„Kérem, fogadja őszinte részvétemet az Iráni Iszlám Köztársaság legfőbb vezetője, Szajed Ali Khamenei és családtagjai meggyilkolása miatt, amely cinikusan megsértette az emberi erkölcs és a nemzetközi jog minden normáját” – írja Putyin iráni kollégájának, Maszúd Pezeskiánnak címzett levelében.

Beszáll Oroszország is a háborúba?

Mint ismert, Oroszország stratégiai szövetségben áll Iránnal, emiatt sokan feltették a kérdést, hogy várható-e az, hogy Putyin beavatkozik Teherán oldalán a háborúba. Ezt 48 órával a támadás kezdete után még nem lehet eldönteni, mindenesetre az eddigi orosz reakciók szinte kizárólag az amerikai–izraeli csapások éles elítélésére koncentrálnak; Irán válaszcsapásait Moszkva legfeljebb közvetve, jogi‑politikai keretben, „önvédelemként” keretezve említi, nyílt bírálat nélkül.

A moszkvai Külügyminisztérium az amerikai–izraeli támadást „előre eltervezett és indokolatlan fegyveres agressziónak” minősítette egy szuverén ENSZ‑tagállam ellen, amely súlyosan sérti a nemzetközi jog alapelveit. A nyilatkozat szerint Washington és Tel‑Aviv „az iráni nukleáris program miatti aggodalmak mögé bújva” valójában rendszerváltást akar elérni Teheránban. Moszkva arra figyelmeztetett, hogy a csapások „humanitárius, gazdasági és akár radiológiai katasztrófához” vezethetnek, és a Közel‑Keletet „az ellenőrizetlen eszkaláció szakadékába” taszítják. A közlemény kifejezetten „elfogadhatatlannak” nevezte a Nemzetközi Atomenergia‑ügynökség felügyelete alatt álló nukleáris létesítmények bombázását, és jelezte, hogy Oroszország kész közvetíteni egy politikai‑diplomáciai rendezés érdekében. A minisztérium „teljes és kizárólagos felelősséggel” vádolta az Egyesült Államokat és Izraelt az eszkalációért és annak minden további következményéért.

Szombaton, közvetlenül a támadások után Szergej Lavrov orosz külügyminiszter telefonon egyeztetett iráni partnerével, Abbasz Araghcsival. Az iráni fél tájékoztatta Lavrovot a csapások elhárítására tett lépésekről, és jelezte: Teherán sürgős ENSZ BT‑ülést kezdeményez az agresszió megállítására és az elkövetők felelősségre vonására. Lavrov megerősítette Moszkva elítélő álláspontját, és Oroszország készségét hangsúlyozta, hogy a BT‑ben és kétoldalú csatornákon keresztül „segítse a békés megoldás keresését”. Az iráni állami televízió szerint Lavrov az amerikai–izraeli csapásokat „agresszív támadásoknak” nevezte, miközben Araghcsi a Minábban eltalált iskolában meghalt lányokra hivatkozva „a nemzetközi béke és biztonság elleni bűncselekményről” beszélt. Más források szerint azonban a célpont az Iráni Forradalmi Gárda egyik bázisa volt.

Sürgetik a diplomáciai lépéseket

A Biztonsági Tanács rendkívüli ülésén Vaszilij Nebenzya orosz ENSZ‑nagykövet az amerikai–izraeli csapásokat „újabb indokolatlan fegyveres agressziónak” nevezte egy szuverén ENSZ‑tagállam ellen, a világszervezet Alapokmánya és a nemzetközi jog súlyos megsértéseként keretezve az akciót.

Nebenzya szerint Washington és Jeruzsálem lépése „felelőtlen és vakmerő” döntés, amely a térség egészét eszkalációba sodorta, miközben éppen intenzív nukleáris tárgyalások folytak Irán és az Egyesült Államok között. A nagykövet azt is hangsúlyozta, hogy a csapások a „legmagasabb politikai vezetést” és civil nukleáris létesítményeket céloztak, és több száz civil haláláról szóló iráni adatokra hivatkozott.

Nebenzya a lépést „a diplomácia elárulásának”, „hátbaszúrásnak” nevezte, és azt állította: a valós fenyegetés a nemzetközi békére nem Irán, hanem a katonai erővel való fenyegetés és az államcsíny‑logikájú beavatkozás. Közben egy ukrán hírügynökség „cinikusnak” minősítette, hogy Moszkva a diplomácia elsődlegességére hivatkozik, miközben Ukrajnában maga is háborút folytat.

Megszólalt a konfliktussal kapcsolatban Marija Zaharova orosz külügyi szóvivő, aki nyilvános nyilatkozatában a támadást „előre megtervezett és indokolatlan fegyveres agressziónak” minősítette, megismételve a minisztériumi közlemény kulcsfogalmait. Zaharova szerint Washington a tárgyalások „álcája” alatt indított háborús akciót, és „szándékosan félrevezette a nemzetközi közösséget” azzal, hogy párhuzamosan beszélt a diplomáciáról és hajtott végre csapásokat. Külön kiemelte a nukleáris létesítmények elleni támadások radiológiai kockázatát, „katasztrofális spirálról” beszélve a Közel‑Keleten.

