hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Európa hátsó udvara

2000. 07. 29.
Szeptember 8-án jelenik meg Moldova György Kossuth-díjas író Európa hátsó udvara cím? kétkötetes riportkönyve. A szerző új könyvének első részében Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéről, az ország egyik legelmaradottabb térségéről ír, míg a második kötet a határon túli ukrán, román, szlovák területeken élő magyarokról szól. Moldova egy évig járta a falvakat, gyűjtötte az anyagot, beszélgetett az emberekkel. Ezalatt sok megrázó történettel találkozott, ezek egyikét adta át a szerző lapunknak megjelenés előtti közlésre. Részlet a riportkönyvből:



Hites istentisztelet Szabolcsban. "Legyetek szikra, melyből olyan tűz támad,
amely nem pusztít, hanem melegít"    Fotó: Benczi Jolán

***

– És a politikai pártok?

– Köztük már megindult a harc a lelkekért, megpróbálják a maguk oldalára
terelni a cigányokat. A jobboldal telve van nacionalista gőggel, de a polgármester- és
országgyűlési választások előtt a jelöltjei megjelennek a faluvégi pérókban,
olajat, cukrot, néha lejárt szavatosságú konzerveket osztogatnak. A befolyásuk
terjed, vannak olyan falvak, ahol az alapszervezeteik csak cigányokból állnak. A
baloldal tétovázik, nem akar lemondani sem a cigányok, sem a rasszisták szavazatairól.


– Az egyházak nem indítanak valamilyen akciót?

– A történelmi egyházak ebben a tekintetben passzívak, legfeljebb a
Nyugatról kapott bálás ruhákból osztogatják szét a maradékot.

– És a szekták?

– Pont Magyon működik egy Hit Gyülekezete közösség 30-35 taggal, állítólag
ők járnak ki ide.

Visszaülünk a kocsiba, a sofőr megérzi ruhánkon a felszedett bűzt, elhúzza az orrát.

Néhány héttel később a hodászi szociális otthonban találkoztam Sz. Zoltánnal, a
Hit Gyülekezete egyház egyik prédikátorával, aki kisegítő pszichológusként
dolgozik az intézetben.

– Mi vonzotta ehhez a közösséghez?

– Megbizonyosodtam, hogy az ember üres edény, mely az őt betöltő nemes
folyadékra vár. Tuzséron dolgoztam vasúti mérnökként, amikor megtértem. Ott
kezdtem ismerkedni a cigányok életével, mély nyomorban tengődtek, a családok együtt
laktak az állatokkal, abból éltek, hogy feltörték a vagonokat. Kezdtem kilátogatni
hozzájuk a falu végére, sokszor úgy beleragadtam a sárba, hogy csak ketten tudtak kihúzni.
Semmi kultúrában nem volt részük, ezért örömmel fogadtak, tanítottam őket, és énekeltünk,
először csak a gyerekekkel, aztán a felnőttek is csatlakoztak hozzánk.

1972-ben feljelentettek illegális tevékenységért, behívattak az igazgatóságra, és
rá akartak beszélni, hogy ne folytassam. Én nem adtam meg magam, akkor kirúgtak. Nyolc
gyerekem van, valamiből el kell tartanom őket, ezért is vállaltam itt állást, de továbbra
is tanítok.

– Nincs túlságosan jó hírük. A politikusok sokat beszélnek arról, hogy a
Hit Gyülekezetének vezetői milyen botrányokba keveredtek.

– A "magyar gőg" harcol ellenünk, a Hit Gyülekezete ennek ellenére ma
már a negyedik legtámogatottabb egyház az országban. Itt Oroson építettünk egy
templomot egy fillérnyi állami segítség nélkül.



Beszélgetésünk során Sz. megemlítette, hogy Hodászon is működik egy szinte kizárólag
cigányokból álló közösségük, kérésemre beleegyezett, hogy részt vehessek az
egyik istentiszteletükön.

A megbeszélt napon Sz. másodmagával várt rám a hodászi vasútállomáson, megjelent
V. Miklós nyíregyházi lelkipásztor is, aki, ahogy kivettem, az egyház megyei első
emberének, afféle püspöknek számít, a hívei Miklós testvérnek szólítják. Magáról
csak annyit mondott, hogy eredeti foglalkozása szerint ágazatszervező üzemmérnök.

Arra számítottam, hogy egy imaházba megyünk, de a kocsi egy családi ház udvarán állt
meg velünk. Felmentünk a lépcsőn, az előszobában egy harminc év körüli cigány férfi
fogadott minket, sötét öltönyt és nyakkendőt viselt, már ritkuló fekete haját hátul
félhosszúra eresztette, egész magatartása azt sugallta, hogy megszokta a nyilvános
szereplést. Ragadványnevén mutatkozott be:

– "Szupernek" hívnak.

