Helyesen állítja a Fidesz, hogy forradalmi felhatalmazást kapott a választóktól a magyar politikai rendszer alapjainak átformálására?
– Kettős értelemben látom tévedésnek ezt a megállapítást. Egyrészt: a választások előtt nem volt szó arról, hogy szavazzanak a polgárok a forradalomra, így nem kaphatott felhatalmazást erre sem. Senki sem tudta, hogy a „forradalomra szavaz”, csak utólag értelmezik így. Másrészt: demokráciában kormányváltás van, de nincs rendszerváltás, nincs forradalom.
A forradalomnak csak diktatúrával szemben van helye. Az előző kormányra akárki akármit mondhat, de azt nem lehet mondani, hogy diktatórikus volt.
Szóval, szerintem nem történt forradalom, csak mintha szűkült volna a polgári szabadság köre. Egy lépést tettünk a demokratúra felé (olyan politikai rendszer, ami a demokrácia intézményrendszerének megtartásával autoriter hatalomgyakorlást valósít meg – a szerk.). Ha sikerül a diktatórikusabb tendenciáknak felülkerekednie, akkor valami olyasmi fog kialakulni, mint Oroszországban a putyinizmus, vagy a volt szovjet köztársaságokban létrejött rendszerek, ahol a köztársasági elnökök – akik előzőleg párttitkárok voltak – inkább a „nép apja” szerepében tűnnek föl.
A jelenlegi helyzet előzménye, hogy a baloldal („benne” a liberálisokkal) összeomlott Magyarországon. Mi volt ennek az oka? Nem voltak képesek jólétet teremteni?
– Nem lehet nagy szimpátiát aratni, ha az ember – ahogy a francia mondja, austérité-t – szigorú gazdaságpolitikát folytat. Csak felzúdulást lehet előidézni azzal, amit most tenni kell Lengyelországban, Görögországban, mindenütt Európában. Ezt a felzúdulást pedig meg lehet lovagolni – nálunk népszavazást lehetett kiírni, biztatni az embereket arra, hogy ne fizessék be a háromszáz forintokat. Miközben ma, ha bárkiben felmerülne, hogy hasonló népszavazást rendezzen, a Fidesz egyszerűen kinevetné.
Egyébként normálisnak és jónak, sőt, kívánatosnak tartom, hogy a baloldali kormányzat után jöjjön egy jobboldali. De a jobboldali kormányzat alatt valami olyasmit értek, mint Angela Merkel CDU-ja (Christlich Demokratische Union Deutschlands – Német Kereszténydemokrata Unió), vagy a Sarkozy UMP-je (Union pour un Mouvement Populaire – Unió egy Népi Mozgalomért). A Sarkozy-kormánynak, amire Orbán Viktor oly szívesen hivatkozik, viszont van egy tulajdonsága: a kormányfő például meghívta felelős pozícióba a szocialista párt két legokosabb politikusát, nem zárta ki őket a kormányzásból, sem az ország ügyeinek intézéséből.
A választásokon látható volt, hogy gyökeresen máshogy szavaz Budapest, mint a vidék Magyarországa. Ön foglalkozott szociológiával. Mi az oka a kettészakadásnak?
– Budapesten az emberek tájékozottabbak. A Fidesz – de különösen a Jobbik – ráadásul Budapest-ellenes hangulatot kelt, ahogy korábban Torgyánék is. Budapest a „romlott város”. Pedig a főváros nem romlott, sőt, Budapest termeli a nemzeti jövedelem nagy részét. Emellett pedig a legérdekesebb európai város, úgyhogy érdemes volna jóban lenni vele.
…a legérdekesebb város?
– Igen, művészeti-kulturális életét, építészeti stílusát tekintve. Ahogy a házak kivirulnak. Ez egy szép város. De megvan persze a posztkommunista jelleg is, itt egy csúnyaság, amott egy kis szépség. A kelet-berlini utcák is jobban vonzzák a turistákat, mint a steril városok.
Visszatérve a választásokhoz. Borsod, Szabolcs, Heves és Szolnok megyében a Jobbik majdnem a Fideszt is megverte.
