Egy brazíliai indián és egy misszionárius dolgozik együtt a Biblia egy részének
fordításán. A bibliafordítást ma már rendszerint egy helyi nyelvet beszélő vállalja
A Biblia: tévedések összjátéka?
Rudolf Augstein módszeres érvelését azzal kezdi, hogy kétségbe vonja: élt-e egyáltalán
valaha Jézus Krisztus. Nemleges válaszának egyik indokaként megemlíti, hogy egy
1999-es felmérés szerint a felnőtt német lakosság közel tíz százaléka, mintegy
hatmillió ember (akik Augstein szerint "nem mind bolondok") úgy vélekedik, hogy Jézus
Krisztus sohasem létezett. Az általa a keresztény vallás alapítójának tekintett Jézus
"egy többféle személyből és áramlatból szintetikusan megformált jelenség,
melyet dús fantáziájú elgörögösödött zsidók találtak ki tudatosan vagy ösztönösen
mint a zsidó nép megszemélyesített üdvözítőjét."
Ennek bizonyítására Augsteinnek az Evangéliumok szavahihetőségét is kétségbe kell
vonnia. Meg is teszi. Szerinte az evangéliumokban olvasható csodák "minden valószínűség
szerint nem tekinthetők történelminek". Az "evangéliumok homályos kijelentéseiből"
véleménye szerint sem Jézus születésének, sem halálának időpontjára nem lehet
pontosan következtetni, sőt a pontatlanságokon túlmenően olyan valótlan, mesés történetek
is olvashatóak bennük, mint például Jézus családfája; Betlehem, mint Jézus születésének
helye; a betlehemi gyermekgyilkosság; Jézus családjának menekülése Egyiptomba; vagy
a tizenkét éves Jézus fellépése a jeruzsálemi Templomban, melynek során megszégyenítette
a bölcseket.
Augsteint az sem hozza zavarba, hogy ezek az újszövetségi történetek több száz évvel
korábban, az ószövetségi zsidó próféták által előre jelzett események
beteljesedései voltak. A szerző erre is kész válasszal szolgál: szerinte az evangélisták
arra használták az ószövetségi próféciákat, hogy "olyan dolgokat találjanak
bennük, melyeket Jézusnak meg kellett volna tennie". Jézus életének valamennyi eseményét
utólagosan, az ószövetségi próféciák alapján találták ki és szerkesztették össze
– állítja a Der Spiegel egykori alapító-főszerkesztője.
Jézus személyének történetisége iránti kételyét a továbbiakban azzal támasztja
alá, hogy az evangéliumok szerinte olyan kézenfekvő, hétköznapi kérdéseket is megválaszolatlanul
hagynak, mint Jézus külleme, vagy hogy látogatta-e a Názáret közelében lévő görög
színházat Szepphóriszban, vagy beszélt-e görögül, illetve volt-e felesége. A továbbiakban
Augstein Pál apostol működését veszi kereszttűz alá: "Nem Jézus, hanem a
tarszoszi Pál (Saulus) a kereszténység tulajdonképpeni alapítója, akinek Mohamed prófétához
hasonló szerepe volt". Pált szerinte "kevéssé érdekelték Urának, Jézus
Krisztusnak szavai és tettei, hiszen kedvenc témájának, Isten országának is csupán
néhány sort szentelt leveleiben". A kereszténységet tehát nem Jézus, hanem elsősorban
Pál gondolatai és ambíciói formálták ki, akinek tulajdonképpen kevés köze volt a
názáreti Jézus tanításaihoz. "A Biblia – vonja le a végkövetkeztetést Augstein
– egy nagy tévedés, amely kétezer év óta azzal hiteti az emberiséget, hogy a világvége
már itt áll az ajtó előtt."
Szent szövegek bonckés alatt
Szögezzük le mindjárt: Rudolf Augstein érvelésében egyetlen olyan gondolatot sem találunk,
amely legalább néhány száz éves múlttal ne dicsekedhetne. Az alapító-szerkesztő
legsúlyosabbnak tűnő vádját, a történeti Jézus létezésének tagadását már röviddel
Jézus halálát és feltámadását követően megfogalmazták a doketisták. Az ő nézetük
szerint Jézus nem valóságos, hús-vér emberi testben, hanem csak látszólagosan (ún.
