hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Megállt az idő
A Nagy Tisztogatás és a mai Oroszország folytatás

2007. 09. 26.
A hetven éve, 1937-ben kezdődött Nagy Tisztogatásban résztvevő hóhérok, hamis vádlók zömét nem vonták felelősségre. Az összes felelősséget a belügyi szervek legfelső vezetésének nyakába varrták, a többiek büntetlenek maradtak. A vérpad, kínpad mesterei megbecsült veteránként vonultak nyugdíjba az MVD és a KGB soraiból. Még most sem mernek beszélni róluk, amikor többségük már meghalt. A mai Oroszország továbbra is hallgat a történelem sötét oldaláról. Szinte minden orosz városban megtalálható Lenin köztéri emlékműve, de nehezen találunk a politikai megtorlások áldozataira emlékeztető szobrot, táblát. Annak ellenére, hogy nincs olyan város vagy körzet, amelyet ne érintett volna a kommunista terror.

Mibe is került végső soron a lenini, sztálini terror a volt Szovjetunió
népeinek? Erre a már korábban idézett Alekszandr Jakovlev, a politikai
megtorlások áldozatainak rehabilitálásával foglalkozó bizottság elnöke adja meg
a hivatalos választ: „A politikai megtorlások áldozatainak száma meghaladja a 32
milliót, beleértve a polgárháború 13 millió áldozatát. Az 1917 utáni megtorlások
következtében több mint 100 millió meg nem született gyermekkel kell számolni.”

Ehhez az áldozathoz hasonlót még csak hírből sem ismer a világtörténelem.
Napjainkig a második világháborút tartják a legborzasztóbb nemzeti
katasztrófának Oroszországban – akkor a Szovjetunió alig több mint 26 millió
polgára vesztette életét, a legnagyobbat a hadat viselő országok közül. Még
ennél is súlyosabb katasztrófát okozott azonban a terror, amellyel saját
polgárait gyötörte a bolsevik állam. A belső terror morális, pszichikai
következményei nagyságrendekkel haladják meg a második világháborúét. Ott külső
ellenséggel vívtak harcot, itt pedig sajátjaiktól szenvedtek el kifosztást,
megaláztatást, bebörtönzést és megsemmisítést. Az állam, az állam nevében
fellépő állampolgárok szerveztek genocídiumot saját népüknek.

A kommunisták állami terrorja nem csupán milliónyi emberéletben okozott
veszteségeket – megalapozva ezzel a mostani demográfiai válságot –, hanem
széjjelzúzta az emberek morális alapértékeit, felforgatta a tradicionális
értékrendet is. Besúgni, továbbadni, megtagadni – mindez megszűnt aljasságnak
vagy bűnnek lenni. Nem számított bűnnek a fogolytárs, a polgártárs meggyilkolása
vagy az abban való közreműködés. Visszájára fordult minden: a besúgókat és
hóhérokat ellátás, pénz és állami kitüntetés várta. Sokan közülük magukévá
tették az áldozatok vagyonát. Biztosították jólétüket, gazdasági helyzetüket, és
őszintén hitték, hogy az életük sikeres. Hogy a bűntetteik lelkiismeretük (már
ha maradt nekik), Isten és emberek előtt megbecsülésre és támogatásra méltó
„hőstettek”.

Az emberek agyában és lelkében egy további rettenetes csere is lezajlott:
istenük az állam és az azt irányító párt lett. Az imádás, tisztelet és feltétel
nélküli alárendelés tárgyát a mindenkori pártfőtitkár személyesítette meg. Ez
először Lenin volt, de nála sokkal inkább imádott isten lett Sztálin.

Az 1953-ban hatalomra lépett Nyikita Hruscsov beszélt először nyíltan arról,
hogy a sztálini terror a nép elleni bűntett volt, de Lenin bűncselekményeiről a
Szovjetunió széthullásáig nem volt szabad beszélni. Még napjainkban is, amikor
komoly történelemkönyvek és dokumentumok sokasága tanúsítja Lenin patologikus
könyörtelenségét, Iljics kultusza virágzik Oroszországban. Noha él Sztálin
kultusza is, de nincs emlékműve. Nem úgy Leninnek: tízezrével találni szobrokat,
emlékműveket a települések főterein, általában a helyi önkormányzatok,
esetenként törvényhozó testületek épületei mellett. Tehát az állami terror
atyját Oroszországban továbbra is megbecsülik, nem mellesleg állami szinten. Ez
pedig távolról sincs annyira rendben, mint ahogyan elsőre látszik.

