Medgyessy Péter és Nastase román miniszterelnök Fotó: Reuters
Alacsony népszaporulat, elvándorlás, asszimiláció – így magyarázta a nemrég nyilvánosságra hozott, a magyarságra nézve szomorú, de nem igazán meglepő adatokat az RMDSZ elnöke. A romániai magyar közösség létszáma másfélmillió alá csökkent, és ez a tíz évvel ezelőtti hivatalos adatokhoz képest vagy kétszázezres fogyás – de lehet, hogy jóval több: az 1992-es népszámláláskor ugyanis nagyon sokan még nem merték vállalni nemzetiségüket. Noha a mostani népszámlálást is kísérték olykor furcsa jelenségek, tehát a valóságos arány feltehetően ismét valamivel magasabb a hivatalos 1 millió 430 ezernél, a csökkenés így is megdöbbentően nagy. A számok mögött pedig olyan politikai és szociológiai jelenségek húzódnak, amelyekkel nemcsak a romániai magyarság, de az anyaország vezetésének is számolnia kell.
A romániai magyarok számára minden választás felér egy népszámlálással, az idei népszámlálásra pedig úgy készültek, mintha választásokat tartottak volna. A most nyilvánosságra hozott adatok épp a 2000. évi választások fényében nem annyira meglepőek, illetve utólag is igazolják az akkori önkormányzati kudarcok RMDSZ-es magyarázatát: "hiába mozgósítunk, ha kevesebben vagyunk". Ha az RMDSZ-re eső szavazatarány tömegében csökkent, ez részben magyarázható csak a romániai magyar közösségen belüli konfliktusokkal vagy az emberek fásultságával: már akkor érzékelhető volt a politikusok számára, hogy a szó szoros értelmében fogy alóluk a szavazóbázis. Ha például Marosvásárhelyen 2002-re már csak 46,6 százalék a magyarok aránya, ez gyaníthatóan már két évvel ezelőtt sem érte el az ötven százalékot.
Ez pedig a román szavazók összefogása következtében egyértelm? győzelmet hozott az akkori román jelöltnek, és valószínűsíti, hogy a városnak többé nem lesz magyar polgármestere.
Jellemző a lélekszám és a politika közvetlen kapcsolatára Élesd esete: az itteni városvezetés azért vitázik a megyei prefektussal, mert a tanácstestület úgy döntött, akkor is legyenek többnyelv? feliratok, ha a törvényi feltételként előírt húsz százaléknál alacsonyabb a kisebbség aránya – a megyei kormánymegbízott szigorú jogértelmezése szerint viszont húsz százalék alatt nemhogy nem kell, de egyenesen tilos a kétnyelvűség. Egy olyan országban, ahol a kormány helyi megbízottja így gondolkodik, ahol a lakosság etnikai aránya egyben a nemzetállamiság gyakorlati alapja, ott bizony a népszámlálási változásoknak közvetlen kihatásuk van a kisebbségek élethelyzetére, ellentétben azokkal az országokkal, ahol a kisebbség a puszta létezésével a jogok élvezőjévé válik.
A fogyás összetevői: a népszaporulat alacsony volta, az elvándorlás és az asszimiláció mögött fő okként az első reagálások nagyrészt – kissé sommásan – az ország gazdasági állapotát jelölték meg. Gyanítható azonban, hogy a képlet nem ilyen egyszerű. Inkább valamiféle nehezebben megfogható, de nagyon is létező közérzeti problémáról van szó. A közös eredet, ami a beolvadás és a kivándorlás esetében legalábbis meghúzódhat: a perspektíva hiánya.
A távlatvesztés egyik öszszetevője nyilvánvalóan gazdasági, de nem egyszerűen a szegénység, hanem a mozdulatlanság. Kormányok jönnek és mennek, ígérnek a Ceausescu-rendszer bukása óta egyfolytában életszínvonal-emelkedést, amely azonban gyakorlatilag elmarad, sőt, mostanság az ország lakosságának már hatvan százaléka süllyedt a szegénységi küszöb alá. Noha a magyarok túlnyomórészt az Óromániához képest gazdagabb Erdély és Partium lakói, ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a folyamatok itt intenzívebbek lennének – a kilencvenes évek közepére kialakult félpiacosodás csak keveseknek hozott előre-
jutást. A többség számára a kilábalás reménytelensége azért különösen nehezen elviselhető, mert a diktatúra korszakával ellentétben most nagyon is látni azt, hogy egyesek ehhez képest menyire gazdagok. És ami a kivándorlás erős motivációja: az is látszik, mennyivel magasabb az életszínvonal Románián kívül. A romániai magyar ember Trianon-tudata részben gazdasági: az anyaországtól való elszakadás egyszerre jelent kiszolgáltatottságot identitásában és élethelyzetében; a puszta tény, hogy Románia lakója, egyben azt jelenti, hogy lehetőségeiben leszakad a szerencsés magyaroszágiakhoz képest. Ezt a frusztrációt pedig csak elmélyíti a magyarországi fejlődési és integrációs folyamatok felgyorsulása. Románia éppenséggel nem közeledik a magyarországi trendekhez, és ezt a szétfejlődést az országukat jól ismerő romániai magyarok pontosan érzik. Miközben Románia a remélt NATO-meghívás lázában él, a valóságos belső reformfolyamatok tovább stagnálnak, a gazdasági szerkezet lassan alakul át, az állami szektor túlsúlya sem változik, a vállalkozások gazdasági környezete alig javul.