"éteri fénytestben") volt jelen a földön. János apostol második levelében tömören
így jellemzi ezt a tanítást: "Sok hitető jött e világra, akik nem vallják a Jézust
testben megjelent Krisztusnak. Ez a hitető az Antikrisztus."
Az Újszövetséget zsidó–görög mítoszokból összegyúrt agyalmánynak tartotta
Kelszosz is, a II. századi római filozófus, aki mellesleg mágiával is behatóan
foglalkozott. Markión ugyancsak a II. század közepén mind az Ó- mind az Újszövetséget
elutasította, illetve az utóbbiból csak az általa "helyesnek" ítélt részeket válogatta
ki. A bibliakritika az apostolok kora óta nem szűnt meg régi érveit egyre újabb és
újabb csomagolásban tálalni a közvéleménynek. Ez a bibliaértelmezés azonban csak a
felvilágosodás korában vált világi értelemben vett "tudománynyá". Ekkor vezették
be a történetkritikai módszert a szent szövegek értelmezésében, amelynek lényege,
hogy a Biblia könyveit belső összefüggéseiből kiszakítva, mint "forrást" kezdték
el vizsgálni, melynek hitelesítését alapvetően külső, történeti jelleg?
dokumentumoktól várták.
A XIX. században szinte valamennyi tudomány, így a bibliai hermeneutika is az
evolucionizmus és a pozitivizmus hatása alá került. Darwin elmélete az emberi faj
eredetéről alapjaiban támadta meg a Biblia hitelességét és ezen keresztül magát a
bibliai világszemléletet: ha ugyanis nem létezett "első emberpár", nem volt "eredendő
bűn" sem, így feleslegessé válik Jézus Krisztus földi megtestesülése és
engesztelő áldozata. A XIX. századi német protestáns egyetemeken megindult a Biblia héber
és görög szövegének "élveboncolása".
Ebben az időben a teológusok azt tekintették fő feladatuknak, hogy azonosítsák a
Biblia könyveinek "valódi" szerzőit, ezért olyan Bibliákat jelentettek meg,
amelyekben az egyes könyvek más-más szerzőknek tulajdonított szakaszait különböző
színekkel jelölték. Ezek az úgynevezett "szivárványos Bibliák" a XX. század
elejéig voltak divatban. Jól ismert tény, hogy Mózes öt könyvét már a XVII. században
felbontották: aszerint, hogy Isten nevét a Jahve vagy Elohim szóval fejezték ki a héber
eredetiben, egy "jahvista" és egy "elohista" szerzőről beszéltek. Ézsaiás
(Jesaja) könyvét is ízekre szedték, három-négy-öt "Ézsaiást" különböztetve
meg egymástól. Dániel könyvéről is kijelentették, hogy azt a makkabeusi korban (i.
e. III–II. század) írták, a Prédikátor könyvét pedig még később.
A kritika bonckését az Újszövetség sem kerülte el: vitatták valamennyi könyv szerzőségét,
keletkezési idejét, sorrendjét és tartalmát. Volt idő, amikor Pál három levelén kívül
minden mást – az Evangéliumokat, a leveleket és a Jelenések könyvét – hamis
szerzőségű, vagy egyenesen apokrif iratnak tekintették. A kritikai gondolkodás "végtermékei"
voltak azután azok a múlt századi regények is (főleg Ernest Renan és D. Friedrich
Strauss művei), amelyek Jézus Krisztus egész földi működését csupán legendaként
mutatták be. A XX. században az úgynevezett formakritikai iskola (Formgeschichte;
Gattungsforschung) szakított a történeti-kritikai irányzattal. Ők viszont a prófétai
inspiráltsággal szemben hangsúlyozták a "kollektív népi szerzőséget", a
bibliai könyvek lejegyzés előtti, orális (szájhagyomány útján terjedő) előéletét.
Az összehasonlító vallástörténeti iskola a XX. században napvilágra került,
illetve megfejtett ókori keleti szövegemlékeket vonta be a Biblia értelmezésébe, "kiderítve",
hogy a Biblia a közel-keleti (sumer, akkád, kanaáni stb.) mitológiai hagyományból jött
létre szerves fejlődés útján.
