A felesleges ember
Hadd hívjam fel a figyelmet a cseh irodalom remekére és arra az irodalmi alakra, aki már Byron Haroldját megelőzve, a világot végigszemlélve teljes kiábrándultságba esik... Ő Johannes Amos Comenius önéletrajzi ihletésű szatírikus regényének, A világ útvesztője és a szív paradicsoma című művének a főszereplője. Comeniust a modern pedagógia atyjaként, korának egyedülálló tájékozottságú újító polihisztoraként tiszteljük. Sokan tudják róla, hogy huszita püspökként üldöztetéseket is el kellett szenvednie. Éppen ezért is annyira érdekes ez az írás, amely már száműzetése alatt született. Az első részben Comenius vándora végigbolyongja az egész világot, amelyben mindenre kíváncsi, fürkésző érdeklődése: Mindenleső Fürgeláb, és a megszokott magyarázat: Bódulat kíséri el. Minden csupa megszemélyesítés, metafora, jelkép. Egy rendkívül érdekes utazás a majd négyszáz évvel ezelőtti világban, ahol a házasság, a foglalkozások, a tudományok, a vallások, a politika mind mérlegre kerülnek, és a „három az egyben” főszereplő párbeszédeit figyelve mi is vele együtt kereshetjük értéküket, értelmüket. Elgondolkodtató, néha megmosolyogtató, máskor hátborzongatóan pontos, máig ható leírást olvashatunk az emberről, a matematikáról, a hírszerzésről, a mohamedánokról, és annyi minden másról. És önkéntelenül tovább is gondoljuk, mi lett az utóbbi évszázadokban az éppen vizsgált területtel, mivé fejlődött, és változásai során vajon nyert-e mélyebb értelmet...
A vándor kiábrándító útja végéhez közeledve így fogalmaz: „...végül is semmi mást nem lelek, csak fájdalmat és gyűlöletet: magamban a fájdalmat s másokban a gyűlöletet velem szemben... épp azért gyötrődöm ennyire, mert nemcsak én egyedül vagyok nyomorult, hanem nyomorult az egész emberi nem; s ezenfelül még vak is, nem látja bajait”.
A vándor a világból menekülve a halál kapujához érkezik, ahol iszonyatos sötétség és rettenet várja. Ide már nem jön vele Bódulat, így tisztán felismeri: „ez lesz hát a vége a halhatatlanságra teremtett embernek?” De a teljes feladás előtt még felsóhajt: „Ó Isten, ha igazán Isten vagy, könyörülj rajtam, nyomorulton!”
És itt elkezdődik egy második utazás, ami nem lesz ködös, érthetetlenül elvont, hanem nagyon is követhető és átélhető. Megszólal egy hang, aki hívja a vándort: „Térj vissza!” Ő pedig a hangot követve saját szíve templomában találkozik Jézus Krisztussal. Megbeszélik mindazt, amit a vándor eddig átélt, és ami várhat rá. Ezen a második utazáson találja meg a boldogság útját, és megismeri azt az Istent, aki „szeret minden embert, és a javukat akarja... elesés előtt figyelmeztet, elesés után felemel, akik kérnek, azoknak ad, akik nem kérnek, azoknak maga kínál segítséget, akik zörgetnek, azoknak megnyit, akik nem zörgetnek, azokhoz maga zörget be, akik keresik, azoknak hagyja magát megtalálni, akik nem keresik, azoknak maga megy elébe”.
Hosszú utazása során látta már a keresztényeket, azokat, akik így nevezték magukat. Le is írta ugyanolyan szatírikus éllel és kíméletlenséggel, ahogy a többi földi dolgot, a körükben megfigyelhető visszásságokat. A nagy találkozás után visszatér közéjük, és tisztán felismeri a vallásosság és a hitből fakadó élet közötti különbséget. Értelmet nyernek a korábbi találkozások Pál apostollal, Péterrel, Salamonnal. Belelátunk két párhuzamos világba.
A mű olvasása maga is egy nagyszerű utazás. Előre köszönnek sorok, képek, gondolatok, amelyek később született alkotásokból ismerősek, újra felismerjük, hogy az ember lényegében semmit sem változott azóta sem, elgondolkozunk a nagy kérdéseken, a dolgok értelmén, miközben jól szórakozunk, ráismerünk saját életünk megmosolyogtató ellentmondásaira, és meglepődve (meghatódva) ismerhetjük fel azt az Istent, aki hozzánk is ugyanígy szól.
Meleg szívvel ajánlom az irodalmi ínyencségek kedvelőinek:
Fodor Judit
Debrecen
Rend és fegyelem
Az Önök újságját minden héten elolvasom a megyei könyvtárban. 1963-67 között jártam a Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskolára. Az akkori oktatói karban én nem tudok olyan személyről, akinek ne lett volna meg a felsőfokú oktatói képesítése. Volt olyan prof., aki a Szovjetunióban végzett, de ez nem azt jelentette, hogy buta lett volna, sőt! Nála történt, hogy kb. az előadása felénél tartott, amikor beszólt a titkárnője: Professzor Úr Moszkva hívja telefonon! A prof. válasza: az előadásomat befejezem, tartsa a vonalat az óra végéig! Amit a cikkben írnak, hogy nem volt akkor követelmény, azt visszautasítom! A szorgalmi időszakban mi hetente-kéthetente írtunk zh.-kat, szóbeli beszámolóink voltak, a 4 év alatt 53 kollokviumunk, szigorlatunk volt! Mi az akkori egyetemi jellegű főiskolára jó, jeles, kitűnő érettségivel kerülhettünk be, azért csodálkozom, hogy most 2-es érettségivel is be lehet kerülni bármely felsőfokúra. Nekünk megkívánták, hogy általános műveltségünk, olvasottságunk legyen, mert úgy mondták oktatóink, hogy mi a falu első számu vezetői leszünk, akik egy szinten lesznek az orvossal, tanárral stb. Az igaz, hogy a ’60-as évek elején még volt olyan Tsz-elnök, aki cipészmester volt, de ezek lassan kikoptak a mezőgazdaság akkori irányításából, és helyüket a tanult felsőfokú végzettségű diplomások vették át. Még futott a Vágó-műsor, amikor egy mostani felsőfokú végzettségű hölgy volt a vetélkedni akaró alany, de szegényt úgy kellett a Vágó Úrnak tovább löködni, olyan keveset tudott. No, mi abban az időben ilyen blamát nem engedhettünk volna meg.
Szabó Lajos
nyugdíjas agrármérnök, Szekszárd
2011. 01. 28. (XV/4)