Még Putyin levelének közzététele előtt Dmitrij Peszkov, a Kreml szóvivője megerősítette, hogy Vlagyimir Putyin videókonferencián egyeztetett az orosz Biztonsági Tanáccsal az iráni helyzetről, részletek közlése nélkül. Korábbi nyilatkozataiban Peszkov „példátlan eszkalációnak” nevezte az Irán körüli feszültségeket, és azt hangsúlyozta, hogy minden félnek – beleértve az Egyesült Államokat – politikai‑diplomáciai megoldást kell keresnie.

Egyoldalú álláspont

Mit lehet kiolvasni az eddigi orosz nyilatkozatokból? A Kreml kommunikációjában egyszerre van jelen az éles Amerika‑ellenes retorika és az a törekvés, hogy Oroszországot potenciális közvetítőként pozicionálja a válságban.

Orosz hivatalos nyilatkozat eddig nem ítélte el egyértelműen az iráni válaszcsapásokat, amelyeket az iráni Forradalmi Gárda izraeli célpontok, illetve amerikai támaszpontok ellen indított Bahreinben, Katarban, az Egyesült Arab Emírségekben és más regionális államokban, válaszul az amerikai–izraeli offenzívára.

Moszkva ezekkel kapcsolatban inkább azt hangsúlyozza, hogy Iránnak „veleszületett joga van megvédeni magát”, miközben a fegyveres erő alkalmazásának tilalmára és a diplomácia elsődlegességére hivatkozik. A külügyi kommunikáció logikája szerint az eszkaláció „teljes felelőssége” az Egyesült Államokat és Izraelt terheli, így az iráni katonai válasz implicit módon önvédelemként jelenik meg, még ha ezt Moszkva nyíltan nem is deklarálja.

Néhány nappal a mostani csapások előtt Lavrov már egy interjúban figyelmeztette Washingtont: bármilyen új amerikai támadás Irán ellen „a tűzzel való játék”, amelynek „súlyos következményei” lehetnek, különösen az IAEA által felügyelt nukleáris létesítmények miatt. Moszkva az elmúlt években következetesen azt állította, hogy az iráni nukleáris programnak nincs bizonyított katonai dimenziója, és Izrael esetleges megelőző csapásait „nagyon veszélyes provokációnak” nevezte. Ez a kommunikációs vonal most a február végi eseményeknél is visszaköszön: Oroszország a nukleáris infrastruktúra elleni támadások radiológiai kockázatát emeli ki, miközben politikailag Irán egyik legfőbb hátországaként lép fel.

Orosz források hangsúlyozzák, hogy Moszkva „készen áll minden szükséges segítségre” a politikai rendezéshez – különösen az ENSZ BT keretébe. Nyugati és ukrán elemzők ugyanakkor rámutatnak az orosz álláspont nyilvánvaló kettősségére: Moszkva az iráni szuverenitás megsértésére hivatkozik, miközben saját ukrajnai agresszióját tagadja vagy relativizálja. Több elemzés szerint Oroszország stratégiai érdeke az is, hogy a figyelem – és a nyugati katonai‑politikai kapacitás – a közel‑keleti válságra terelődjön, ami közvetve gyengítheti Ukrajna támogatását.

Ellentmondások sora

További ellentmondás látszik abban is, hogy Moszkva a nukleáris létesítmények elleni amerikai–izraeli csapásokat „radiológiai katasztrófával” fenyegető bűnként írja le, miközben az elmúlt években maga is katonai nyomás alá helyezte az ukrajnai Zaporizzsjai Atomerőmű térségét. A hivatalos orosz kommunikáció Oroszországot felelős, „békés közvetítőként” mutatja be, amely kész „segíteni a válság diplomáciai megoldásában” – miközben természetesen Ukrajnában Moszkva maga is háborús fél, és elutasítja a feltétel nélküli kivonulást. Nyugati elemzők rámutatnak: a közvetítői imázs egyben eszköz arra is, hogy Oroszország legitimálja magát Irán egyik fő védelmezőjeként, miközben a térségben saját katonai és gazdasági pozícióit erősíti.

Elemzők arra is felhívják a figyelmet, hogy Moszkva azzal vádolja az Egyesült Államokat és Izraelt, miszerint „rendszerváltást” akarnak Iránban, és „meg akarják semmisíteni egy nekik nem tetsző vezetést”, miközben Ukrajnában Oroszország nyíltan hangoztatott célja 2022 óta a kijevi „rezsim” leváltása, az ukrán vezetés „nácitlanítása” – vagyis maga is rendszerváltó háborút folytat.

Az orosz narratíva Iránból egyoldalú áldozatot csinál, miközben Ukrajnát rendre „nyugati proxy‑államnak”, „bábkormánynak” minősíti, amelynek szuverenitását alig ismeri el. Ezt a kettős mércét több nyugati cikk kiemeli: amikor Ukrajnát éri orosz támadás, a Kreml elutasítja a „szuverén ország elleni agresszió” kifejezést, Irán esetében viszont rögtön erre építi jogi‑morális érveit.

Elemzések szerint Moszkva számára politikailag kedvező, ha a nyugati figyelem és katonai kapacitás a Közel‑Keletre terelődik; a mostani válság orosz kommunikációja ezért egyszerre moralizáló és opportunista. Oroszország Irán melletti erőteljes kiállása összeér azzal az érdekével, hogy az Egyesült Államoknak párhuzamosan két nagy válságövezetben kelljen erőforrásokat kötnie (Ukrajna és Közel‑Kelet), ami gyengítheti Kijev támogatását.