Ezeknek a kritikus irányzatoknak betetőzését jelentette Rudolf Bultmann (1884–1976)
munkássága, aki a marburgi egyetemen foglalt el professzori széket. 1941-ben mondta el
híres beszédét az Újszövetség és a mitológia összefüggéseiről. Szerinte a
Biblia világképe lényegében véve mitológiai, hiszen mennyről és pokolról,
angyalokról és démonokról van benne szó, ami a tudományos-technikai fejlődés korában
már nem fogadható el. Kérügma és mítosz cím? híres-hírhedt könyvében (1948) írja:
"Az, aki nap mint nap villanyt használ, rádiót hallgat, s ha beteg, a modern
orvostudománytól vár segítséget, már nem hihet a csodák és szellemek világában,
amelyet a Biblia elénk tár. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy mégis, akkor szembe kell néznie
azzal, hogy – ha az ilyen hitet azonosítja a keresztény hittel – akkor a keresztény
hitet érthetetlenné és elfogadhatatlanná teszi kortársai számára."
"Magaskritika" a pincében
Az elmúlt évszázadok bibliakritikai irányzatait röviden és felületesen áttekintve
az embernek az az érzése támad, hogy a Biblia valóságos botránykönyv: nem is
annyira egyes állításainak valódisága vagy megkérdőjelezhetősége, hanem puszta létezése
okozza a legnagyobb gondot kritikusai számára. Szinte felfoghatatlan az a szenvedélyes
és irracionális düh, amellyel a történelem során ezt a könyvet üldözték: kezdve
IV. Antiokhosz Epiphanésznak a Tórát betiltó rendelkezésével; a középkorban egyes
területeken és időszakokban a népnyelv? bibliafordításokat halálbüntetéssel sújtó
parancsokkal; egészen a román diktátor Nicolae Ceausescu intézkedéséig, amellyel a külföldről
legálisan importált Bibliákból toalettpapírt készíttetett.
Ugyancsak meglepő az a kitartó igyekezet, amellyel az úgynevezett "magas tudomány"
(amely egyébként csak az utóbbi 300 év emberi gondolkodásának terméke) igyekszik
hiteltelenné tenni a Bibliát, miközben alapvető kérdéseket nem tud sem önmaga, sem
a Biblia körül tisztázni. A fundamentalistának korántsem nevezhető Northrop Frye
irodalomtörténész (1912–1991) szerint végre el kellene jutnunk "a ma létező
Bibliának egységes tanulmányozásához, amelynek során arra a kérdésre keresnénk a
választ, hogy miért lett olyan a Biblia, amilyennek ismerjük. A Biblia ugyanis, bármilyen
változatos is a tartalma, sohasem kelti azt a benyomást, hogy véletlenek valószínűtlen
sorozata következtében született."
A történeti-filológiai bibliakritika – mint arra Frye is rámutatott – soha nem
jutott el ezeknek a valóban lényeges kérdéseknek a tisztázásához: "
valójában
soha nem emelkedett a szöveghez tapadó alacsony kritika szintje fölé, sőt nagyobbrészt
még annál is mélyebbre süllyedt, valami alagsor alatti kritikai szintre, ahol a szövegboncolás
merő öncéllá vált". A Bultmannhoz és Augsteinhez hasonló teoretikusoknak soha még
csak eszükbe sem jutott azt a kérdést feltenni: hogyan létezhet az, hogy egymástól
időben, térben távol; politikai, kulturális és nyelvi közeg szempontjából teljesen
elütő környezetben egy olyan könyvgyűjtemény (ta biblia = könyvecskék!)
keletkezett, amely megdöbbentő belső koherenciával bír, szöveghagyományozása úgyszólván
teljesen egységes, és a benne rögzített történeti események hitelessége más forrásokból
is igazolható?
