Csizmadia Ervin
A tét valóban nagy, talán minden eddiginél nagyobb. Hiszen ha a
kormánykoalíció sikerrel veszi az önkormányzati választást – márpedig erre jó
esélye van –, akkor fennáll annak a lehetősége, hogy hosszabb távra is
berendezkedik. S akkor az ellenzéknek – a jelenlegi formájában, szervezeti és
személyi összetételben – jó időre az ellenzékiség keserű kenyere marad. Az
esélylatolgatás helyett azonban nézzük inkább, hogy az önkormányzati választások
előtt hogyan is áll Magyarországon az önkormányzatiság dolga.
Induljunk ki talán abból, hogy nem sokkal ezelőtt a koalíció átfogó
önkormányzati törvénycsomagot terjesztett elő, amelyet az ellenzék – ilyen-olyan
okokból – leszavazott. A lapok persze már arról cikkeznek, hogy a kormányoldal
ötpárti egyeztetést kezdeményez az ügyben. Ha nincs is meg a kétharmad,
valamilyen megoldás mégis legyen. Csakhogy itt a probléma átfogóbb, ezért nem
ártana végre komolyabban szemrevételezni.
Magyarországon ugyanis tizenhat éve bajban vagyunk egy fontos
„jogintézményünkkel”, a kétharmados törvényekkel. A kétharmados törvényeket 1990
áprilisában az MDF–SZDSZ paktum intézményesítette, és jelölte meg a törvények
szűkített körét. S mivel egyeztetési kényszert írt elő a pártok számára, ekkor
fektették le a politológusok által konszenzuálisnak nevezett demokrácia
alapjait. Igen, igen, ez bizony – elvileg – konszenzusos demokrácia, hiszen a
szimpla többségi elvet folyamatosan – mondom elvileg – „korrigálnia” kellene a
konszenzusnak, amit a kétharmados törvények megalkotásának kényszere ír elő.
Ehelyett azt látjuk, hogy a magyar demokrácia történetében – s most legutóbb az
új önkormányzati törvény esetében is – a pártok a megegyezési szándékot nem
veszik igazán komolyan. Túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy ha nem sikerül egy
törvényt megalkotni kétharmaddal, akkor megtalálják a módját, hogy akaratukat
másképpen érvényesítsék. Most is látjuk ennek jeleit. Az MSZP választási
programjában és a kormányprogramban is – viszonylag bőségesen – szerepelt az
önkormányzati reform gondolata, és mellette az is, hogy ha ehhez nem lesz meg a
szükséges ellenzéki támogatás, akkor létezik egy nem kétharmados út is. Az, hogy
ez hovatovább senkinek nem tűnik fel, tizenhat év megszokásának köszönhető.
A magyar demokrácia politikai erői úgy viselkednek, mintha – a rendszerváltás
idején – nem ők egyeztek volna meg az ilyen törvények megalkotásának
szükségességéről. Úgy tesznek, mintha Magyarországon – hasonlóképpen a nyugati
fejlett demokráciákhoz – csak feles törvények léteznének. Csakhogy –
emlékeztessük őket – a rendszerváltó elitek azért tartották szükségesnek
meghatározni a „normál” törvényalkotás folyamatából kiemelt kétharmados
törvények körét, mert stabilizálni kívánták a késő kádári puha diktatúrából
éppen kikászálódó magyar köztársaságot. A kétharmados törvények ügyében
mindenképpen újfajta szabályozás és emellett teljesen megújult politikai
magatartás szükséges. Az újfajta szabályozás valószínűleg csak a legmagasabb
szinten, tehát a tervezett új alkotmányban történhet meg. Látják ezt a
jogalkotók és
-előkészítők is, hiszen többször beszéltek már a nyilvánosság előtt arról, hogy
a kétharmados törvényekben az ellenzék számára létező garanciákat a majdan
elkészülő alkotmány szabályozhatná újra. Természetesen ez nem a kétharmados
törvények megszűnését jelenti, azt azonban igen, hogy a rendszerváltás
korszakában intézményesített konszenzuselv új táptalajt kapjon, és valóban
pontosan rögzítve legyen, hogyan, kinek, mikor és miért kell egyeztetnie. Tehát:
amikor a mostani kormányzók „meseországból” egy valódi országot akarnak faragni,
akkor messze nem elég az, ha – úgymond – nyíltan beszélnek az államháztartási
hiányról meg a költségvetés helyzetéről, és az sem elég, ha takarékossági
csomagot terjesztenek elő. Ha már belekezdtek ugyanis abba a „projektbe”, hogy
őszinték lesznek, akkor legyenek szívesek arról is köntörfalazás nélkül
beszélni, hogy miként is képzelnek életre kelteni egy jobbára halódó elvet, a
konszenzus elvét.
Ha őszintén szembenéznek a kérdéssel, két dolgot tehetnek: 1. Bevallják, hogy a
kétharmados törvények egy adott történelmi periódus szülöttei (tessék csak
elolvasni a paktumot, igen érdekes passzusok vannak benne!), és e korszak
elmúltával szerepük lényegében megszűnt. Ha erre a következtetésre jutnak, akkor
világossá kell tenniük a magyar társadalom (és nem utolsósorban önmaguk) előtt,
hogy feles törvényekkel és eseti megegyezésekkel képzelik el a kormányzást. 2.
Komolyan veszik, hogy Magyarországon bizonyos törvények megalkotásához
minősített többség kell, s nem utólag kárhoztatják a „nem konstruktív”
ellenzéket, hanem az ilyen törvények megalkotására külön előzetes egyeztetési
mechanizmusokat dolgoznak ki. Máskülönben az egész értelmét veszíti, és a
politikára figyelő közvélemény sem tud különbséget tenni a kétharmados és a
feles törvények között.
A magam részéről határozottan az utóbbi pártján állnék. A tengernyi (és
mellesleg nagyon is lényeges) politikai konfliktus között némi oázist
jelenthetnének a kétharmados törvények.
2006. 07. 21. (X/29)
