hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Elapadt források
Ideák nélkül elkerül­hetetlen a válság

2011. 04. 29.
A történelemben talán még sohasem volt olyan mennyiségŐ, krízissel foglalkozó mŐ, mint a húszas és a harmincas években. Angliától Oroszországig, Európában szinte mindenütt s nemkülönben az Egyesült Államokban könyvtárnyi válságirodalom született. Akkoriban a szerzk a válságot nem szŐkítették le a gazdaság területére, hanem annál mélyebb összefüggéseket kerestek.

„Az egyetlen dolog, mely, ha valaki az aktuális európai dekadenciát definiálni akarja – írja José Ortega y Gasset –, tüzetesebb meghatározások nélkül is szembeötlik: a gazdasági nehézségek halmaza, amellyel ma minden európai nemzetnek szembe kell néznie. De ha kissé meg akarjuk közelíteni a nehézségek jellegét, észrevesszük, hogy ezek egyike sem vonatkozik komolyan a gazdaság alkotóerőire, és hogy a vén világrészt más, ennél súlyosabb válságok gyötrik. … A tulajdonképpeni nehézség nem ebben vagy abban a gazdasági problémában, hanem abban rejlik, hogy a közélet formája, melyben a gazdasági képesség mozogni szokott, nem felel meg e problémák nagyságának.”
És itt idézhetjük akár Evolát is, aki rendkívül pregnánsan fogalmaz. Szerinte „a krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom, ember, szellem, művészet, szokás krízise csak megnyilvánulása ugyanannak a kritikus világhelyzetnek”.
Természetesen behatóan foglalkoztak gazdaságpolitikai kérdésekkel is. J. T. Adams Our Business Civilization [Üzleti civilizációnk] című könyvében (New York, 1929, Boni & Liveright) arra a megállapításra jut, hogy végső soron a gazdaság fejlődésének gátja a tudatlanság és a korrupció. És más szerzőktől is megkapják a magukét az üzleti élet főszereplői. „A morál konvencionális hazugság lett – írja Richard Coudenhove-Kalergi –, arra való, hogy a tudatlanokat elnyomják… az altruizmus álarcában kapitalisták, demagógok, kizsákmányolók és csábítók osztoznak a világ uralmán… Erkölcs, tisztesség már az ostobaság jele lett, és a nevetség tárgya.”
A gazdaságban uralkodó versenyszellem, a mindenáron való győzni akarás gátszakadást idéz elő a társadalmi élet egészében. Ott is akadálytalanul kifejti a hatását, ahol korábban a szolidaritás érvényesült. A gazdaság immár mindenható. S ezért lett napjainkban Kína sokak számára követendő példa, hiszen a világgazdasági recesszió idején is képes növekedést produkálni. Az alapvető emberi jogok hiányát fölemlegetni nemcsak illetlenség, hanem egyenesen ostobaság. Az olajban gazdag országok esetében is csak akkor kerülnek terítékre a liberális demokrácia követelményei, az emberi együttélés eleddig egyetlen érvényes szabályai, ha a társadalmi feszültségek utcai harcokhoz, fegyveres konfliktusokhoz vezetnek. De addig a mértékadó politikusok is partnernek tekintik az éppen uralmon lévő – akár kifejezetten diktatórikus módszereket alkalmazó – rezsimet is. Gondoljunk csak Kadhafira! (Az ezredes meg a többiek. Hetek, 2011. február 25.) Vagy az Obama-adminisztráció közel-keleti békeközvetítésének sorozatos kudarcaira!
Mert hajlamosak vagyunk egy-egy történelmi megrázkódtatáson túljutva elhinni, hogy elmúlt a veszély, és a megpróbáltatások véget érnek. S valóban a traumákat sokszor konszolidált időszakok követik. Még a felszín sem fodrozódik. És ilyenkor nem szívesen gondolunk vissza a megpróbáltatásokra, és nem akarunk a felszín alatt történtekkel foglalkozni. Hiszen eleinte amúgy is csak egy kis rengés tapasztalható. Alig valami. A dolgok nem állnak mindjárt a fejük tetejére, csak kissé elmozdulnak a megszokott helyükről. De még különösebb erőfeszítés nélkül helyre tehetők, és esetleges sérüléseik könnyen kijavíthatók. Ezért aztán nem is tesszük őket a helyükre, és az apróbb javítgatásokkal sem bíbelődünk.
Ámde a konfliktusok megelőzésének a nyitja éppen a hosszan tartó válság időben való felismerése. Nem elég akkor felfigyelni a bajra, amikor már elementáris erővel tör a felszínre. Például 1929-ben a New York-i tőzsde összeomlásakor vagy a sztálinizmus és a fasizmus uralomra jutásának idején. Mert ezek a jelenségek habár egymástól eltérő természetűek, de igenis ugyanannak a régóta húzódó krízisnek a következményei.