A Könyvek Könyve hitele
Mindenekelőtt azt a kérdést kell tisztáznunk, mit is jelent egy könyv "hitelessége",
és miért fontos ennek tisztázása a Biblia esetében? A hitelesség (a szó az ókori
nyelvekben ugyanazt jelenti, mint a hit) legalább három dolgon áll vagy bukik, s
nemcsak a Biblia, hanem bármely írott mű, dokumentum esetében. Az első, hogy szerzője
azonos-e azzal, aki a könyvet írta (autoritási kérdés); a második, hogy a ránk
maradt szöveg azonos-e azzal, amit a szerző lejegyzett (szöveghagyományozás kérdése);
a harmadik, hogy a szövegben leírt események megfelelnek-e a valóságnak (történetiség
kérdése). Mint fentebb láttuk, az elmúlt századokban a Bibliát valamennyi ponton támadás
érte.
Hátulról kezdve a sort: a történetiség kérdésében a múlt század folyamán a
teljes tagadás alapjára helyezkedett kritikusoknak (Renan, Strauss, Wellhausen) a közel-keleti
és palesztinai/ izraeli régészeti felfedezések nyomán sorban kellett (volna)
visszavonniuk állításaikat: például hogy a hettiták sohasem léteztek; vagy hogy Jézus
azért nem gyógyíthatta meg a bénát a Bethesda tavánál, mert ilyen nev? tó nem is
volt Jeruzsálemben. (A hettiták történelmét ma már jól ismerjük; a Bethesda-tó
pedig a turisták által is látogatható az izraeli fővárosban.) A XX. század végén
elmondhatjuk: ha akadnak is még "fehér foltok", megválaszolatlan kérdések a
Biblia történetiségével kapcsolatban, mindmáig egyetlen olyan régészeti lelet vagy
történeti dokumentum nem került elő, amely tételesen cáfolta volna annak történeti
hitelességét; ezzel szemben számos forrás alátámasztja azt. Mindez azért fontos,
mert bár a Biblia nem történelemkönyvnek íródott, mégis elválaszthatatlan attól:
szereplői történelmi személyek, az abban foglalt események történelmi események
voltak.
A szövegkritikai kérdésről szólva megállapíthatjuk, hogy a Biblián kívül nem
ismerünk más, hasonló nagyságú és tartalmilag-m?fajilag is ilyen sokrét? könyvet,
amelynek hagyományozása ennyire egységes volna, s ily sok, egymástól csak igen kismértékben
eltérő szövegforrás állna belőle rendelkezésünkre. (A korai újszövetségi kéziratok
száma meghaladja a négyezret; szemben az ókori történetírók műveinek több száz
évvel később keletkezett alig néhány fennmaradt példányával.) Ez már csak azért
is figyelemre méltó, mivel a Biblia keletkezése óta eltelt hatalmas idő, és a m?faji
sokszínűség mind olyan tényezők, amelyek a szöveghagyomány egysége ellen hatottak.
A szerzőség kérdésével kapcsolatban vagyunk leginkább a hitre utalva a hitelességet
illetően: a Biblia valamennyi könyve ugyanis egybehangzóan azt állítja magáról,
hogy prófétikus írás – szerzője tehát a prófétákon (Isten szócsövein) keresztül
megnyilvánuló Szent Szellem. Ennek az állításnak egyik lényeges bizonyítéka tehát
a könyvek belső egysége, koherenciája, valamint a Biblia kijelentéseinek "működőképessége".
Ha Augstein szerint a Biblia ellen szóló bizonyíték hatmillió "nem-bolond" német
állampolgár véleménye; nyugodt lélekkel a Biblia hitelessége mellett szóló bizonyítéknak
tarthatjuk azt, hogy ma több százmillió, magát Jézus Krisztus követőjének valló
ember számára a Biblia nem egyszerűen a Könyvek Könyve, hanem Isten írott Igéje,
amely Jézus Krisztusban valamikor kétezer évvel ezelőtt testté lett egy Betlehem nev?
júdeai faluban. Augstein abban is téved, hogy összekeveri a Jézus Krisztusban hívő
embereket az elmúlt kétezer év történelmében valóban meglehetősen kétes szerepet
játszó katolikus egyházzal, és annak sok tekintetben téves hitgyakorlatából szűr
le következtetéseket az Ó- és Újszövetségre, Jézus Krisztus vagy Pál apostol személyére
vonatkozóan. Ennek tárgyalása azonban már az egyháztörténet témakörébe tartozik.
1999. 06. 19. (III/24)