– Nem tudom, ki privatizálta az említett térségekben a nehézipari üzemeket nagyobb elánnal, a jobb- vagy a baloldal – mindkettő hasonlóképp viselkedett. Tény, hogy Kelet-Európában az erős nyugati tőke piacot vásárolt, és nem gyárat, így amikor felszámolták az üzemeket, akkor munkanélkülivé váltak az emberek. Ha annak idején jobb feltételeket szabnak meg, keményen a sarkukra állnak az illetékes kormányok, akkor könnyebb volna most ezeket a leszakadt területeket felzárkóztatni.
Mégis mi lehet az oka annak, hogy a vidéki középosztályt – orvosokat, ügyvédeket és tanárokat – is vonzza a Jobbik?
– Szászországban, mikor az egyik nemzeti demokrata párti képviselő náci jellegű szövegeket mondott, kitiltották egy időre a parlamentből. Magyarországon nincs szankciója annak, ha valaki újfasiszta beszédeket tart.
Ezeknek a szövegnek az a vonzereje, hogy nem az apa mondta, hanem a nagyapa. Eltérően Csehszlovákiától és Lengyelországtól, mely országok a győztesek oldalán fejezték be a háborút, Magyarország, a hitleri Németország „utolsó csatlósaként”, a Trianon előtti állapot visszarendezése érdekében egymillió magyar állampolgárt – ötszázezer keresztényt és ötszázezer zsidót – halálba küldött. Indokolatlanul megtámadta a határoknál állomásozó óriáshatalmat, szövetségesként esztelenül hadat üzent Angliának és Amerikának, és elérte, hogy az apparátus, a tisztikar, a tisztviselői réteg mind jobboldali, pronáci legyen. Ennek következtében, amikor egy fiatal lázad, apja ellenében a nagyapja egykori szövegeit veszi elő.
Az elmúlt hónapban döntöttek a Trianon-emléknapról, a kettős állampolgárságról, a hatalomgyakorlási technikák egyre inkább a centralizáció irányába mutatnak. Milyen politikafilozófiai arculatot vett föl a kormánypárt?
– Szeretném azt mondani, hogy konzervatívot, de egyre inkább úgy néz ki, hogy radikális konzervatívot, ami önellentmondás. A radikális konzervatív ráadásul a csúszda kezdete, ahonnét az út a tisztán radikális felé folytatódik. A történelmi tapasztalatok szerint az egységesítés, a homogenizáció rendkívül gyorsan végbe tud menni a kulturális élet területén, hónapok alatt szolganépet lehetett csinálni az addig demokráciában élő értelmiségből. Bár remélem, hogy Magyarországon ez már nem megy ilyen gyorsan, de amikor az ellenzéket ellenségként kezelik, akkor nincs többé demokrácia.
Említette egy tévéinterjúban, hogy 1948–49-re, a „fordulat évére” emlékezteti a mai helyzet. Miben?
– Én akkor tizenöt éves voltam. Amikor júniusban megkaptuk a bizonyítványt, még egy vidám, kicsit anarchista, szabad beszédű osztály voltunk. Szeptemberben már mozgalmi dalokat énekelt az osztály, három fiú kivételével. Őket azonnal kiközösítették. Odaálltam negyedikként, amivel persze ellehetetlenítettem magam az iskola vezetése előtt. Pár hónap alatt látványos fordulat történt.
Nem lehet, hogy a magyar sajtó, különösen a baloldali, oly mértékben inkorrekt és becstelen volt az elmúlt húsz évben a Fidesszel szemben, hogy most úgy gondolják, az új „médiaalkotmánnyal” majd megteremtik a tisztességes és becsületes kiegyensúlyozottságot?
– Miért, a Magyar Nemzet annyira korrekt volt? A jobboldalivá vált Magyar Hírlap olyan fair lett? A Népszabadság nem szereti a Fideszt, de nem úgy bánt velük, ahogy a Nemzet a tőlük eltérően politizáló emberekkel. De ha így is lenne, akkor sem szabad ennyire egyoldalúnak lenni. Az már nem szabad sajtó.