Egy barátságos mozdulattal beljebb invitált. A három egybenyitott szobában nyolc-tíz
cigány férfi és asszony sürgött-forgott, feltehetőleg a közösség elöljárói,
valamennyien tiszták és jól öltözöttek voltak. Néhányukkal leültem beszélgetni,
az aszszonyok csak üdítőt tettek elénk az asztalra.

– Sohasem fogyasztottak alkoholt?

– Dehogynem, de már leszoktunk róla, a vérünkből is kikerült az alkohol
vágya.

Egy idősebb, kerek arcú, bajuszos férfi emeli fel a kezét, szót kérve:

– Én egy kisebb bizonyosságot szeretnék mondani Jézus nevében. Ötvenéves
koromig egy deci szilvapálinkával kezdtem a napot, ha csak egy felessel kínáltak, azt
kérdeztem: félember vagyok én talán? Estig kétszer-háromszor is berúgtam, ha nem
ihattam, reszkettem, két kézzel vittem a poharat a számhoz. A templomba is részegen
mentem, mikor vittük a sonkát szentelni. Sokan figyelmeztettek, hogy nem lesz jó vége,
de én olyan kemény voltam a bűnben, mint az utcán a beton ágas.

A férfi az asztal túlsó végén ülő feleségére mutat:

– Linával is folyton veszekedtem, mikor lefeküdtem, az ágy széle alá tettem a
kést, hogy belevágom, ha szól valamit. Ha észrevette és eldugta a kést, behoztam a
kisbaltát. Aztán megjöttek a betegségek, májzsugort kaptam, Kocsordon feküdtem vele
egy fél évig, majd agydaganattal kerültem be a nagykállói kórházba.

Lina rábólint:

– Úgy imádkoztam, hogy vagy vedd el, Uram, vagy csinálj vele valamit.

– És akkor 1988-ban az Úr küldött hozzánk egy nyíregyházi pásztort a társával.
Eljöttek szép szóval Hodászra, de az emberek elutasították őket, mert akkor itt már
működött egy másik új vallás: az Evangéliumi Keresztény Gyülekezet, és féltek a
vezetőjétől. Csak Lina fogadta be őket.

– Azt kérdezték, hogy be szabad-e jönni ebbe a házba – veszi át a szót az
asszony –, mondtam, csak tessék, és étellel kínáltam őket. Mi mindig úgy főzünk,
hogy hátha küld az Isten vendéget.

– Maga, Lina vallásos volt?

– Úgy a magam módján. Ha elmentem a templomba, csak annyi melegedett fel,
ahol ültem, a lelkemben semmi. Az óvodában dolgoztam vezetőnőként, este tanultam, én
voltam az egyetlen az egész megyében, aki előbb szerzett diplomát, mint érettségit.
Úgy éreztem, kötelességem kiállni a fajtám mellett, jártam a küldöttgyűléseket
és mondtam, hogy fel kell szabadítani a cigányságot, ki kell hozni a földkunyhókból.

– Hitt benne, hogy sikerül kiemelni a cigányokat a nyomorból?

– Azt tudtam, hogy államilag nem megy, magában az emberben kell változásnak
bekövetkezni. Hiába mosdatunk ki egy disznót, akkor is belefekszik a sárba. Ha
Krisztus nem segít, akkor minden hiábavaló. De hogy magamról beszéljek, eljöttek
akkor hozzánk Miklós testvérék zenével, a cigány sors ismeretével. Mikor elmentek,
azt gondoltam, hogy ha a magyar emberek nyílt szívvel közelednek hozzánk, akkor nekünk
is meg kell nyílnunk előttük, ha még egyszer megkeresnek, megtérek. Ez be is következett,
Jézus még a férjemet is megszabadította.

– Bár harminc évvel ezelőtt történt volna.

– Ámen, Halleluja! – mondják az asztal körül ülők, "Szuper", a házigazda
folytatja:

– Én Pestre jártam fel dolgozni, kubikoltam. Pénteken, mikor meghozott a vonat,
nem mentem haza, hanem irány a mátészalkai diszkó, C kategóriás zenész voltam, ott
muzsikáltam. Ami pénzt megkerestem, mind eliszogattam a haverokkal, vasárnap hajnalban
három óra körül vetődtem haza a családomhoz. Visszaállítottam az órát, hogy a
feleségem ne vegye észre, mennyi az idő, este meg már utaztam vissza Pestre. Folyton
veszekedtünk a feleségemmel, a gyerekek előtt átkoztuk egymást.