John Steinbeck Rosszkedvünk tele című regényének főhőse egy amerikai kisváros közéletének visszaélésein elmélkedve a következőket gondolja: „Emlékszem, amikor Hitler ellenállás nélkül és győzelmesen haladt előre, sok becsületes ember erényeket keresett és talált is benne. És Mussolini elérte, hogy a vonatok pontosan közlekedjenek, és Vichy állítólag Franciaország érdekében kollaborált, és lehetett Sztálin ilyen vagy olyan, de mindenesetre erős volt. Az erő és a siker fö­­-
lötte áll az erkölcsnek, a bírálatnak. … Csak a kudarcot éri büntetés.” (Szeged, 2008, Könyvmolyképző Kiadó Kft.)
„Aki szegény, akinek nincs semmije, az annyit is ér” – mondja a Fidesz frakcióvezetője, egy olyan párt vezető politikusa, amely kétharmados arányú választási győzelmet mondhat a magáénak; ő mondja, aki immár több cikluson keresztül mellesleg egy város polgármesteri székében ül. S hiába kér bocsánatot – ő csak elszólta magát –, a nagyobbik baj az, hogy tényleg ezt gondolják. Ugyanerről szól a hajléktalanok és a kukázók megrendszabályozása is. Mi más ez, mint a kudarc megbüntetése?
Hogyan lehetséges egy ilyen szemléletmódot hatalomra segíteni?
Csak az lepődik meg ezen, aki nem olvasta A tömegek lázadását (Ortega 2003 [1929]). Ott ugyanis ezekkel a megállapításokkal találkozunk: „A közhatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében van. Ezek annyira hatalmasak, hogy minden oppozíciót széttörtek. Annyira és oly ellentmondás nélkül a közhatalom urai, hogy nehéz volna a történelemben a kormányzás még egy ily hallatlan példájára találni.” A homogén tömeg „ránehezedik a közhatalomra, és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot.
A tömeg nem kíván együttműködni azzal, ami nem ő. Halálosan gyűlöl mindent, ami tőle különbözik”. Ezért „a tömegember, aki a civilizáció számos eredményének csak az igénybevételét tanulta meg, rosszul fog kormányozni, mert sejtelme sincs a civilizáció alapelveiről”.
Végső soron e jelenségek hátterében az idealista alapú liberális demokrácia meggyengülése húzódik; azok kerülnek hatalomra, akik saját maguknál nem ismernek el magasabb rendű célt, és saját maguk igénytelenségét teszik meg mércének. Ezt nevezi José Ortega y Gasset a tömegek lázadásának.
A tömegek lázadása egyre feltartóztathatatlanabb folyamat, amely egyre kisebb ellenállással találkozik. Itt-ott még próbálnak ellene küzdeni, ahol az embertelenség és a terrorizmus veszedelmes méretekben manifesztálódik. Mert ezek is – nemcsak a gazdaság! – a világválság részei.
Ahogy kétségbevonhatatlan válságtünet a kábítószer-fogyasztás megállíthatatlan növekedése. És azért megállíthatatlan, mert az egyre korlátlanabb szabadságjogokkal megajándékozott embernek egyre veszélyesebb és egyre önpusztítóbb igényei támadnak. És mert a kábítószernek van piaca, és a terjesztése igen jövedelmező. Márpedig aminek ebben a világban piaca is van, és jövedelmező is egyúttal, annak bajos határt szabni.
S ugyanezért kerül mindig zsákutcába a környezetvédelem. Merthogy emez meg drága, és a hiányából származható bajok következményeit – legalábbis ezt hisszük – ki lehet tolni az amúgy is beláthatatlan jövőbe. Úgy járunk ezzel is, mint a tartósítószerrel, amely a táplálékot romolhatatlanná teszi – a fogyasztót viszont annál kevésbé.
S ahogy a természetesnek már korántsem mondható környezetünket sem becsüljük, úgyannyira a saját magunk által alkotott társadalmunkat sem.
Az idealista alapú liberális demokrácia elvesztette az ideákat. Holott az európai demokrácia megálmodói és az Egyesült Államok alapító atyái többségükben – az intézményes egyház ellen ha küzdöttek is, de – még hittek az Istenben. S ezért hittek az emberben is. Akik viszont úgy vélték, hogy az Isten veszélyezteti az ember szuverenitását, azok ateisták lettek. De így vagy úgy mindannyian és mindenképpen meg voltak győződve az ember nagyra hivatottságáról.
Aztán egyre nehezebben feldolgozható kihívásokkal kellett szembenézni.
Charles Darwin és népszerűsítője, Thomas Henry Huxley nyomán a természettudomány a fajok keletkezésének tanával – a létért való küzdelem és a legalkalmasabb egyed fennmaradásának az elvével – visszaigazolta a szabad versenyes kapitalizmus működését, s ezzel egyúttal lezárta azt a menekülési útvonalat, amelyet Rousseau meggyőződéssel ajánlott. És később Marx is ebben a gondolati körben mozgott, amikor visszafizette a kölcsönt a természettudománynak: természeti törvényszerűségként írta le a gazdaság működését, mondván, hogy a nagy hal megeszi a kis halat.