A jobboldalon azt állítják, hogy többször csak a baloldali médiatúlsúlynak köszönhetően győzött az MSZP, aminek az lett a következménye, ahol tartunk.
– Nézzük meg, miért nincsenek reprezentatív, neves, megbecsült értelmiségiek nagy számban a Fidesz oldalán.
Ők ezzel vitatkoznának. Szerintük mellettük a nemzet java és a megbecsült értelmiségiek sora.
– Nem látom a szűkebb szakmámban, az irodalom világában, hogy jelentős jobboldali alakok tűntek volna föl. Azt sem látom, hogy érdekes társadalomtudományi munkák születtek volna jobboldali tollakból.
A baloldal se jó, nem erről van szó. Nem szeretem a baloldalt, sem a jobboldalt, én a demokráciát szeretem. Az ütés-visszaütés, a leszámolás a lealjasodás legbiztosabb útja. Imbolyognak már a lépteink, most kell megállni. A szimbolikus lépések – lehet őket szeretni, vagy nem szeretni – megtörténtek, de észbe kell kapni akkor, amikor a diktatórikus jegyek megjelennek.
Tiltakozónyilatkozatot adtak ki közéleti szereplők a Fidesz elszámoltatási kampánya ellen. Többek között ön is az aláírók között található. Miért döntött így?
– 1948–49-ben, amit az akkori hatalom „fordulat évének” nevezett, az ilyen-olyan minőségű demokráciából, szavazás és pártegyesülések után átmentünk az egypártrendszerbe. A jelenlegi kinevezések láthatóan nem szakmai alapon történnek, hanem a lojalitás a mérce. A rendszerváltás előtti rezsimben a szakmai érdemek helyett a lojalitás, az odaadás, az engedékenység volt az előrehaladás feltétele, s mintha most is ugyanezek az érdemek válnának elsődlegessé, amikor például köztársasági elnököt vagy alkotmánybírót jelöl a Fidesz. Az elszámoltatási pereknél is félő, hogy – amennyiben lesznek perek – nem lehet eltagadni a politikai színezetét, mert ha mindig a másik oldalról szedik elő a vádlottakat, az azt jelenti, hogy maguk az igazságszolgáltatási szervek is a félelem légkörében működnek.
De az elmúlt nyolc évben csak az MSZP és az SZDSZ politikusai voltak a kormányrúdnál.
– Amennyire lehetséges nem megalapozatlan mendemondákra hagyatkozni, akkor osztozkodás zajlott az előző kormányzó párt és az ellenzék között, például önkormányzati szinteken. Valamennyi párt megkapta a magáét abból, amit le kellett adni az érdekelteknek. Ha a rendőrség és az ügyészség ugyanolyan lendülettel menne rá az olyan ügyekre, amelyekben az esetlegesen gyanúsított személy a jelenlegi kormányoldalon van, akkor ott is találna valamit. Így azonban felmerül a kérdés, hogy vajon ezekkel a gazdasági bűncselekményekkel kapcsolatban esetleg nem politikai perekről van-e szó. Számomra úgy tűnik, hogy a koncepciós perek új korszaka van a láthatáron.
Ön szerint mikor lesz vagy lehet Magyarországon nyugatos, polgári demokrácia és közélet, konkuráló, színvonalas jobb- és baloldali pártokkal?
– Hitszerűen optimista vagyok, ami gyakran csalódásokhoz vezet. Azt gondolom, hogy a lakosság zöme nem ostoba. Félrevezethető és naiv, keresi, hogy hol vetheti meg a lábát a Horthy- és Kádár-rendszer öröksége, állampártisága és az új demokrácia között – és úgy néz ki, hogy a Fidesz az „államapa” oldalán van. A lakosság nagy része pedig úgy nézi a politikai versenyt, mint egy bokszmérkőzést vagy szabadfogású birkózást, ahol valakinek ki kell ütnie a másikat. Pedig ahol nincs racionális együttműködés, ott süllyedés, szegényedés és butulás van.
2010. 06. 25. (XIV/25)
