hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Bűnbakok
Interjú Aranka Siegallal, aki gyerekek számára írt könyvet a holokausztról

2010. 07. 02.
Davidowitz Aranka 1930-ban született Beregszászon. Hétgyermekes családjukat több részletben deportálták. Aranka, három testvére és édesanyja 1944. május 9-én érkeztek meg Auschwitzba. A kilenctagú szűk családból csak ketten élték túl a holokausztot. Aranka Svédországba, majd onnan az Egyesült Államokba került, férjhez ment, családot alapított. 1981-ben Bűnbakok címmel könyvet írt a végső borzalmakat megelőző öt évről. A tizenéveseknek szánt könyv idén magyar nyelven is megjelent. Ennek alkalmából látogatott Budapestre Aranka Siegal, aki éppen a lapunknak adott interjú napján töltötte be 80. életévét.

Gyermekként mi volt az ön számára az a figyelmeztető jel, amiből rájött, hogy nagyon rossz irányba mennek a dolgok?
– Az iskolából jöttünk haza egy este. Egy pár ismerős fiú, kicsit idősebbek, mint mi – én voltam tizenhárom éves, ők tizenöt-tizenhat évesek – elkezdtek kergetni bottal a kezükben, és azt kiabálták, hogy büdös zsidók. Elfutottunk, de pár nap múlva hallottuk, hogy ugyanezt megcsinálták a zsinagógában is: az emberek szaladtak ki, miközben sorra törték be az ablakokat.
Mi hergelte föl ezeket a fiatalokat? A propaganda a lapokban, a rádióban, hogy minden bajért a zsidók a felelősek?
– Nem tudom, mi ment a rádióban, mert nekünk már nem volt: a zsidóktól a rádiót is elvették, hogy ne tudjuk a híreket hallgatni.
Azt írja a könyvben, hogy a „szakállas asszonyt” is elvitték önöktől.
– „Szakállas asszonynak” a kecskénket neveztük. Azt puszta gonoszságból vitték el. Igaz, hogy a törvény alapján nem lehetett háznál állatokat tartani, de aki csak tudott, tartott állatot, hogy legyen mit enni. A nem zsidó szomszédunk például disznót nevelt. Azt nem vitték el.
1943-ban kitiltották az iskolából. Ez hogyan zajlott?
– Hát az nekem igen fájt, mert a barátnőim mind oda jártak. Az egyik reggel, ahogy mentem be az osztályba, láttam, hogy valaki más ül a helyemen. A tanítónő a tábla mellett állt. Ránéztem kérdőn, akkor egy üres padra mutatott, és azt mondta: Aranka, ülj oda. Ült mellettem három másik kislány. Akkor elővett egy papírlapot. Reszketett a keze, ahogy olvasott: azt mondta, az áll a levélben, hogy mondja meg nekünk, hogy menjünk haza, és ne jöjjünk többet vissza, mert zsidóknak mostantól nem szabad iskolába járni. Egy nagyon kedves tanárnő volt, mindig barátságosan viselkedett, nagyon szerettük. Volt egy kisgyereke, akit időnként behozott magával az iskolába, és mi sokszor játszottunk vele. Azt hiszem, ő egyáltalán nem értett egyet az új törvénnyel, azért is remegett a keze, amikor felolvasta.
Említette, hogy az egyik nővérét, a férjét és a kislányukat már 1943-ban Lengyelországba deportálták, mivel a férj ősei lengyel zsidók voltak. A szomszédok, ismerősök, akik korábbról ismerték önöket, hogyan reagáltak a történtekre? 
– Mielőtt ez az egész elkezdődött, mi nagyon jóban voltunk a szomszédjainkkal. De miután a csendőrök elvitték Lilit, Lajost és a kis Mancit, egyszer sem jöttek át, nem próbálták anyukát megnyugtatni, hogy ne aggódjon, mert hamarosan visszatérnek, vagy valami hasonló. Úgy viselkedtek, mintha nem is ismernénk egymást, és ez nagyon fájt anyukámnak. A túloldalon lakó szomszéddal annyira barátságban voltunk azelőtt, hogy amikor én még csecsemő voltam, és anyukának elfogyott a teje, ő adott. De amikor elkezdődtek a bajok, ő is teljesen eltávolodott. Miután az óránkat is elvették, anyukám mindig megkért, hogy szaladjak el a Molnárék házáig, nézzek be az ablakon, hogy hány óra van, mert onnan látszik a falióra. Aztán az egyik nap kijött Molnár bácsi, és azt mondta, többet ne menjek oda. Akkor, gyerekfejjel azt hittem, engem félt, azért nem akarja, hogy odamenjek. 
