hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A szabadság különbséget hoz
Piacgazdaság és liberalizmus

2000. 10. 07.
A közgazdászok között általában elfogadott, hogy a klasszikus közgazdaságtan mint tudomány Adam Smith 1776-os A nemzetek gazdagsága cím? művével vette kezdetét. Az 1700-as évek végén, lényegében a francia forradalom előtt az angol (illetve skót) liberalizmus megjelenésével kezdődött a klasszikus közgazdasági tudományos elmélet. Az igazi kérdés ekkor az volt, hogy vajon az állam mint főszereplő, amely a gazdaságot mintegy átfogja, miként különüljön el az uralkodó magánpénztárától? Létezik-e központosított költségvetés és ennek intézményes rendszere, vagy ez összefolyik az udvar magánköltségvetésével?



Az év elején Bangkokban tartották az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciáját
190 ország részvételével. A globális civilizáció kizárja az emberiség kétharmadát
    Fotó: Reuters

Az érdek iránytűje



Az első komoly ütközés, amely aztán a liberalizmusnak nagy lökést adott, a nemzeti
udvarok és a külföldi kereskedők között merült fel. Az 1700-as évek nemzetállamaiban
a legnagyobb problémát az okozta (és ez máig így van), hogy hogyan kezeljék a külföldi
kereskedőket és bankárokat? Az udvar ugyanis elvileg minden pénzügyet a kezében
tartott, sőt ő bocsátotta ki a pénzt. A gyakorlatban azonban a nemzetközi
nagykereskedelmi bankházak már az 1600-as évektől egész udvarokat tartottak – ahogy
akkor mondták –, "rabságban" a hitelrendszeren keresztül. Ezek kezdetben itáliaiak
voltak, majd németalföldiek és angolok, a Fuggerek hatalmas háza, és a liberalizmus
hagyományos megjelenítői, az állandóan újra meg újra megjelenő zsidó nagytőke,
amely befonta az udvarok közötti kapcsolatok túlnyomó többségét nemzetközi, nagy
bankházak irányítása révén. Kiderült, hogy a zárt gazdaságok helyett "mini-gazdaságok"
vannak, hogy a királyok nem tudtak költségvetést csinálni, nem tudtak háborúkat indítani,
nem tudták az ország terjeszkedését intézni, ha a nemzetközi, már akkor is megjelenő
"globális" piaccal valamit nem kezdenek.

A "feudális" hagyományokat, az udvar kötöttségeit, a nemesurak kezében lévő föld
kötöttségeit, a városi céhes kötöttségeket folyamatosan átlépték a nemzetközi
pénzintézmények, és – ami az 1700-as évek végére egyértelművé vált – azok a
pénzügyi újítások is, amelyeket maguk az udvarok vezetnek be annak érdekében, hogy
túléljék a válságot.

E problémákat először nem gazdasági, hanem politikai szempontokból fogalmazták meg.
Az első kérdés: elválasztható-e az uralkodó, a király a királyságtól? Megkettőzhető-e
az állam? És amikor kiderült, hogy igen, elválasztható, magánszemély és király két
különböző dolog, az udvar költségvetése és a királyság költségvetése két különböző
dolog, kiderült, hogy a civilizálódás, a megújulás a kereskedelmen és a pénzügyeken
keresztül következik be. Ettől a pillanattól kezdve állandó kérdés, hogy vajon ki
lehet-e olyan szabályrendszert alakítani, amely immár nem szeszélyeken és önkényeken
épül, hanem – és itt jön a liberális közgazdaságtan első alapelve: – az érdekek
valamiféle ütközésén és egyensúlyán.

Mi az érdek? Mi vezérli az embert? A XVII. század alapvető uralkodó eszméjévé az vált,
hogy az embert az érdekei vezérlik, és ezt nemhogy el kellene titkolnia, hanem az érdekeit
érvényesítenie kellene. Adam Smith szerint az ember érdekvezérelt, és ezek az érdekek,
amelyek nincsenek előre megtervezve, ütközni fognak. Ebből az ütközésből egyensúly
és harmónia jön létre, méghozzá úgy, hogy nincs külső erő, mely ezt az egyensúlyt
és harmóniát megteremtené. Tehát nem a pápa, nem Isten, nem a király, hanem az érdekek
hozzák létre az egyensúlyt, méghozzá ellentétes érdekek, ennek ellenére a piac összerendezi
ezeket az ütközések révén és a számtalan rosszból létrehozza a jót. Engedjük
szabadjára az érdekeket, hagyjuk, hogy az ember – és ez a következő alapelve a
liberalizmusnak – önmagává váljon. Önmagává pedig akkor válik, ha felismeri érdekét,
ha megszabadul azoktól a kötöttségektől, amelyeken az udvar, a nemesi udvarház, a városi
céh alapul.