„Minek emlegessük a történelem sötét oldalát?” – szeretik mondogatni
honfitársaim, amikor felvetem nekik, hogy el kéne végre takarítani Lenin és a
vörös terror más törvényhozóinak, végrehajtóinak állított emlékműveket. De a
történelem e sötét oldala mind a mai napig torkánál fogva tartja az orosz
társadalmat, és nem engedi, hogy valóban szabaddá váljon.

Az orosz társadalom a politikai megtorlások során vesztette el szabadságát,
különösen az 1937–1938-as években lezajlott Nagy Tisztogatásban. A terror
következménye lett az általános, mindenkit átható félelem a saját, illetve
rokonok, hozzátartozók szabadságát és életét illetően. Ez a félelem meglehetősen
sokáig tartotta fogva az embereket, minthogy a megtorlások a második világháború
idején is folytatódtak, sőt utána is, egészen Sztálin haláláig. Egyébként a
megtorlás eszközével a szovjet állam később is élt. 1962-ben Hruscsov, aki
Sztálint mint állami terroristát leleplezte, Novocserkasszkban egy
fizetésemelést követelő demonstráció résztvevői közé lövetett. A helyszínen
lelőtt több tucat emberen kívül még hét résztvevőt ítéltek halálra a „szovjet
demokráciát rágalmazó jelszavak skandálásáért”.

A tömegbe lövetés és a halálos ítéletek a végét jelentették a „hruscsovi
felmelegedésnek”, amikor a társadalomnak lehetősége volt valamelyest
feléleszteni az önálló életet és a szabad gondolkodást. Brezsnyev fellépésével a
felmelegedésnek végképp vége lett, bár igaz, az ő idejében nem lőttek agyon
senkit, sőt még börtönbe sem nagyon küldtek politikai okokból. Helyette jött a
pszichiátriai kényszerkezelés: a „pszihuska” vendégévé vált nagyon hamar, aki
kritizálni merte a „szovjet demokráciát”.

Gorbacsov peresztrojkája ismét reményt adott a polgári társadalom
újjászületésére államtól független struktúrákkal, civil kontrollal a
csinovnyikok hada fölött. A remény megmaradt a Szovjetunió széthullását követő
néhány évben, de később nyomtalanul eltűnt.

A Nagy Tisztogatás során a lelkekbe ivódott félelem és az állami hivatalnokok
mindenhatóságáról való meggyőződés napjainkban újra erősödik. Ennek
következménye az állam, a társadalom, a város vagy a lakóközösség eseményeivel
kapcsolatos érdektelenség. Mindez azért van, mert az orosz társadalom nélkülözi
a polgári társadalom létrejöttének alapvető feltételét, az együttérzést.

Az állampolgárok közötti kölcsönös szolidaritást a lenini-sztálini bolsevikok
tudatosan számolták fel hatalomra lépésük első napjától fogva. Először
elhitették az emberekkel, hogy a burzsoázia kihasználja a „dolgozó népet”, és
elhintették a kibékíthetetlen osztályharc ideológiáját. Így a terror elsőként az
orosz intelligenciára sújtott le. Később a bolsevikok a parasztság ellen
fordultak: felosztották őket szegényekre, közepes jólétűekre és gazdag
kulákokra. A nincsteleneket ráuszították a jobb módban élőkre, de a
kollektivizáció során már a nincstelenek is a bolsevikok csizmája alatt találták
magukat. Gyakorlatilag új jobbágyságba süllyedtek.

A Nagy Tisztogatás azokat is erősen érintette, akiknek a nevében cselekedtek a
bolsevikok: a munkásokat. Fokozatosan a munkásosztályt is csoportokra osztották.
Az általános egyenlőséget 1917-ben zászlajukra tűző kommunisták húsz évvel
később olyan elszámolási rendszert vezettek be, hogy ugyanabban a gyárban két
fizikai munkás bére akár tízszeres eltérést is mutathatott! A proletariátus
elégedetlenségét arra használták fel, hogy saját elvtársaik között keressék az
„ellenséget”. Végül a társadalom minden rétege apró kis csoportokra, önálló
személyekre bomlott, és mindenki magányosan próbált érvényesülni. Az
érvényesülés útja pedig gyakran a kollégák, barátok, rokonok megtagadásán át
vezetett. Az emberi együttérzéssel a társadalomban végleg leszámoltak, hiszen a
hatalomnak csak akkor volt rá szüksége, amikor új ellenségképet akart kiépíteni
az emberekben.

