Apa és fiai. Csak a medve van "beskatulyázva" Fotó:
Somorjai L.
A beskatulyázás bizonyára sokak számára ismert jelenség. Már a születésünktől
fogva különböző mértékben mindannyiunk életét végigkíséri, sőt újabb kutatások
arra utalnak, hogy már fogantatásunktól kezdve hat ránk. Egyes pszichológiai vizsgálatok
ugyanis bizonyították, hogy a gyermek (a felnőtt) személyiségének állapota nem független
attól, hogy édesanyja hogyan viszonyult hozzá már a várandósság idején. Az
elvetettség érzése például összefüggésbe hozható azzal, hogy az illető esetleg
nem kívánt gyermekként jött a világra. A szülők, a családunk, majd az óvónők, a
kortársak rólunk alkotott véleménye annál erőteljesebben határozza meg énképünket,
önértékelésünket, minél kisebb korban szembesülünk vele, illetve minél
kialakulatlanabb a személyiségünk. Többnyire kisiskolás korra erősödik meg az énképünk
annyira, hogy egyes személyiségvonásainkról kialakult elképzeléseinkben már nehéz
megingatni bennünket – megerősíteni viszont annál könynyebb. Nem mindegy tehát,
hogy mit mondogattak nekünk és rólunk otthon, az iskolában, és később sem közömbös,
hogyan ítél meg bennünket a házastársunk, a kollégánk, a főnökünk. Környezetünk
véleménye erősen befolyásolja önértékelésünket, képességeinkről alkotott elképzeléseinket,
s ezáltal jövőbeni teljesítményeinket is.
Beskatulyázásról akkor beszélünk, amikor a megítélés egyoldalúan negatív,
illetve rosszindulatúan általánosító módon történik. Bármennyire is úgy tűnik,
hogy legtöbbünk épp eleget szenvedett már tőle, úgy látszik, ennek a szemléletmódnak
a helytelen volta mégsem tudatosul bennünk annyira, hogy ne követnénk el újból és
újból ezt a hibát – akár a saját gyermekeinkkel szemben is.
A sokat hangoztatott negatív vélemény vagy elutasítás hatása a személyiségképen
keresztül a teljesítményre vagy a viselkedésre a pszichológusok előtt régóta
ismert jelenség. A szakirodalom pygmalion-effektusként, vagy önmagát beteljesítő jóslatként
emlegeti azt a jelenséget, amikor a környezet pozitív vagy negatív elvárásainak
megfelelően alakulnak az érintett személy vagy csoport megnyilvánulásai. A beskatulyázás,
a társadalmi címkézés, illetve az előítéletek működését hosszú évtizedek óta
sokféle módszerrel vizsgálták mind a pszichológusok, mind a szociológusok. Itt érdemes
zárójelben megjegyezni, hogy az embertársainkról alkotott különböző negatív előfeltevések
nem azonosak az előítélettel. Az előítéletek – Heller Ágnes szavaival élve –
rendkívül merev túláltalánosítások, amelyeket másodlagos, jelentéktelen vonások
túlzott felnagyítása jellemez. Az előítéletek makacsul és következetesen ellenállnak
az igazságnak, nem változnak sem észérvek, sem információk hatására. A beskatulyázásról
ellenben elmondható, hogy nem reagál ennyire mereven a pozitív információkra,
tapasztalatokra, és nem annyira csoportokra, mint inkább egyénekre irányul.