Ebből fakad a következő tétel, a szabad verseny tétele, amelyet már Smith és a többi
skót közgazdász is megfogalmaz, miszerint az érdekeimet szabad versengés útján kell
megmutatnom. A gazdasági liberalizmus meghirdeti mindenki számára a szabad hozzáférés
lehetőségét a földhöz, a munkaerőhöz, a természeti kincsekhez és a tőkéhez,
korlátozás nélkül. A liberalizmus klasszikusainak feltételezése szerint, ha egy
ilyen versengésben valamennyi gazdasági tényezőhöz hozzájuthatok, akkor elvileg tökéletes
a verseny, bár tudjuk, hogy ez sohasem valósul meg teljesen.

A klasszikus liberalizmus és közgazdaságtan ezen alapelvei döntő kérdéssé a XIX.
század 30-as, 40-es éveiben válnak, amikor a szabadkereskedelem világméretű
elismertetését, a zárt gazdaságok feltörését tekintik alapvető feladatnak. Kiderült:
nem lehet nemzetállami szinten bezárkózni, jogot kell adni arra, hogy az áru, a
munkaerő, a tőke szabadon vándoroljon. Ezt képviselték az angol világbirodalom képviselői
is, akik a szabadkereskedelem révén az angol árut a világban elterjesztették. A
szabad kereskedés, szabad pénzátváltás, a vámhatárok, a protekcionista védelem
elleni fellépés, a szabad földvásárlás bárhol, bármilyen feltételekkel: ezek a
XIX. század elején robbanásszerűen kialakuló, sajátos, mindenekelőtt angol globalizáció
gazdaságtani elvei és gyakorlata is. A közgazdaságtan a mai napig azért nem tud igazán
államhívő lenni (még a marxizmus sem), mert eredendően abból indult ki, hogy éppen
ezt az államközpontú, a gazdasági törvényeket politikai eszközökkel befolyásoló,
hagyományos, udvari típusú gazdaságot haladja meg. A liberalizmus azt mondja ki, hogy
nem ideológia vagyunk, saját törvényei vannak a gazdaságnak, nem mi találtuk ki őket.
Nem mi erőltettük rá a társadalomra, a gazdasági szereplőkre, hanem ők kényszerítik
ki. A liberalizmus alaptétele: ha nem növekszik a szabadkeresekedelem a világban, akkor
mindazok, akik ebből kimaradnak, meg fognak bukni.



Széchenyi és Kossuth vitája



A gazdasági liberalizmus első igazi nagy csatája a Francia Forradalom volt. 1789 gazdasági
liberálisai nem a forradalmárok, hanem a forradalmat megelőzően azok voltak, akik
reformokat próbáltak végrehajtani XVI. Lajos uralma alatt. Megpróbálták korlátozni
az abszolutizmus hatalmát gazdasági eszközökkel, olyan reformokat sürgettek, amelyek
révén kiterjeszthetik a nemzeti piacot, lebonthatják a belső vámhatárokat, szabályozhatják
az adórendszert. A forradalom elsöpörte őket is. Szabadság, egyenlőség, testvériség
kiáltással végsősoron a gazdasági liberalizmus ellen léptek fel: a pénzt teljesen
elértéktelenítették, egy sajátos kommunisztikus rendszert akartak a diktatúra idején
kiépíteni. Ez Angliában nagy rémületet váltott ki azokból a liberálisokból, akik
pedig természetes szövetségesei lehettek volna a forradalmároknak. Az aszkétikus
gazdasági rend, aztán a későbbi jegyrendszer elképzelhetetlen volt a liberális
gondolkodók számára.

