Minden egész jól végződhetett volna, csak hát az ember telhetetlen fenevad – gondolta, s halálos csömörrel lépkedett felfelé a repülőgép belsejébe vezető lépcsőn. – És mi hiányzott még a boldogságomból, hogy így kellett üldöznöm a balszerencsét – folytatta a gondolatot, miközben oda se figyelve kapcsolta be a biztonsági övet, és hirtelen rájött, hogy nincs már benne egy mákszemnyi energia sem, hogy nem lesz képes visszatérni korábbi életéhez, nem tud megküzdeni ezzel az új helyzettel, melyet sorsa teremtett számára. Megtörülte az arcát a megnedvesített langyos szalvétakendővel, melyet elbűvölően hivatalos mosollyal nyújtott oda neki a fiatal stewardess, ösztönösen tüntette el így a reszkető idegen asszony illatát, aki csókolgatta, s könyörögve kérte, hogy legalább egyszer hívja mamának. De képtelen volt erre, csak egy kívánsága maradt, minél gyorsabban elhagyni azt az elegáns lakást, becsapni az ajtót, és egyszer s mindenkorra kitörölni emlékezetéből ezt a találkozást, amelynek meg sem lett volna szabad történnie.
Árvaságának hosszú évei alatt jázminillatúnak képzelte anyját, karcsúnak, aranyszőkének, lapos hasúnak, hosszú lábúnak, napbarnítottnak, csengő kacagással, mely meleg altba megy át, amikor este lefekteti és azt énekli neki: "aludj, kicsim, aludjál, édes dallal álmodjál
" Apjának meg sűr? fekete szakállat képzelt, amilyet Benjámin Zev Herzl viselt. Harsogó, nevetős hangon énekli: "meghalt a kis Maciek, kiterítve fekszik, de felpattan máris, ha a duda játszik
", és erős kezével feldobja őt a plafonig, majd boldogságos rémületben elkapja az utolsó pillanatban, mielőtt a kőpadlóra zuhanna, és apró darabokra törne, mint egy üvegcsengő.
Így álmodozott, miközben teljesen árva volt, ugyanis valahol Lengyelországban, Malkinia környékén, a sínek mellett, egy fehérneműs kosárban rejtették el valamikor negyvenegy-negyvenkettő tájékán, a német megszállás éveinek zsidó gyehennájában. Egy kamasz talált rá a kosárra, és hazavitte. Gondolta, jól jön majd otthon a fehérnem? és a kosár. Anyjának tényleg nagyon tetszett a szépen kikeményített, kézzel hímzett monogrammal ellátott damasztágynemű, különösen a két arany karikagyűrűnek örült, amelyeket ügyesen belevarrtak a pár hónapos kislány összepisilt ingecskéjébe. Nem volt szíve odaadni a gyereket a németeknek, így hát felajánlotta az éppen nála vendégeskedő gyermektelen sógornőjének – vedd magadhoz, lesz egy kislányod, megkereszteled a falutokban, és sosem tudja meg senki. – De a sógornő inkább gyermektelen akart maradni, mint hogy "zsidó fajzatot" neveljen fel. A két buzgó katolikus asszony azonban nem akarta átadni a gyereket a németeknek, elvitték hát a közeli kolostorba az apácákhoz.
Így nőtt fel a háború alatt a kicsi Zosia, későbbi nevén Ziva (ami héberül sugárzót jelent) a legkülönbözőbb keresztény árvaházakban, a háború után pedig a zsidó gyermekotthonokban.
Baljós életrajzának ezeket az ismeretlen részleteit csak ötvenegynéhány évvel később ismerte meg.
Zivával először annak a számtalan egyetemi kurzusnak az egyikén találkoztam, melyeket szenvedélyesen látogattam egész életemben, hogy betöltsem a műveltségemben tátongó űrt.
Doktor Ziva Gafni épp előadássorozatot tartott az árvaság szerepéről a világirodalomban és a költészetben. Megbabonázva bámultam csodálatos cigánylányos báját, nyugodt magabiztosságát, gyönyörködtem cirkalmas, héber szóáradatában, melyet ügyesen tűzdelt tele bibliai idézetekkel, dohányzástól enyhén rekedtes meleg hangjában, melyben nyoma sem volt idegen akcentusnak vagy nyelvi hibának, és szomorúan gondoltam arra, ilyen lehetnék, ha itt születtem volna, ilyen klasszikusan képzett szabre lehetnék.