A tanári elvárás hatása a diák teljesítményére
Az önmagát beteljesítő jóslat egyik legjellegzetesebb megnyilvánulási terepe a család
mellett az iskola. Cserné Adermann Gizella "Az önmagát beteljesítő jóslat a pedagógiában"
cím? munkájában (Bp., TKK 1986.) számtalan kutatást említ e témakörben. Itt csak
egy általa leírt amerikai kutatásra utalnánk, amely jól példázza mind a negatív,
mind a pozitív hozzáállás eredményes szerepét a nevelésben. A szóban forgó vizsgálatba
bevont első osztályos tanítókat egy teszt alapján két csoportra osztották. Az egyik
csoport tagjai hittek abban az amerikai pedagógusok körében elterjedt nézetben,
miszerint a lányok hamarabb tanulnak meg olvasni, mint a fiúk. A másik csoport tagjai
viszont úgy gondolták, hogy e téren egyformák a nemek esélyei. A vizsgálatban résztvevő
tanítók tanítványait az iskolaév elején és végén megvizsgálták egy megfelelő
teszt segítségével. A kutatók azt találták, hogy a lányok gyorsabb olvasástanulásában
reménykedő tanítók fiútanítványai sokkal alacsonyabb teljesítményt nyújtottak év
végén, mint lánytársaik. Az olvasás tanulással kapcsolatos közhiedelmet elutasító
tanítók fiú- és lánynövendékeinek eredményében viszont számottevő különbséget
nem sikerült felfedezni.
Ez és az ehhez hasonló megannyi kísérlet tapasztalatai természetesen nemcsak a tanár-diák
kapcsolatra érvényesek, hanem a szülők és gyermekek viszonyáról is sokat elárulnak.
Az előbb vázolt kísérlet során a kutató azt mutatta ki, hogy a gyermek számára
fontos véleménnyel bíró felnőtt előfeltevését, vélekedését szavakkal és
metakommunikációs eszközökkel (arckifejezéssel, gesztusokkal) juttatja a gyermek
tudomására, akaratlanul is. Jelen esetben egy nemek szerinti különbségtételről volt
szó, de ugyanígy működik az egyes gyermekek személyiségéről alkotott minden benyomás,
elvárás mechanizmusa. Mindez egy bizonyos határig természetes folyamatnak tekinthető:
a személyek közti mindennapi érintkezés elképzelhetetlen lenne az egymásról való
előfeltevések megalkotása nélkül. A kérdés az, hogy mennyire törekszünk tudatosan
arra, hogy a másikról alkotott képünk korrekt, tehát megfelelően árnyalt és a saját
tapasztalataink által megalapozott legyen, különösen az ennyire fontos kapcsolatok során.
Az iskolai kísérletek (is) megmutatták, hogy a tanárok véleményalkotása a gyerekekről
nem annyira tudatos, mint inkább beidegződött folyamat eredménye: rendívül meghatározó
– hosszú távon! – a gyermek külseje, beszédkészsége, szociális háttere,
modora, sőt a neve által keltett első benyomás. Ez az első benyomás többnyire a
legkevésbé alapul a gyerek valóságos értelmi képességein, sokkal inkább érzelmi
(szubjektív) jellegű. Jellemző, hogy ez az érzelmi viszonyulás beépül az elvárásokba,
és befolyásolja a gyermekkel való kapcsolat minőségét és mennyiségét – végső
soron pedig a tanuló énképét, önbizalmát és így iskolai teljesítményét is.
Kedvező elvárások esetében ugyanis a pedagógusok önkéntelenül jobb tanulási feltételeket
teremtenek az adott tanulók számára azzal, hogy több figyelmet szentelnek nekik,
gyakrabban meghallgatják, megerősítik vagy korrigálják válaszaikat.
A kutatók megfigyelték, hogy a "beskatulyázott" diákok tudják, hogy nehéz kitörniük
ebből a helyzetből, s ennek megfelelően is viselkednek. Azt is kimutatták, hogy a tanárjelöltek
és a kezdő nevelők általában optimistábbak a várható iskolai eredmények előrejelzésében,
és nem nagyon veszik figyelembe a gyerek szociális környezetéből fakadó hátrányokat.
A cigánysággal kapcsolatos negatív attit?d például több éves pedagógiai
tapasztalat után jellemző, mikor a tanárok már sokkal jobban ismerik és érzékelik
az eltérő családi miliőből származó hátrányokat. Ennél a pontnál érdemes
utalni egy összetett problémára, amellyel régóta foglalkoznak a szakemberek.
Nevezetesen arra, hogy az iskola, mint olyan – minden pozitív törekvés ellenére –
lényegében konzerválja a társadalmi (kulturális, szociális) különbségeket.