1944 márciusában Adolf Eichmann vezetésével Magyarországra érkezett a Gestapo zsidóügyi részlegének különítménye. Eichmann a deportálások megszervezésében egy tucat német tisztre és néhány altisztre számíthatott, alakulata teljes létszáma is legfeljebb százötven-kétszáz fő volt. Eichmann tudta, ezzel a stábbal képtelenség felkutatni és összegyűjteni az akkor százhetvenezer négyzetkilométeres ország területén szétszóródva élő zsidó közösség hétszázezer tagját. Csak a magyar hatóságok együttműködésében bízhatott. Nem kellett csalódnia.
Nem akarom bántani a magyarokat, de minket ők vittek el, nem a németek. Áprilisban már naponta hajtottak keresztül Beregszászon a szekérkaravánok, melyek a környező falvak zsidóit gyűjtötték a gettóba. A falvak után következett a város. Egy nap csendőrök jelentek meg az udvarunkban, egy listáról felolvasták a családtagjaink nevét, aztán elvittek a gettóba, ami a téglagyár területén volt. Anyukát és Violát, aki tizenhat éves volt, engem, aki tizenhárom éves voltam, és az ikreket, Sándort és Jolit, akik hatévesek voltak. Lilit már elvitték, Rózsi nővérem a nagymamámmal volt vidéken, egy testvérem Budapesten járt iskolába.
A téglagyárban hideg volt, sokszor csak ülve tudtunk aludni, hogy ne fázzunk föl. Egy nap két magyar csendőr és egy német tiszt lépett a barakkba. Az egyik csendőr közölte, hogy másnap vonattal Németországba visznek, ahol gyárakban fogunk dolgozni. Azt mondta: „Jól fognak magukkal bánni, riadalomra semmi ok.”
Amikor másnap megérkezett a vonat, teljesen megdöbbentem: nem a szokásos kocsik voltak ablakokkal, ülésekkel, hanem olyan vagonokból állt, amiben állatokat szoktak szállítani. Ahogy elindítottak a vonat felé, hallottam, amint egy nő azt mondja: „Hát mégis igaz… Azt hittem, csak rémhír.”
A családjukból csak ketten, ön és egyik nővére élte túl a borzalmakat…
– Betereltek ezekbe az állatszállító vagonokba, és elvittek Auschwitzba. De még akkor sem tudtuk, mi vár ott. Anyuka a gettó egyik zsidó felügyelőjétől, Suszter úrtól kérdezte: „Tudja, hogy mi az az Auschwitz?” Amint megérkeztünk, rögtön kétfelé választották az embe­reket. Az egyik fogoly leszállás előtt megkérdezte: „Hány éves vagy?” Mondtam, hogy tizennégy. Miközben lesegített a vagonról, odasúgta: „Ha kérdezik, mondd, hogy tizenhat éves vagy!” Anyukát és a kistestvéreimet rögtön elvitték. Ő akart menni a kicsikkel, azt mondta, nekik nagyobb szükségük van rá. Jöhetett volna velünk is, mert csak negyvenegy éves volt, és tudott volna dolgozni. Jolival és Sándorral felültek a vöröskeresztes jelvényes teherautóra. Soha többet nem láttam őket…
Davidowitz Aranka egy évet töltött a haláltáborban. Társaival egy közeli gyárba vitték dolgozni, ahol női munkaerőre volt szükség. 
– El tudja képzelni, hogy néztünk ki, szürke rabruhában, facipőben, kopaszon? Hiába volt egy nő gyönyörű, ott már nem látszott rajta. És olyan keveset adtak enni, hogy talán három hónap se telt el, és kezdtek a nők meghalni. De akkor hoztak egy új szállítmányt, és pótolták a kiesőket. A Schindler listája is egy ilyen gyártulajdonosról szól, de a valóság sokkal borzasztóbb volt. Mindennap láttuk a felszálló füstöt…
Könyvében 1939-től veszi sorra az eseményeket. Miért ott zárja a történetet, hogy megérkeznek a táborba?
– Nem akartam, hogy a gyerekek, akiknek ez a könyv szól, szembesüljenek a borzalmak részleteivel. Tizenöt éves voltam, amikor vége lett a háborúnak. Eleinte én sem akartam elhinni, hogy mindez megtörtént.