– A cigányságnak ez a legnagyobb baja, mert az átkok mindig megfogannak –
mondja Lina –, áldani nehezebb, de mióta hiszünk, azt is megtanultuk. Karácsony előtt,
mikor olyan szegények voltunk, hogy nem tudtam, miből ünneplünk majd, Mihály, a testvérem
áldást mondott rám, és még azon a héten jött egy hivatalos levél, hogy küldjem be
az önéletrajzomat, mert a közéleti munkámért kitüntetést kapok, és 100 ezer
forintot.

A házigazda még befejezi a mondandóját:

– Mikor megtértem, Jézus összehozta az én széthullott családomat is, már
tizenkét éve, hogy szépen élünk, egy rossz szó nélkül. Esténként nem járok el
hazulról, beszélgetek, énekelek a gyerekeimnek.

– Halleluja! – mondják, a lelkipásztor asztalt bont, és arra kér, hogy menjek
le velük az istentiszteletre.

Miközben átvágunk a kerten, megkérdezem:

– A papnak milyen szerepet kell betöltenie a gyülekezetben?

– Legyen olyan, mint az állvány a ház mellett, támogassa, de nélküle se dőljön
össze.

"Szuper" már évek óta vállalkozóként működik, egy helybeli kubikosokból
szerveződött csapattal vállal fel munkákat, ebből a jövedelemből építkezett. A ház
alsó szintjén nem rendezett be sem garázst, sem raktárt, hanem osztatlanul hagyta, és
imatermet alakított ki, itt szokott összegyűlni a közösség.

– Kap ezért valamilyen térítést?

– Mi önzetlenül segítünk egymásnak, úgy vagyunk, mint az első keresztények,
akikről azt mondja az Írás, hogy "mindenük köz vala".

A terem félig az utcaszint alatt helyezkedik el, az arra elhaladóknak csak a lábát látjuk.
Körülnézek: száz-százhúsz hívő ül a székeken, valamennyien tiszták és jól öltözöttek,
jóllehet java részük éppúgy munkanélküli, és ellátatlannak számít, mint a
Kauzsay tanya lakói. A jelenlévők döntő többsége cigány, de néhány magyar is
akad köztük, egy asszony Baktalórántházáról jár ide, mehetne Nyíregyházára is,
de itt jobban érzi magát.

Az arcokra várakozó öröm ül ki. A terem végében felsorakoznak a zenészek, a csapat
két gitárosból és egy dobosból áll, "Szuper" szintetizátoron játszik, hattagú
vegyes kórus áll előttük, kezükben mikrofonnal.

Megszólal a zene, isten tudja, hány decibellel harsog, az erősítők által felfokozva
a szűk térben nem csak az ablaküvegeket, de a falakat is megrezegteti. Nem csak "Szuper"
számít többé-kevésbé profinak, de a többi muzsikus is rutinos biztonsággal játszik.
A számok szövegét és dallamát is maguk szerezték, egyszerűek és fülbemászók,
amennyire meg tudom ítélni, a néger gospel zenére emlékeztetnek. A hallgatók már
ismerik a dalokat, kezüket a szívükre szorítva vagy a magasba felnyújtva együtt énekelnek.
Néhány perc múlva sokan extázisba esnek, ugrálnak és sírni kezdenek.

Én, az örök kívülálló, nekidőlök a falnak és eltűnődöm, hogy azok az ideák,
melyekben én hiszek, miért nem tudnak ilyen hatást kiváltani az emberekből. Tudom,
hogy nem ettől függ az értékük, de sajnos, a lelkünk úgy van berendezve, hogy a tömegektől
érkező visszaigazolás mindig megerősíti a meggyőződésünket.

A zene után beszédek következnek, előbb a gyülekezetnek egy laikus tagja idézi az
irgalmas szamaritánus példáját az Evangéliumból, aztán a lelkipásztorok mondják
el a prédikációikat. Már távozáshoz készülök, mikor váratlanul engem is megkérnek,
hogy szóljak az emberekhez. Nem tudok kitérni, de nehezen szedem össze a szavakat:

– Eszméiteket nem ismerem, ezért nem akarok ítéletet mondani felettük, de dicséri
őket, hogy a nevükben itt összejöttetek tisztán és lehetőségeitek szerint rendesen
öltözve. Távol tartjátok magatokat az italtól és a bűnözéstől. Kívánom nektek,
hogy az Isten segítsen nektek megmaradni ezen az úton. Közösségetekben vagy más
felfogásoktól vezéreltetve minél többen kövessék a példátokat. Legyetek szikra,
melyből olyan tűz támad, amely nem pusztít, hanem melegít.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!