hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Gyermekmunka a jóléti társadalom előtt
Svájci óra lánccal?

2014. 11. 16.
Emberek ezrei követelnek kártérítést a gazdag és demokratikus Svájcban, amiért kényszermunkával rabolták el a gyermekkorukat. Az 1850-es évektől kezdve százezreket vettek el erőszakkal a szüleiktől, hogy családi farmokon dolgoztassák őket – és ez a gyakorlat egészen a 20. század második feléig zavartalanul működött.

David Gogniat, az úgynevezett Verdingkinder-jelenség egyik túlélője csupán nyolcéves volt, amikor voltaképpen elrabolták az otthonából, és egy farmra vitték dolgozni – igazából a mai napig nem tudja, hogy miért. A farmon nevelőszülei mezőgazdasági munkásként dolgoztatták. Hajnalban kelt és késő este feküdt, hiszen a munkát a tanítási idő előtt és után végezte.
A hetvenes éveiben járó, mégis jó kiállású férfit még mindig remegés fogja el, amikor nevelőapja gyakori bántalmazásaira emlékezik. „Egy zsarnok volt… Féltem tőle. A legkisebb dologért is megütött.” Édesanyja folyamatosan pénzt küldött gyermekei nevelőszüleinek, hogy csemetéinek jobb sora legyen, sőt, egyszer azt is megkísérelte, hogy David szintén elhurcolt testvéreit megszöktesse, de a rendőrség három nappal később visszavitte a gyerekeket.
A „Verdingkinder” kifejezés azoknak a bérbe adott, munkára kényszerített svájci gyerme­keknek a tömegeire utal, akiket az állam árvaként vagy elvált szülők gyermekeként nevelőszülőknél helyezett el, hogy nevelésüket és taníttatásukat a lehető legolcsóbb módon biztosítsa.
A jelenség az 1850-es évektől egészen a 20. század második feléig tartott. Gyakran a marhavásárokhoz hasonlóan adták-vették őket. Loretta Seglias történész elmondása alapján mindez leginkább gazdasági célokat szolgált: „A második világháborúig Svájc nem volt olyan gazdag ország, mint ma, sokan nélkülözésben éltek.”
A mezőgazdaság még nem volt gépesítve, és jól jött a meglehetősen olcsó gyerekmunka a farmokon. A szegény, leszakadó szülőket ezzel büntették. „A szegénységet akkoriban nem társadalmi problémaként, hanem egyéni kudarcként fogták fel”.
Nem David Gogniat az egyetlen, aki hasonló tapasztalatokról számolt be. A neve elhallgatását kérő „Sarah” kilencévesen egy családhoz került, ahol takaríttattak vele, az anya rendszeresen verte, és tizenegy éves korától a család fiúgyermekei éjszakánként szexuálisan molesztálták. Az iskolaorvos és az egyik tanár „Sarah” állapota felőli aggodalmuknak hangot adva írtak a hatóságoknak, de semmi nem történt. „Egyedül akkor volt nyugtom, amikor szociális dolgozó jött látogatóba. Olyankor ehettem velük az asztalnál – a dolgozókkal azonban sosem engedtek négyszemközt beszélni.”
Az 1920-as évektől szórólapok és újságcikkek áradata szólt a gyermekmunkások sanyarú helyzetéről, mindezek ellenére nem született olyan hivatalos döntés, amely a gyermekek bérbeadását eltörölte volna.
A történész elmondása alapján ez a jelenség a 60-as, 70-es években egyszer csak önmagától halt ki. Ahogy a farmokat gépesítették, a gyermekmunkára való igény magától megszűnt – bár épp annak hosszú és „jól” működő hagyománya miatt ez csak viszonylag későn történt meg. Idővel Svájc maga is változott: 1971-ben a nők választójogot kaptak, és a szegényekhez és az egyedülálló anyákhoz való hozzáállás is átalakult.