A perspektívahiány nemcsak szegényként, hanem magyarként is nyomasztó életérzés: noha az elmúlt hetek fejleményei pozitívak, a politika középrétegeiben és a mindennapokban továbbra is rengeteg a kisebbségi frusztráció. A nagy politikai fejleményeket apró megaláztatások sorozata kíséri, mint például a helyi kétnyelvűség bevezetésekor azoknak a marosvásárhelyi utcatábláknak a megjelenése, amelyeken nem a név, hanem csak az "utca" vagy a "tér" szó látható magyarul. Kolozsváron a kukákon is ott virítanak a román nemzeti színek, a szórványban élő magyarra olykor ma is rászólnak az utcán vagy a járműveken, ha anyanyelvén szólal meg. Székelyföldön gombamód szaporodnak az ortodox objektumok, a magyar többség? vidékek állami szerveit és cégeit többnyire románok vezetik: a mindennapok tapasztalatai sokszor nem esnek egybe a nagypolitika távlataival.
A kedvezménytörvény története is erősen összefügg a romániai magyarság perspektívavesztésével. Először a kettős állampolgárság igénye vetődött fel – akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország valamikor uniós tag lesz, a romániai magyarok pedig az európai határokon kívül maradnak. Sokan már ekkor beindították áttelepedésüket, különösképp azt látva, hogy a kettős állampolgárság adta védőernyőt, a korábbi homályos pártígéretek ellenére, a magát nemzeti elkötelezettségűnek valló Orbán-kormány sem terjeszti ki rájuk. Maga a státustörvény pedig akkor vált sürgetővé, amikor 2000 őszén Romániában megbukott a tehetetlensége és ellentmondásossága ellenére európai irányultságúnak számító parasztpárti koalíció, erősen tért nyert a szen-
vedélyesen magyarellenes Nagy Románia Párt, és kisebbségi kormányt alakított az Iliescu–Nastase-féle baloldali formáció, az, amely ellenzékben kerékkötője volt a reformfolyamatoknak, Románia integrációjának, és győzelme nem sok jót ígért a kisebbségi politikában, illetve a kétoldalú kapcsolatokban sem. Ebben a pillanatban akkora volt a kivándorlási nyomás, hogy a budapesti kormánynak rakétafokozaton kellett begyorsítania a törvénykezési folyamatot abbéli félelmében, hogy a választások következtében a következő hónapokban irdatlan hullám indul Magyarország felé.
Sok magyart azonban nyilván ez a fordulat sem térített el a kivándorlástól, mások esetében, főképp a szórványban élők között, nem tudta megállítani a jobb élet reményében történő lassú, de egyértelm? és tömeges asszimilációt. Az Orbán-kormány egyébként is meglehetősen zavarosan üzengetett e témában a határon túlra: miközben egyetértett a szülőföldön való megmaradás koncepciójával, az akkori miniszterelnök világossá tette, hogy a magyarországi munkaerő-problémákat a határon túlról látja megoldhatónak, és az erős érzelmi odafordulás, a tizenötmillió magyar miniszterelnökétől a nemzetegyesítés koncepciójáig sok minden sugallta azt az egyébként legalábbis kétséges képzetet, hogy az erdélyi magyart szeretettel várja az anyaország. Erdélyben pedig a Fidesz-közeli magyar politikusok, egyházi személyiségek támasztották alá a távozás melletti döntést azzal, hogy megkérdőjelezték az elmúlt hónapok pozitív fejleményeit, haszontalan árulásnak tekintették – és tekintik ma is – az RMDSZ és a szociáldemokraták közti megállapodást, kilátástalannak állítják be a lépésről lépésre előremozduló, elsősorban parlamenti politizálást favorizáló, román szövetségeseket kereső, érdekekre és nemzetközi konstellációkra alapító RMDSZ-politikát. Ezzel még a valóságos történések ellenére is erősítették a perspektívavesztés érzését az emberekben.
Mindennek fényében kap különös jelentőséget mindaz, ami az új magyar kormányfő első, félhivatalos romániai látogatásán elhangzott. Medgyessy a "szülőföldön megmaradni" retorikáját elsősorban a gazdasági és kulturális támogatás erősítésének ígéretével vegyítette, óvatos szavai mögül az rajzolódott ki, hogy a magyarországi források elsősorban ennek a programnak lesznek az ösztönzői, és nem politikai megfontolások, eszmei és más rokonszenvek szerint kerülnek elosztásra. A romániai magyarság biztonságérzetét erősítheti az a szándék is, hogy a magyarországi politikai konfliktusokról le kellene választani az erdélyi magyar politikát, meg kell akadályozni a kettészakítottság eluralkodását ebben a szférában.
Ugyancsak más megvilágításba kerül a magyar kormányfő elődjénél egyértelm?bb állásfoglalása Románia NATO- és főképp uniós tagsága mellett. Románia felkészültsége egyelőre kétséges. Aki ebben a pillanatban mégis Románia teljes európai integrációját támogatja egyértelműen és feltételek nélkül, az nem egyszerűen a kivándorlást, asszimilációt és a szaporulatcsökkenést próbálja megoldani, hanem az ezek mögötti általános okot, a perspektívahiányt, a gazdasági és identitásbeli problémákat, a közérzeti bajokat veszi célba, mert ezekre a végső választ valóban csak egy európai struktúra képes megadni, mint ahogy csak ebben a közegben várható, hogy a romániai átalakulás véglegessé válik. A koncepció valóban nagy ívű, távlatos, a maga módján reálisabb is, mint valamifajta regionális hatalmi állapotot elérve helyezni védőernyő alá a határon túli magyarságot. Magyar szempontból viszont mindenképp megvan az integrációs megoldásnak az a bizonytalansági tényezője, hogy hiába minden támogatás és együttműködés: a megvalósítás továbbra sem a magyar, nem is a romániai magyar, hanem a román vezetés őszinte akaratán, elszántságán múlik.
Fogy a magyar
2002. 07. 12. (VI/28)
