A homiliát rövidítve közölte a megyei lap, az idézett mondat benne maradt. Meglepő
volt, mert az újság igyekezett minél teljesebben kielégíteni a fasiszta hivatalosság
"elvárásait". Nem tudhatjuk, hogy a főpapi szavakra felfigyelt-e a hatalom. Ha
igen, biztosan felszisszent, de gondja volt rá, hogy a szisz-szenetet a nép ne észlelje.
Az uralkodó labanc nacionalizmus mindent elkövetett, hogy István királyt a konzervatív
"nemzeti" eszmébe integrálja, őt, a történelem egyik legnagyobb újítóját!
Tudjuk, hogy idegen papokkal szervezte meg a hazai egyházat, német lovagokkal verte le
az új, európai trónöröklési rend ellen lázadó rokonait. Ha kilencszáz évvel később
tesz valami effélét, internacionalistának neveznék. A kuruc nacionalizmus viszont
kritikus volt vele szemben: a kálvinisták, némely írók, "németutáló" magyarok
– de ellenkezésüket csak suttogva merték terjeszteni.
István király irtózatos munkát végzett irtózatos módon, de sikerrel (ha talán nem
is száz százalékosan): rákapcsolta az országot a nagyjából már megszilárdult
nyugati h?bériségre. A róla erőltetett hivatalos tanokkal szemben helye van néhány
ellenvetésnek. A kereszténység ezen a területen jelen volt már a honfoglalás előtt,
Veszprémben püspökség működött. A honfoglalást követő században keresztény
volt a meghódított lakosság jó része; valószínűleg akadtak megkeresztelt magyarok
is. A tömeget Géza fejedelem terelte keresztvízre. Istvánnak a pogány maradványok félresöprése,
az egyház megszervezése, megszilárdítása, a hatalomba való integrálása, a nyugati
kultúra hazai megalapozása maradt, röviden: a h?béri rend megteremtése. Az is
vitatható feltételezés, hogy az átállás nélkül, illetőleg késlekedése esetén a
magyarság eltűnt volna a térképről. Valószínűleg nem, de – Oswald Spengler szavát
használva – "fellahnépként" tengődött volna, talán az albánokéhoz hasonló
sorsban.
Akik mostanában Szent István időszerűségéről szónokolnak, maguk sem tudják,
mennyire igazuk van. (Hiszen a szónoklatokkal önmagukat reklámozzák inkább, mint
Szent Istvánt idézik.) Az országnak megint – és ismét kényszerűen – rá kell
kapcsolódnia a fejlődésben előre szaladt Nyugatra. A feltételek több részletben
ellentétesek (de éppen ezért azonosak) a korábbiakkal. A lényeg, hogy szakítani kell
a múlttal. Ennek érdekében most ezer éve a népnek vállalnia kellett a teljes alávetettséget,
2000-ben viszont a befogadó Nyugat a nép döntésén alapuló kormányzást, a teljes
gondolat- és szólásszabadságot követeli. Szent István tekintélyt akart, most a
vezetésnek kell függenie a néptől, amely szabad politikai versenyben választja ki
kormányosait. A nagy uralkodó egyetlen államvallásra rendezkedett be, ezt mai kormányzatunk
négyre módosítja, a szabad világ azonban valamennyi vallási közösség egyenrangúságát
és a világi hatalomtól való függetlenségét tartja eszméivel "konformnak".
A világgazdasággal való kapcsolat, a Trianon okozta nemzeti szétszakadás és az ennek
megszüntetésére irányuló ötletszer? – emiatt veszélyhordozó – próbálkozások:
nem eléggé felderített nehézségek, amelyeknek a leküzdéséhez Szent István zsenijére
lenne szükség. "Hol vagy, István király?" Heves szónoklatokban, költséges ünnepségekben,
kétes művészi érték? szobrokban – de nem a trónon. Nincs senki, aki elvégezhetné
az ő újra elvégzendő művét, ahogyan a halálakor sem volt, aki folytatni tudta
volna.
A Czapik érsek által említett sujtásos ruha csak a kótyagos nacionalisták képzeletében
magyar. (Egy részük ma is varrat ilyet magának.)
Az újkor első századaiban nemzetközi viselet volt. Nálunk még sokáig megmaradt a
nemesi ruházkodásban, a katonai öltözetben, bár a végén már csak a tisztek díszöltözékében.
De attól nem lesz magyar, hogy régi idők maradványa. (A díszmagyart egy pesti német
szabó találta ki.) Az érsek a sujtásos öltözék felújításának szánalmas kísérletét
láthatta maga körül, azért használta beszédében az álmagyarság jelképeként,
arra célozva, hogy ezt a gúnyát próbálják ráhúzni a kereszténységre. Milyen jól
eltalálta Ady: "Nérók új cirkuszt mindig csak kilelnek." De ez a cirkusz még csak
nem is új.
(a szerző publicista)
2000. 08. 19. (IV/34)