Christian esete a különösen kései példák közé tartozik: 1979-ben Svájc egy eldugott részében édesanyja, miután erőszakos férjétől elvált, egyedül volt és segítségre szorult. Az állam közbe is avatkozott, ám ebben nem volt sok köszönet: hét és nyolc éves fiait egy több órányira lévő farmra adták. Christian felidézett egy balesetet: „Hideg tél volt, nekem pedig a lenyírt füvet kellett silóznom. Nagy volt a nyomás, hirtelen rosszul nyúltam, és a villa keresztülszúrta az egyik lábujjamat.” A munkabalesetek híre sosem jutott el az édesanyákhoz vagy a szociális munkásokhoz. Ám ha a gyerekek nem dolgoztak elég keményen, verbális vagy fizikai fenyítések, sokszor ételmegvonás következett. „Megvertek, felpofoztak, tépték a hajam és csavarták a fülem… egyszer még egy kasztrálást is eljátszottak rajtam.” Mikor Christiannak felnőttként lehetősége nyílt visszamenni a helyszínre, a nevelőszülők az egykori Verdingkind elmondásait tagadva végül nem is akartak személyesen találkozni vele.
A Berni Városi Archívumban tárolt mintegy háromszázezer személyi dosszié az 1920–1960-as évekből származik, amiket az egykori városi szociális szolgálat munkásai töltöttek ki. A dokumentumok kivételesen jól megmaradtak, így a legtöbben néhány órás keresés után rábukkannak az aktáikra. A főként 60–80 év közötti látogatókat mélyen megrendíti, amikor olyasmit olvasnak magukról vagy a szüleikről, hogy „szemtelen és rossz”, vagy hogy „lógós”. A Verdingkinder generációkból sokan később pszichológiai problémákkal küzdöttek. David Gogniat (képünkön) 16 évesen elszabadult, és azóta már családja és jól menő mezőgazdasági vállalkozása van, ám nem mindenki volt ilyen szerencsés; jó páran egyáltalán nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, és végül öngyilkosok lettek.
Az 500 millió Frank a svájci kényszermunkás gyerekeknek címet viselő népszavazási kezdeményezést Guido Fluri, a svájci parlament tagja indította el 2014 márciusában. Az első, szimbolikus lépéseket 2013-ban Simonetta Sommaruga akkori igazságügy-miniszter tette meg egy megemlékezés alkalmával, amikor a Szövetségi Tanács nevében bocsánatot kért az áldozatoktól. Ám ennél több kell: „Az adminisztratív kényszerintézkedések áldozatai nem csupán bocsánatkérést érdemelnek, hanem kártérítést is” – állítják a népi kezdeményezés elindítói. A mintegy 20 érintett személy átlagosan 25 ezer frankot kaphatna jóvátételként – az összeg nagysága függ az elszenvedett igazságtalanságok mértékétől. A kezdeményezés javaslata, hogy az összeget a Szövetségi Kincstártól a Jóvátételi Alaphoz utalják.
Az áldozatokat tömörítő Ellopott Gyermekek Egyesület tagjai ennél többet követelnek. „Az állam rendelte el a gyermekek elhelyezését, az egyházak tolerálták ezt, a gazdálkodók pedig ingyenes munkaerőt kaptak”, mondja az egyik volt kényszermunkás. Voltak, akiket már kétéves koruktól dolgoztattak. „A kifizetéseket addig kell folyósítani, amíg az áldozatok életben vannak” – figyelmeztet Walter Zwahlen, az egyesület elnöke.

Pénzben mérve

Egy közgazdász még 2011-ben kiszámolta a gyerekmunka értékét a svájci Blick című újság kérésére. A számítás alapján a svájci gazdaság ez által mintegy 20 milliárd frank értékben jutott ingyenes mező­gazdasági munkához, ami ma 120 ezer frankot jelent személyenként. A még életben lévő 10 ezer áldozat esetében a teljes összeg így 1,2 milliárd frank lenne, és ez még csak a munkáért járó fizetés. Ha az elszenvedett igazságtalanságokat is figyelembe veszik, akkor az összeg elérheti a 4 milliárd frankot is. A realitás egyelőre mégis az, hogy az áldozatok nagy száma miatt sem az állam, sem az önkormányzatok, sem az egyházak vagy egyéb szervezetek nem akarnak fizetni, sokan pedig az akkori viszonyok kényszerűségére, vagy épp a kevés jól tartott gyermek példájára hivatkozva elődeik bűnösségét sem ismerik el.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected]. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!