hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Az elhibázott cukorprivatizáció története
Nem édes élet

2012. 01. 20.
Cukorrépa-termel családok ezrei vesztették el biztos megélhetésüket, 300 milliárd forintot ér cukorgyárak tŐntek el, a cukor ára a duplájára emelkedett, ráadásul vastagon importra szorulunk ebbl az alapvet élelmiszerbl – csak néhány példa a cukoripar elhibázott magánosításának tragikus eredményei közül. Az elmúlt több mint 20 év mérlegét 180 nap alatt vonta meg az OrszággyŐlés cukorgyárak privatizációját vizsgáló bizottsága.

A rendszerváltás előtt 12 cukorgyár működött Magyarországon, amelyek mintegy félmillió tonna cukrot állítottak elő évente. Ez nemcsak a 300 ezer tonnányi hazai fogyasztást fedezte, hanem exportra is jutott, miközben termelő családok és gyári dolgozók ezrei jutottak megélhetéshez. Bár a szocialista tervgazdálkodásban nem a piaci versenyszempontok domináltak, közép-európai szinten a magyar cukorgyártás korszerűnek volt tekinthető.
A helyzet már a fordulat előtt, a Németh-kormány idején elkezdett megváltozni. „1988 környékén jelentek meg azok az új jogszabályok, amelyek kaput nyitottak egy nyugati, a tulajdonosokat érdekeltté tevő rendszer felé. Ezekben a törvényekben olyan rafinált megfogalmazások voltak, amelyek csak a vállalati vezetők és a mögöttük álló politikai körök számára voltak érthetőek, átláthatóak” – magyarázta lapunknak Font Sándor, a cukorbizottság fideszes társelnöke. Így kezdődött el a privatizáció első hulláma, amelynek eredményeképpen – a jelentés szerint – a Magyarországon működő 12 cukorgyár közül a 7 korszerűbb egység 1991-re „egyenlőtlen feltételekkel külföldi tulajdonba került”. Font Sándor szerint ezekbe a folyamatokba eleinte az Antall-kormány sem tudott beleavatkozni, hirtelen át sem látták, hogy mi zajlik pontosan. „Az Állami Vagyonügynökség néhány tíz főnyi munkatárssal kezdett működni, miközben az összes állami vállalat hozzájuk tartozott. 1990 szeptemberében megtörtént az első privatizáció, amit ők írtak alá, de a másfél-két évig tartó előkészületekben értelemszerűen nem vettek részt. A kormány kész helyzet előtt találta magát: vagy aláírják, vagy a privatizátor továbbáll egy másik volt szocialista országba, amelyek között egyfajta versengés volt a külföldi tőke bevonása kapcsán” – emlékeztetett a bizottsági elnök, megjegyezve, hogy az államnak alig voltak olyan jogászai, akik tudták, hogy miként működik egy szabadpiaci vállalat.
Mint Font Sándor elmondta, az új tulajdonosok eleinte kisebbségi tulajdonrészhez jutottak hozzá, ennek ellenére – a szerződések értelmében – széleskörű jogosítványokkal rendelkeztek. Az államnak eleve nem is fizettek: a működőtőkét a tulajdonrészükért cserébe hozták. Ezen kívül ők nevezhették ki a vezetőket, illetve opciós elővásárlási jogot kaptak a többségi tulajdon majdani lehívására. Ez utóbbi hamarosan meg is történt: tőkeemelések sorozatával kiszorították az államot, és többségi tulajdonosok lettek. „Néhány cukorgyár esetében olyan hajmeresztő dolog is történt, hogy a privatizációs szerződésben az állam garantálta, hogy az egyéb – például a környezetvédelmi vagy leépítésekkel járó – költségekhez is támogatást nyújt. Mondanom sem kell, hogy ezeket az opciós segítségeket le is hívták. Tehát gyakorlatilag az állam fizetett azért, hogy külföldi tulajdonba kerüljenek a cukorgyáraink” – mondta Font.
A feleszmélt Antall-kormány 1991-ben dolgozta ki az új privatizációs stratégiát: az öt állami kézben maradt cukorgyárat konzorciumba tömörítették, a vállalatvezetők és a cukorrépa-termelők is tulajdonhoz jutottak. Ez lett a Magyar Cukor Rt., amely mintegy ellensúlyt képezett a külföldi tulajdonú cégekkel szemben.