Aztán megint kitört a soron következő rövid háború, és beköszöntött a mi bódítóan illatozó tavaszunk, és a vele járó számtalan izraeli fesztivál, a színház, a költészet, a balett, a film, a dzsessz és a komolyzene ünnepe. Mintha lenne okunk az ünneplésre. Az egyik szombaton elmentünk a férjemmel Abu-Gosba egy délelőtti koncertre. A műsorban szerepelt Brahms Sorsdala. Szünetben a férjem találkozott egy régi barátjával, és így szólt: – Ismerkedj meg Ziva és Arnon Gafnival. Arnonnal együtt szolgáltunk a felszabadító háború alatt a hármas Palmach-ezredben, együtt foglaltuk el Szafed városát. – Arnon nagyon kedvesen üdvözölt, Ziva viszont hűvös és tartózkodó volt. Csak attól enyhült meg kissé, hogy elmondtam neki, hallgattam az előadásait. Már akkor megfigyeltem, hogy érzéseit mélyen magába rejti.
Elmentünk egy arab étterembe ebédelni, a férfiak ásványvizet ittak, mi meg jégbe hűtött vodkát. Rögtön ráálltak, hogy velünk jönnek vissza Tel Avivba, idefelé buszszal jöttek. Útközben önkéntelenül is az "Örvendjetek a májusi rétnek" dallamát dudorásztam. Május végén jártunk, a mezők szénaboglyáktól, a hőségben egykedvűen lekonyuló napraforgó virágaitól aranylottak, a gyapot fehéren csillogott. Legnagyobb meglepetésemre hirtelen Ziva is csatlakozott, és kiderült, hogy sok lengyel dalt tud, főleg egyházi énekeket, hogy Lengyelországból származik, és hozzám hasonlóan voltaképpen ő is a holokauszt gyermeke, bár tíz évvel fiatalabb nálam. A látszat gyakran csal – gondoltam, és megkérdeztem, hogyan tudott megmenekülni ilyen fiatalon. Ziva kurta válasszal tért ki.
Fájdalmas gyerekkorunk melódiái és szavai így teremtettek közöttünk szoros kapcsolatot, egyfajta barátságot. Hosszas telefonbeszélgetéseket folytattunk irodalmi és személyes ügyekről. Időnként kávézókban találkoztunk, pletykálgattunk, eljártunk cuccokat vásárolni, majdnem ugyanúgy, mint minden más nő. Később elmondta, hogy a háború után a legkisebb megmenekült gyerekek egy csoportjával együtt Nahalalba vitték. Hogy nem tudja, hol és mikor született, nem tudja az igazi nevét, nem emlékszik a szüleire, és nem tud sírni. A nála tizenkét évvel idősebb Arnont elsőéves egyetemistaként ismerte meg mint előadót. Különösebb gátlások nélkül hódította el az első feleségétől, és amikor a barátnői kérdőre vonták, mi lesz a férfi kislányával, közömbösen vállat vont, és hűvösen annyit felelt: – Mi lenne, hiszen van apja meg anyja, én soha nem láttam egyik szülőmet sem, mégis élek.
Arnon Gafni professzor Rehovótban született arisztokratikus családban, ősei az első úttörők voltak a Habiluimban, 1882-ben jöttek ide Oroszországból, hogy betelepítsék az akkori Palesztinát. A mai Izraelben ezek a családok alkotják az arisztokráciát, olyasféleképpen, ahogy Amerikában a Mayflower hajón érkezett pionírok leszármazottai. A Gafni család meglehetősen hűvösen fogadta Zivát. Nem ilyen menyről álmodtak, nem egy lelencről. Csak jóval később, amikor befejezte héber irodalmi tanulmányait, doktori titulust és három remek unokát hozott a családba, csak akkor fogadták be véglegesen arisztokratikus köreikbe, de Ziva már egyáltalán nem törődött ezzel.
***
A nyolcvanas évek végén Gafniék néhány évre az Egyesült Államokba utaztak. Arnon tanszéket kapott a Columbia Egyetemen, közben Ziva cionista szemináriumot vezetett. Elutazásuk előtt egy Sejnkin utcai kávézóban találkoztunk, és ott elmesélte, hogy úgy döntött, részt vesz egy különleges lengyel–izraeli rádióműsorban, a Rokonokat keresünkben. Feltűnően élénken beszélt arról, hogy az orvosi vizsgálatokon minden évben megkérdezik, milyen betegségek voltak a családjában, ő viszont nem tud válaszolni erre, márpedig mostanában hallatlanul érdekli, milyen genetikai hajlamai és terheltségei vannak fiainak, unokáinak és neki magának. – Talán akad valaki – mondta izgatottan –, egy szomszéd, ismerős vagy távoli rokon, és megtudok valamit magamról, például azt, hogy hol és mikor születtem, kik voltak a szüleim, volt-e testvérem. Az a lényeg, hogy végre megtudom, ki vagyok. Minél idősebb valaki – magyarázta lelkesen –, annál jobban érdekli a múltja, mert a jövő már nagyon rövid.