Napjaink Oroszországában hiányzik a szolidaritás még az azonos szociális
helyzetű, szakmájú emberekből is. Így alkalmatlanok sztrájkok megszervezésére,
noha ez gyakran az egyetlen mód lenne állampolgári jogaik érvényesítésére. Az
embereket megosztja az irigység, a gyanakvás, a bizalmatlanság, illetve a
főnököktől és az államhatalomtól való félelem. Ezek az érzések nem csupán a
Szovjetunió széthullását követő kapitalista reformok révén jöttek létre, hanem a
Nagy Tisztogatásban gyökereznek.

Borisz Jelcin Oroszországa bevallottan gyenge állam volt. Megnyilvánult ez
egyrészt a szociális ellátórendszerek és a honvédelem széthullásában, másrészt a
bűnözés akadálytalan terjedésében. Amikor az állam mint a hatalom intézménye
újra elkezdett erősödni, az emberek félni kezdtek tőle. Miért? Azért, mert az
állam megerősítése elsősorban és mindennél inkább az erőszakszervezetekben
mutatkozott meg, nem a szociális védőhálóban vagy a népakarat érvényesítésére
alkalmas intézményekben. A legnagyobb hangsúly a belügyi szervekre esett,
amelyeknek feje, az MVD lényegében az NKVD utódja. Ennek objektív okai voltak,
hiszen fel kellett venni a harcot a Csecsenföldről és a Kaukázus más
területeiről származó, az országot destabilizáló erőkkel. Miután viszonylagos
rendet teremtettek a Kaukázus vidékén, a rendőrség kiszorította pozícióiból az
1990-es években a gazdasági életet meghatározó bűnözői csoportokat, és
ellenőrzése alá vonta a boltokat, piacokat és az üzemeket. Egyszer csak azon
vette észre magát a legtöbb vállalkozó, hogy ugyanazt a védelmi pénzt fizetik a
rendőröknek, mint korábban a bűnözőknek. Ez új fegyelmező tényező lett, hiszen a
bűnözőket be lehet panaszolni a rendőrségnél, de a rendőrséget hol panaszolja be
a hétköznapi ember?

A maguk járandóságát a „szolgálataikért” – a hivatalos állami adókon és
járulékokon felül – a hatalom legkülönbözőbb ellenőrző szervei is elkérik: az
ÁNTSZ-től a tűzoltókig. Az ő hangulatuktól függ az ellenőrzött vállalatok
jövőbeni tevékenysége és az ott dolgozó emberek nyugodt élete, anyagi jóléte.
Márpedig ezek az intézmények az állam képviselői, tehát most már az államtól
kell félni, nem a maffiózóktól. (De nem árt utóbbiaktól is tartani.) És az
emberek félnek is: szociológiai felmérések bizonyítják, hogy a rendőrség váltja
ki az emberekből a legnagyobb bizalmatlanságot és félelmet.

Az oroszok mai félelmeiben megjelenik a rettenetes, mindent átfogó, sok milliós
terror genetikus emlékezete. A félelmet csak erősíti az államot képviselő
rendvédelmi szervek tiszteletlen, nem humánus és gyakran törvénytelen
viszonyulása saját állampolgáraikhoz. Tény, hogy gyakori a fogva tartottak
verése, a feltartóztatás kitalált vádak alapján, a büntető-ügyiratok
meghamisítása, beismerő vallomások kicsikarása kínzással olyan bűntettekkel
kapcsolatban, amelyeket a vádlott sohasem követett el. Ezek a jelenségek –
amelyekről a belügy vezetői nyíltan beszélnek, és bizonygatják, hogy harcolnak
ellenük – az embereket az NKVD-nek a Nagy Tisztogatás során alkalmazott
módszereire emlékeztetik.

Természetesen nem jött el újra Oroszországban a „harminchetes év”, de miért ütik
fel a fejüket ilyen jelenségek? Azért, mert a Nagy Tisztogatásban résztvevő
hóhérok, hamis vádlók zömét nem vonták felelősségre. Az összes felelősséget a
belügyi szervek legfelső vezetésének a nyakába varrták, a többiek büntetlenek
maradtak. A vérpad, a kínpad mesterei megbecsült veteránként vonultak nyugdíjba
az MVD és a KGB soraiból. Ráadásul még most sem mernek beszélni róluk, amikor
többségük már meghalt. „Minek emlegessük a történelem sötét oldalát?”