Aztán bekövetkezett az emberbe vetett hit megrendülése is. Önállónak, függetlennek és felelősségteljesnek tartott döntéseinknek jórészét Freud a tudattalanba száműzte, Jung egyenesen a kollektív tudattalanban, s végül Alfred Adler nagyra hivatottságunk egy elvehetetlennek hitt tényezőjét a kisebbségi érzés kompenzációjává fokozta le.
Mindennek alapján igazat kell adnunk Hamvas Bélának, aki a krízist végső soron vallási-metafizikai jellegűnek ítéli, és ugyancsak a válság állandósulását hangsúlyozza. Amit időnként a gazdaság összeomlása vagy napjainkban egy-egy terrorhullám dob a felszínre. Ez utóbbi tragikusabb ugyan, de távolibb és felejthetőbb, mint a fogyasztás mindennapi gondot jelentő, elhúzódó visszaesése. Merthogy a fogyasztói társadalom mégiscsak erre a legérzékenyebb.
Mindenesetre csak a katasztrófaméretű megrázkódtatások ébresztik fel az emberiséget. S akkor képesek vagyunk a velünk élő válság jelenlétét érzékelni. S akkor, de csak akkor elindul az ellene való küzdelem. De már csak seszínűre fakult zászlók alatt. Az eszmék, az alapelvek, a nagylelkű és végletekig toleráns magatartás ethosza, amely a klasszikus liberalizmust volt hivatva táplálni, régen odaveszett.
A források elapadtak vagy beszennyeződtek. Azok a folyók, amelyek táplálták, kiléptek a medrükből, és idegen és kietlen tájak terméketlen földjeire tévedtek.
És a liberális demokrácia a védekezés legrosszabb módját választotta: kiegyezett azzal, ami saját létének alapját támadta. Don Quijote nyergébe Sancho Panzát ültette, mégpedig nem is a legjobb állapotában: életvidám és realisztikus szemlélete immár megkopott, a szabadságjogok egyre nehezedő páncélzata alatt a gerince meghajlott, és izmai elsorvadtak. Még megüli a lovat, de a küzdelemre már alkalmatlan. Mert már semmiben sem hisz, és semmiben sem remél. Ahogy Spengler írja az Ember és gép című könyvében: „Ebbe az időbe születtünk, és bátran meg kell járni utunkat. Nincs más lehetőség, mint helyünkön kitartani, remény nélkül, a megmenekülés hite nélkül.”
De hát honnan is meríthetnénk reményt, hol is kereshetnénk megbízható szövetségest, ha a liberalizmus mellett a kontinens másik két politikai alternatívája, a kereszténydemokrácia és a szociáldemokrácia sem képes magára találni igazán? A kereszténydemokrácia egyik szülőföldjén, Olaszországban tragikomikus közállapotok uralkodnak. Vajon ki bízhat még egy megtépázott emberi méltóságra építő alternatívában? És vereséget szenvedett a szociáldemokrácia egyenlőségeszméje is: az emberek jobbára csak a legrosszabb szokásaikban és hiedelmeikben képesek és akarnak hasonlítani egymásra, a jólét tekintetében azonban minél nagyobb különbségekre törekednek.
A szükséges paradigmaváltás dilemmája – Walter Benjamin nyomán – röviden a következő: Ha az emberektől elveszik a szabadságjogokat, toporzékolnak, de ha visszaadják nekik, a következő pillanatban már rajta taposnak.
Nemigen látni más kiutat: vissza kell adni az embereknek a hitet. A vallásos emberek jogosan gondolnak itt a transzcendens hitvallásra. S éppen ezért azt is tudják, hogy ez nem pusztán az emberi erőfeszítés következménye, hanem kegyelmi ajándék. Ezért a tágabb értelemben vett hitre is gondolnunk kell. Arra az emberi magatartásra, amely képes megelőlegezni a bizalmat – ott is, ahol az áldozathozatal és a személyes felelősségvállalás sem kerülhető el. Ámde az efféle erőfeszítések csak akkor lehetnek eredményesek, ha a válság mélysége tudatosul bennünk. Ha képesek vagyunk észrevenni a sokszor csak pókháló vékonyságú összefüggéseket. Ha az alig látható jelekből is ki tudjuk olvasni az elhatalmasodó betegséget. S ezek a felismerések minden jóakaratú embert – hívőt és nem hívőt egy­aránt – egy táborba szólíthatnak.
A Szentírás hitét vallók körében ebben a pillanatban legalább egyetlen elodázhatatlan feladat marad, ami a társadalmi igazságtalanság miatt növekvő szegénység iránti szolidaritás mellett a legfőbb bizonyságtétel, annak tudatosítása, hogy az Ígéret Földje sohasem válhat méltatlan alkudozások foglyává.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!