A kisgyerekek énképéről
Az eddig leírtakból kitűnik, hogy a gyermek rendkívül érzékeny a pedagógus és a
szülő vele kapcsolatos bármilyen megnyilvánulására. Előbb-utóbb felfogja, hogy
nevelője milyen teljesítményeket vár tőle, és bizonyos mértékben igazodik ezekhez
az elvárásokhoz. Gyermekpszichológusok körében ismert az a hazai vizsgálat, amikor
csecsemőkortól kezdve évekig figyelemmel kísérték számos gyerek fejlődését. Az
évek során az volt a tapasztalat, hogy a szülői elvárások, előfeltételezések a
csecsemő majdani képességeit és személyiségét illetően gyakorlatilag rendre
beigazolódtak.
Dr. Páli Judit pedagógiai szakpszichológus, az ELTE fejlesztőpedagógiai képzésének
tanára e téma kapcsán többek között azt tartotta fontosnak megemlíteni, hogy
amikorra a gyerek megérti a beszédet, addigra a gesztusokból már sok mindent megértett
a feléje irányuló érzelmekre vonatkozóan. Számára mindenkor a viselkedés "üzenete"
az elsődleges: akkor is inkább a gesztusoknak hisz, ha azok nincsenek összhangban a
szavakkal. Ezért a szülőnek nagyon kell ügyelnie arra, hogy magatartása minden
szempontból egyértelm? legyen a kicsi számára. A gyerek határozott éntudata három
éves kora körül kezd kialakulni. Ez egy rendkívül érzékeny időszak, amikor a saját
magáról kapott információkat – egy elsődleges szinten – elkezdi magában összerendezni.
Ebben a korai stádiumban különösen fontos, hogy a gyerek a személyisége egészére
vonatkozóan folyamatos pozitív értékelésben, elfogadásban részesüljön, de egyúttal
a konkrét helyzetekben egyre több eligazítást, korrekciót is kapjon. Fontos alapszabály,
hogy mikor a kicsi viselkedését korrigáljuk, akkor ennek mikéntje igazodjon a gyerek
értelmi képességeihez: nem kellenek hosszas magyarázatok, valamint az apróság múltbeli
esetekre való emlékeztetése sem célszerű, hiszen a kisgyerek nagyon is a jelenben él
és gondolkodik. Négy-öt éves kora után kezd képessé válni az időben való következetesebb
gondolkodásmódra. A szülőnek azonban soha nem szabad türelmetlennek lennie, hanem a
gyereket "személyre szabott" nevelésben kell részesíteni. Be kell kombinálni tehát
az alkati adottságokat is: egyik gyereknél később, a másiknál esetleg előbb
alakulnak ki az összerendezett viselkedés elemei, ez gyakran vérmérséklet kérdése
is.
Fontos, hogy még a valóban problémás alkatú gyereknél se a személyiségére, hanem
mindig a konkrét cselekedetére vonatkozzon a bírálat. Ellenkező bánásmód –
mondjuk a lassúbb gondolkodású gyerekeknél – önértékelési zavart, kudarckerülő
magatartást, önállótlan, bizonytalan személyiséget eredményezhet. Olyan szülőkről
van szó ilyen esetekben, akik a maguk képére akarják formálni a gyereküket, és nem
fogadják el, hogy a gyerek különbözik tőlük. Így a gyerek az énképét érintő állandó,
sokszor igazságtalan megítélés áldozata lesz. Ehelyett arra kellene törekednünk,
hogy minden lehetséges módon kimutassuk felé: alapvetően értékeljük és elfogadjuk
őt, minden hibájával és erényével együtt. A hibáit lépésenként kell nyesegetni,
megdicsérve közben minden pozitív eredményt, amelyet saját magához képest elér.
A serdülő-, illetve kamaszkorban a szülőnek egy sokszínű, árnyaltabb képet kell a
gyermek felé közvetíteni: az erősségei hangsúlyozása mellett reális képet kell
adnia a gyenge oldalairól is. Mindez a pályaválasztás idején különösen előtérbe
kerül. Megfelelő önbizalom és önismeret kialakulása nélkül meghiúsulhat a nevelés
elsődleges célja: a gyerek önálló, életképes felnőttként való szárnyra bocsátása.
1998. 10. 03. (II/40)