Aranka 1945-ben Svédországba került, 1948-ban az Egyesült Államokban telepedett le. Férjhez ment, családot alapított. Az 1981-ben megjelent Bűnbakok című könyve kapcsán több ezer előadást tartott különböző iskolákban az Egyesült Államokban és világszerte. Többnyire tizenéves gyerekek számára mondta el, hogyan élte át gyermekként a holokauszt borzalmait. Június elején járt Budapesten.
– Tegnap taxival utaztam, és elkezdtünk beszélgetni a sofőrrel. Elmondtam neki, miért vagyok itt: arra szeretném tanítani a gyerekeket, hogy ne gyűlöljenek senkit, ne a különbségekre figyeljenek. Aztán szóba került, hogy Magyarországon megint erősödik az antiszemitimus, amit én igen sajnálok. A taxis azt felelte: „A jó zsidókat nem gyűlöljük. Csak a rosszakat.”

„Ott száll a szőke kislányod”

A dombóvári zsinagóga még felújításra vár, azonban ez nem volt akadálya annak, hogy kertjében a mintegy kétszáz egybegyűlt megemlékezzen a holokauszt áldozatairól. Sorban érkeztek virágcsokrokkal az emlékezők, köztük Váradi Istvánné. Kérdéseinkre őszinte nyíltsággal, de fájdalmas mosollyal válaszolt: 1944. július 8-án érkeztek Auschwitzba. Kishúgát rögtön balra küldték elszakítva édesanyjától. Este az egyik őr kérdezte, hol van az az anya, aki a tízéves kislányát keresi, majd a felszálló füstre mutatott, s cinikusan közölte: „Ott száll a szőke kislányod.”
Pataki Feri bácsi megdöbbentő módon, tele életkedvvel, viccelődve válaszolt kérdéseinkre. A fejszámoló- és artistaművész elismerte, hogy főként a humorérzéke segítette át sokszor a borzalmakon. Érdemes művészként és több más díjat megkapva még mindig tud az életnek örülni keserűség nélkül.
A megemlékezést vezető rabbi beszédében leszögezte: „Az oly fontos emlékezés nemcsak zsidó ügy, hanem mindenkinek fontos önismeretet tartani, hogy milyen sérülékeny is a civilizáció. Az antiszemita kirohanások közepette a szabadság a legnagyobb kincs, és ennek visszaszerzése mindenki feladata.”
Patay Vilmos, Dombóvár polgármestere felhívta a figyelmet: „Hogy most itt vagyunk, az nemcsak szolidaritás, hanem a nemzeti és emberi fájdalom, az emberi bűnbánat kifejezése is. A számoknál sokkal többet jelent egyetlen kislány képe, aki nem érhetett nővé, akinek nem születtek gyermekei, aki nem lett nagymama, aki ma nincs itt közöttünk, mert megölték.” A polgármester érdeklődésünkre kifejtette: „Örül a lelkem annak, hogy ilyen sok fiatal is eljött: nagyon fontos, hogy ezek a megemlékezések megérintsék őket is, megértsék, hogy amíg kirekesztés van, addig nem lehet valódi demokráciáról beszélni.”
Takács Istvánné – A dombóvári zsidóság története című könyv szerzője – így vélekedett: „Ahol állunk, itt zsúfolták össze azt a hét-nyolcszáz embert annak idején. A mai gyerekeknek nem tanítják meg, hogy miért volt holokauszt, hogy ennek az előidézői milyen tényezők voltak. Ezenkívül nevelni is kellene őket: ne a másodlagos jegyek, hanem a valódi értékek alapján ítéljünk meg másokat.”
A nyolcvanhét éves Steiner Évát és harminc rokonát is deportálták: „Én Buchenwald altáborában voltam akkor: idén tavasszal tartottam ott előadást a gimnazistáknak. A fiatalok érdekes kérdéseket tettek fel, de nagyon meglepő volt az iskolaigazgatónak a visszaemlékezése is: annak idején tudták, hogy ott van valami, és azt hitték, hogy vademberek vannak a táborban. Ugyanis, ha bedobtak egy szem krumplit, akkor mindenki rádobta magát, mert éheztek”. Hozzátette: „Németországban a holokausztot egyszerűen, de hatékonyan oktatják: túlélőket hívnak meg tanórákra.
A megemlékezésükön pedig – pártállástól függetlenül – kifejezték transzparenseken azt, hogy föl kell lépni az új fasizmussal szemben. Úgyhogy ezt én itthon hiányolom.” Éva néni még visszafordult egy könnycseppel a szemében: „De mi jövőre ugyanitt emlékezünk!” (Szubotics Mariann)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!