Furcsa emlékezete van jelen a Nagy Tisztogatásnak az orosz jogrendben is: a
bíróságon mind a mai napig a vádlott beismerő vallomása számít a legfőbb
bizonyítéknak, akár több ellentétes tartalmú vallomással szemben is. Így nem
meglepő, hogy a nyomozók akár fizikai kényszer árán is megpróbálják kicsikarni
ezt a vádlottakból. Minden jogvédő szervezet megegyezik abban, hogy szellemében
az orosz jogrendszer megmaradt megtorló jellegűnek, a bíróság és az ügyészség
nem független intézmények. Virágzik a „telefonjog”, meghatározva a bizonyítási
eljárás menetét és a leendő ítélet tartalmát is. Elősegíti ezt a mindent átható
korrupció, amit Putyin elnök az országot fenyegető legnagyobb problémának
tekint.

A fentieket látva nem meglepő, hogy Oroszország polgárai egyre inkább félnek
államuktól, és ezt a félelmet csak erősíti, hogy az állam és hivatalnokai
büntetlenek maradtak a tömeges megtorlások után.

A helyzetelemzéshez szokott ember figyelmét nem kerülheti el, hogy a
csinovnyikok igyekeznek háttérbe szorítani és feledésre ítélni a Nagy
Tisztogatás kérdését. Mint említettem, gyakorlatilag minden orosz városban
megtalálható Lenin köztéri emlékműve, de nehezen találunk a politikai
megtorlások áldozataira emlékeztető szobrot, táblát. Annak ellenére, hogy nincs
olyan város vagy körzet, amelyet ne érintett volna a kommunista terror. A
Szovjetunió széthullása után tizenöt évvel sincs a két fővárosban semmiféle
monumentális figyelmeztető jele ennek a tragédiának.

Idén augusztusban, a Nagy Tisztogatás kezdetének 70. évfordulóján a
Szolovecki-szigetekről a Moszkva környéki Butovo községbe egy óriási fakeresztet
hoztak. Szoloveckben voltak a Gulag első és legrettenetesebb táborai, míg
Butovóban zajlott a Moszkvában és környékén letartóztatott emberek tömeges
kivégzése. Kétségtelen, szükséges egy ilyen emlékmű. Ugyanakkor az emlékezés és
a bűnbánat hasonló emlékművének Moszkva központjában volna a helye. A
Dzerzsinszkij-szobor helyén, az FSzB–KGB székház mellett felállított kereszt
alig volt észrevehető, de nem is sokáig állt a Ljubljankán. A kereszt helyét egy
közönséges virágágyásnak adták át, amelyet sehogy sem lehet az állami terror
veszélyére figyelmeztető emlékműként értelmezni.

Sajnálatos módon nincs Oroszországban az állami terrort feldolgozó szakmúzeum
sem. Nem túl gyakoriak a témával foglalkozó termek, vitrinek a helyi múzeumokban
sem. Ez azt jelenti, hogy a korábbiakhoz hasonlóan figyelmen kívül hagyják sok
millió állampolgár fájdalmát és tragédiáját. Egyúttal akarva-akaratlanul
igazulnak meg azok, akik elkövették ezeket a súlyos bűncselekményeket.
Lényegében emberiség ellen elkövetett bűntettekről van szó. Szomorú és
figyelmeztető tény: néhány évvel a kommunista hatalom bukása után, már Jelcin
idejében az állam képviselői felhagytak a megtorlások áldozataira emlékező
rendezvények látogatásával.

Oroszországban sosem került sor általános önvizsgálatra az 1920-as, 1950-es
években lezajlott állami terror megszervezése, végrehajtása miatt. Jelcin
megpróbálkozott a Kommunista Párt bírósági számonkérésével, de az ügy nem jutott
el a tárgyalási szakaszba.

Nem arról van szó, hogy valakiket börtönbe kéne küldeni vagy netalántán ki kéne
végezni. Hiszen hasonlóvá válna a vádló a vádlotthoz. Ellenben szükség van az
állami terrorizmus morális elítélésére és olyan mechanizmusok létrehozására,
amelyek megakadályozzák a hasonló tragédiák megismétlődését. Oroszországban
ilyen mechanizmusok nem léteznek: nincs polgári társadalom, nincs független
bíróság, a hivatalos jogvédő szervezetek, a rendőrség és az ügyészség nincsenek
a társadalom ellenőrzése alatt. A társadalom számára nem marad más, mint a
hatalom jóakaratában reménykedni. Ez az egyik ok, amiért olyan fontos az
oroszoknak, ki lesz az államfő Putyin után.

Amíg Oroszországban nem jönnek létre a hatalomátadás és -gyakorlás demokratikus
ellenőrző mechanizmusai, addig félelmet kelt minden hasonló fordulópont, és
aktuális marad a Nagy Tisztogatás következményeinek kérdése.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!