Nemrég olvastam egy interjút vele valamelyik újságban. Hűvös tartózkodással mondta el, hogy a "Wanda-listának" és a rádióműsornak köszönhetően Miami Beachben élő anyja és a háború után született öccse megkerült, apja néhány éve halt meg. Örömmel hívtam fel, a szokott kávézónkban találkoztunk. Majdnem sokkot kaptam, amikor megláttam. Mintha nem ugyanaz az asszony lett volna. Mindig elegánsan jött, jól fésülve, gondosan kifestve, ám ezúttal teljesen elhanyagolta külsejét, láthatóan kibillent az egyensúlyából.
– Hol volt azokban az években, amikor árva voltam? – kérdezte remegő, csaknem hisztérikus hangon. – Miért nem keresett meg, amikor őt hívtam éjszakánként? Mit kezdjek most ezzel az idegen, Parkinson-kóros öregasszonnyal, aki telefonon könyörög, hogy csak egyetlenegyszer hívjam mamának, akkor majd minden jóra fordul. Mi fordul jóra? Semmivé teheti bármi is az árvaságnak azt a sötét poklát, amit egész életemben magamban hurcoltam? Minek nekem anya, amikor magam is már nagymama vagyok, és egész életemben árva voltam? És ott az öcsém, akinek jól jött, hogy egykeként nőhetett fel, most pedig szeretné megosztani valakivel holtfáradt anyja vénségének gondjait – mondta kétségbeesetten, és közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott, felváltva itta a vodkát meg a sört.
Másnap kellett az Államokba utaznia, hogy találkozzon újdonsült öreg anyjával. – Ki vagyok én tulajdonképpen? – suttogta teljesen magán kívül –, hiszen nem lehetek egyszerre Lilka Kornberg is, nem tagadhatom meg Zosiát, Zivát, egész eddigi létezésemet.
Miközben néztem és hallgattam őt, eszembe jutott egy részlet Hanna Krall könyvéből, amelyben Henryk Grynberget idézi (mindketten öregedő holokauszt-gyerekek): "A megmenekülésért nagy árat kellett fizetnünk. Olyan nagyot, hogy eljön az idő, amikor minden tartalékunk kimerül." És hirtelen megértettem, hogy ugyanez történt Zivával is. Elég ereje volt az eddigi életéhez, ahhoz az emberfeletti erőfeszítéshez, hogy normális életet éljen, gyerekeket neveljen, feleség legyen, tudományos karriert csináljon, háztartást vezessen, társaságban forogjon, megélje fiainak katonáskodását ebben a végsőkig feszült, rendkívüli országban. És most abba az állapotba jutott, hogy minden erejét kimerítette már, nem volt honnan újat szereznie. Már teljesen legyengült.
Kértem, hadd menjek vele. – Nem – válaszolta határozottan –, senki sem jön velem, Arnon sem, a fiaim sem, bár szeretnének. Egyedül megyek, hogy fenékig ürítsem ezt a keser? poharat, amit magamnak köszönhetek, mert telhetetlen voltam. – Elbúcsúztunk, éreztem, hogy nem látom többé. Tél volt, zuhogott az eső, mintha dézsából ömlött volna, én meg sirattam az esernyőm alatt a végeérhetetlen Pusztulás gyermekét keser? sorsa miatt.
Doktor Ziva Gafni a Kennedy repülőtéren, ahelyett, hogy megnézte volna, mikor megy vissza gép Tel Avivba, autóbuszra szállt, és bement a városba. Manhattan kellős közepén szállt ki, bőröndje nélkül. Nagyon hideg volt, havazott, ragyogtak az utcai lámpák és a kirakatok fényei. Halálos csömörrel ült le a járdára a Hotel Lexingtonnal szemben, és elgondolkodott: unokáimnak ott vannak a szüleik, a fiaimnak a feleségük, Arnont majd megvigasztalja valamelyik doktoranduszlány, de én nem árulhatom el a jázminillatú mamámat és a fekete Herzl-szakállú papámat, és lassan álomba süllyedt, mintha a vízben ringatózna.
Másnap a rendőrség harmincegy halálra fagyott hajléktalan hulláját gyűjtötte be Manhattanben, köztük volt ő is, teljesen kifosztva. Zsebében megtalálták az igazolványát, így értesíthették az izraeli nagykövetséget, az meg a családot.
Álltam a temetőben és hallgattam a kántort, aki az "El Male Rachamim" ("Irgalommal teljes Istenem") kezdet? imát mondta, és arra gondoltam, egyre kevesebben vannak, akik megérthetik, hogy Zivának minden ereje elfogyott, és mire Amerikába érkezett, már halott volt.
(Fordította: Hermann Péter)
Névjegy
2002. 10. 31. (VI/44)
