”, adományokból sikerült már szerezni, csak asztaluk és székük hiányzik. Számukra tökéletesen megfelel a hajlék, különösen az után a romhalmaz után, amiben korábban Törtelen laktak hat hosszú éven át.
Törtelen semmi nem volt, villany sem, s amikor az öreg házuk szó szerint rájuk dőlt, menniük kellett albérletbe, mert különben elvették volna a két kislányt is. A törteli házat Mariann nagyanyai örökségéből és életkezdési támogatásából vették, ami nagykorúként járt neki, miután kikerült az intézetből. Az eladó csak azt felejtette el nekik megmondani, hogy az épület lakhatatlanná volt nyilvánítva, ráadásul több százezres villanytartozás is volt rajta, amit ők fizettek ki. Másfél millió forintot fizettek a félmilliós ingatlanért, a tulajdonosnak azóta nyoma veszett. Törtelen amúgy a család minden segítséget megkapott, amit egy kis település közössége nyújthat: a fél utca etette, ruházta őket, és különböző segélycsomagokat és adományokat kaptak. „Olyan romhalmazban laktak, ahol állatot sem tartanék, nemhogy gyereket. Ráadásul a férfi lebetegedett, bejött az alkoholprobléma is – meséli egy korábbi szomszéd. – Fogalmuk sem volt arról, hogyan kellene az elemi létfeltételeket megteremteniük. De honnan is tudták volna?”
„Többször is kénytelenek voltunk uzsorakölcsönt fölvenni, és emiatt sokszor éheztünk, a kicsiknek se nagyon tudtunk enni adni – ismeri el Mariann. – Nem csak mi kényszerültünk erre. Amit kértünk, annak a dupláját kellett visszaadni, de ennyit nem tudtunk határidőre megadni. Így a tartozás csak egyre nőtt, mi pedig kénytelenek voltunk újabb kölcsönöket fölvenni. Az ötvenezer forintos adósságunkból így lett háromszázezer, a végén a házunkat is eladtuk. Hónap elején, amikor jön a gyes meg a családi pótlék, az uzsorások több milliót összeszednek a faluban az adósoktól. Az uzsorások egy népes roma család, akik keményen behajtják a tartozást. Szocpolos házuk van, egy kacsalábon forgó palota.”
Más beszámolókból is kitetszik: elég gyakran megesik, hogy egy-egy családnak a háza is rámegy az adósságra. Az uzsorások a lakásmaffiában is közreműködnek: az ingatlanokat vagy továbbadják, vagy ágybérlet, albérlet céljára hasznosítják – például a hajléktalanná vált családok részére. A szegénység vámszedői Mariannék életében is rendre felbukkannak, főleg akkor, amikor lakhatásról, ingatlanokról van szó.
A törteli romos telket fillérekért csalták ki tőlük, majd a pár albérlet után nézett, és újabb adósságokba keveredett. „Bementünk a ceglédi önkormányzathoz is, hogy szükséglakást kérjünk, de nem adnak, mert nincs jövedelmünk, és szerintük úgysem tudnánk fizetni a rezsit” – mondja a fiatalasszony, miközben a szomszédos lakás felé biccent a fejével: az a család is azért kötött ki itt, mert nem tudták fenntartani az önkormányzati lakásukat. Mariannék szemében a jelenlegi albérlet egyetlen szépséghibája, hogy azt bármikor elárverezhetik a fejük fölül: a három éve kifizetetlen közüzemi díjak mellett 18 milliós jelzálog van a házon, amit nem törleszt senki. A zavaros tulajdonos-duó más házat is kiad, azon is hasonló tartozás van. A család attól retteg, hogy ha a ház elkel, a gyerekeiket intézetbe viszik, mert olyan albérletre nem telik nekik, ami a gyermekvédelemnek is megfelel. A végrehajtók visszatérő vendégeik lettek, állandóan szólnak: nézzenek más lakóhely után. Könnyű ezt mondani, a bérleti díjak 30 ezernél kezdődnek, mindenhol két-három havi kauciót kérnek, ha egyáltalán gyerekkel befogadják őket. Munka nincs, de a pár reménykedik: a férj munkaügyi átképzés keretében hegesztőnek tanul szeptembertől, amihez jár a minimálbér is, és mellette szorgalmasan eljár az anonim alkoholistákhoz.
Nem önkormányzati feladat
A gyermekvédelmi törvény szerint meg kellene adni minden lehetséges segítséget ahhoz, hogy a gyermek a vér szerinti családjában maradhasson, hogy pusztán anyagi okok miatt ne lehessen őt a környezetéből kiemelni. Ám az önkormányzatok, köztük a ceglédi hivatal lehetőségei szűkek, munkához, lakáshoz keveseket tudnak hozzásegíteni, maradnak a segélyek, az adományok, az életvezetési tanácsadás és nem utolsósorban a jóindulat. A ceglédi gyámhivatal egyik munkatársával azon elmélkedünk, amit Mariannék példája is jól mutat: a kistelepüléseken még mindig erős támaszt jelenthet a közösségi szolidaritás. Ez a városokban nagyon hiányzik, ahol egy-egy családgondozóra rengeteg család jut, miközben a segítők sem élnek sokkal jobb színvonalon, mint gondozottjaik.
„Úgy tudom, hogy miután volt egy családgondozó-váltás, jó irányba indult el a Diós család sorsa, a szülők kifejezetten együttműködnek mind a családsegítő központtal, mind a gyerekjóléti szolgálattal. A férfi rendesen tanul, küzd az alkoholizmus ellen, a nő munkát keres, az életvezetési tanácsokat elfogadják. Egy családgondozó és egy eseti gondnok felügyeli a családot, akikkel lépésről lépésre megbeszélnek mindent. Annak ellenére, hogy rendkívül nehéz helyzetből jöttek, amennyire csak erejükből telik, igyekeznek kitörni belőle” – mondja Mikulásiné Oláh Ibolya, a ceglédi Gyermekjóléti Központ vezetője. Cegléden rengeteg hasonló helyzetű család él, de viszonylag ritkán tapasztalnak ilyen pozitív hozzáállást. Munka- és lakáslehetőség nincs nagyon, a legközelebbi, Kecskeméten lévő családok átmeneti otthonát pedig az önkormányzat pénzszűke miatt bezáratta. Cegléd amúgy is nehéz helyzetben van, mivel az utóbbi évtizedben annyian költöztek ide Észak- és Kelet-Magyarországról a segélyek és jobb kilátások reményében, hogy az önkormányzat mára már nem bírja felvállalni ennyi rászoruló család megfelelő ellátását, de ezeket a problémákat helyi szinten nem is lehet megoldani – teszi hozzá a szakember. Ki kellene dolgozni az állami lakástámogatás megfelelő rendszerét, különös tekintettel arra, hogy a munkanélkülivé váló családoknak van a legkisebb esélye a lakásszerzésre és -fenntartásra, miközben az OECD-tagországok viszonylatában a magyar szülőket sújtja a legnagyobb arányban a munkanélküliség.
2010. 09. 24. (XIV/38)