A jelentés szerint az Antall-kabinetet követő Horn-kormány elvetette a cukoripar koncepcióját, és nem nyújtott sem tulajdonosként, sem államként segítséget ahhoz, hogy a Magyar Cukor Rt. a talpon maradásához elengedhetetlenül szükséges forgótőkéhez hozzájusson. A társaság vezetői hiába keresték meg a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bankot is, annak elnöke, Medgyessy Péter azt válaszolta, hogy nem látják biztosítva az esetleges befektetés megtérülését. Font Sándor szerint ez annál is inkább különös, mert a magyar kézben maradt cukorgyárak üzemi nyereséget termeltek. Csupán az úgynevezett kampányhoz, vagyis a cukorrépa felvásárlásához lett volna szükségük forrásokra – akkoriban azonban a piaci hitelek túl drágák voltak. „1997-re a megmaradt gyárak is véghelyzetbe kerültek, nem maradt más út, csak az, hogy ezeket is felajánlották privatizálásra. A már eddig is jelentős magyarországi tulajdonnal rendelkező Agrana-csoport lett a befutó, így egy zárt, monopolisztikus piac jött létre, amiben nem maradt magyar tulajdon” – rögzítette a bizottsági elnök.
Mindezek ellenére 2004-ben még meglehetősen jó feltételek mellett léptünk be az Európai Unióba: a megelőző évek termelési átlaga alapján évi 400 ezer tonna cukorkvótát kaptunk, amiből továbbra is jutott exportra. Eközben azonban az unióban elindult a cukorreform, aminek a lényege az volt, hogy miért termelünk mi jelentős dotációval cukrot, amikor Brazíliából olcsóbban tudnánk behozni. Emiatt a 17-18 millió tonnányi uniós éves összkvótát 6-7 millió tonnával kellett csökkenteni – amiért persze uniós kompenzáció járt. „Megindult egy óriási harc: a nagy cukorrépa-termelő országok ellenálltak. Magyarország azonban sajnos egyetértett ezzel a változással. Annak ellenére is, hogy nemcsak fideszes (Glattfelder Béla), hanem szocialista (Tabajdi Csaba) európai parlamenti képviselők is figyelmeztettek a nyilvánvaló veszélyre: vigyázzunk a cukorreformmal, mert a kvótáink külföldi gyártulajdonosok kezében vannak, és ha számukra kecsegtető lesz a kvótavisszaadásért járó kompenzáció, akkor bezárják a magyarországi gyáraikat – inkább ezekkel fogják megtenni, mint az anyaországaikban lévő üzemeikkel” – emlékeztetett Font Sándor.
Ezt követően, amire számítani lehetett, az be is következett: a külföldi tulajdonosok a kvóta 75 százalékát visszaadták, mintegy 60 milliárd forintnyi kompenzációért cserébe, amiből 15 százalékot kaptak a gazdák. Vagyis a termelésünk évi 400 ezer tonnáról 100 ezer tonnára csökkent, és mindössze egy magyarországi cukorgyár maradt talpon. (A gyártókapacitás újraépítése egyébként most 300 milliárd forintba kerülne.)
„Hogy uniós és hazai szinten is milyen rossz döntések sorozatát hozták meg, az is bizonyítja, hogy miután a brazilok úgy döntöttek, hogy cukornádtermelésüket a bioethanol-gyártásra állítják be, hiány keletkezett a piacon, az árak pedig az egekbe szöktek. Persze a nagy termelő országokat, akik kvótáiknak mindössze 15-30 százalékáról mondtak le, ez nem érintette súlyosan. Esetünkben viszont a cukor ára egyből a kétszeresére emelkedett” – mutatott rá a fideszes politikus.
Az esetleges felelősségre vonást firtató kérdésünkre hozzátette: az Országgyűlésnek kell majd döntenie arról, hogy mit kezd ezzel a jelentéssel. „2014-ben átalakítják az uniós cukorrendtartást – igaz, még nem világos, hogy miként. A kormánynak azonban fel kell készülnie erre, és a múlt tapasztalatait felhasználva határozottan érvényesítenünk kell az érdekeinket” – hangsúlyozta végül Font Sándor.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!