Ezekből a konfliktusokból érthető meg Kossuth és Széchenyi szinte összes vitája
is. Széchenyi – leegyszerűsítve – az angol liberális eszmerendszer híve volt, aki
ezt a birodalmon belüli reformokkal próbálta volna egy nagy piacba illeszkedve képviselni:
nyissuk ki vámhatárainkat, teremtsük meg a hitelfeltételeket, teremtsük meg az
infrastrukturális feltételeket, csináljunk a hagyományos hitbizományi birtokokból tőkejavakat,
és így megyünk előre reformok révén. Kossuth pedig – a politikai liberalizmus nevében
– nemzeti bezárkózást akart. Egyik leghevesebb vitájuk a védegyleti vita volt,
Kossuth szerint magyar ember járjon magyar ruhában, magyar karddal, mindez Széchenyit
felháborította, ő a bezárkózást tekintette a lehető legrosszabb megoldásnak.

A szabadság–egyenlőség– testvériség jelszava Európában és Magyarországon is
ellentétben állt a gazdasági liberálisok követeléseivel és elveivel. Nem kell ma bárkinek
Kossuth- vagy Széchenyi-pártinak lennie – ez történelmietlen lenne – ahhoz, hogy
érzékelje: itt egy máig aktuális, nagyon komoly ellentét feszül. Ez az ellentét
kifejeződik a gazdaság területén abban, hogy valaki a lépésről lépésre szerves
piacosodás elvét vallja-e mint gazdasági liberális, vagy abban reménykedik, hogy
egyik napról a másikra forradalmi úton felszabadíthatja az összes tőketényezőt
(amit ő nem így hív, hanem a nemzetek szabadságáról beszél). Természetesen ma már
utólagosan ennek a radikális álláspontnak a részleges igazságát is látjuk: ha
1848-ban egy tollvonással nem szabadítják fel a jobbágyságot, annak komoly visszahatása
lett volna az eredeti "Széchenyi-tervre". De azt is tudjuk, hogy az az építkezés,
amelyet Széchenyi elkezdett, végül egy szerves nemzeti fejlődés kiindulópontja lett.


A gazdasági és a politikai liberalizmus közti ellentmondást úgy is megfogalmazhatnánk:
a gazdasági liberalizmus állandó, súlyos és máig megoldhatatlan gondja először is
az, hogy társadalmi egyenlőtlenséget hoz létre, vagyis a szabadság egyenlőtlenséget
idéz elő, ez pedig politikai következményekkel jár. Másodszor: a gazdasági
liberalizmus elvei demokratikus úton nagyon nehezen érvényesíthetőek, mert a többség
többnyire nem jár jól ebből az osztozkodásból. Ezért nem is lehet tőle elvárni,
hogy önként, demokratikus úton majd megszavazza a liberalizálódást. Így érthetővé
válik Széchenyi és az őt követő gazdasági liberális reformerek antidemokratikus,
arisztokratikus hajlama, hogy a kisebbség próbáljon meg erőszakkal keresztülvinni a többségen
egy reformot, hogy majd nekik is jobb legyen. Miközben Széchenyi elítélte Kossuthot azért,
mert erőszakos forradalomra bujtogat, valójában maga is egy gazdasági forradalmat
akart megcsinálni egy kiválasztott kisebbség élén.

Jelenkori párhuzam a Bokros Lajos-féle reform. A lakosság alig 15 százaléka támogatta
volna, ha szavazásra bocsátják. Így érthető, hogy reggel letették a tervet az
asztalra, délre pedig már meg is csinálták. Ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre,
a gazdasági liberális reformok többsége nem valami demokratikus úton ment végbe:
Roosevelt például az egész New Dealt elnöki hatalmával visszaélve, a törvényeket,
az alkotmányt durván megsértve vitte keresztül. Németországban pedig Ludwig Erhardt
úgy csinált árstabilizációt, hogy az amerikai tábornok napiparancsban jóváhagyta.
Nem sokat foglalkoztak azzal, hogy mit gondol erről a német lakosság.

A gazdasági liberalizmus egyik problémája tehát, hogy nem különösebben népszerű
nagy társadalmi csoportok előtt, mert a demokratikus választási rendszerekben nagyon
nehéz azt mondani, hogy ez majd 5 év múlva, 10 év múlva, 20 év múlva jó lesz. Négyévenként
választások vannak, és a többség azt gondolja, jobb lenne, ha most csinálnátok
nekem valamit, és adnátok ide, az majd 25 év múlva is jó lesz.



Államhívők ellentámadásban



A harmadik ütközőterület a gazdasági és a politikai liberalizmus között az, hogy lényegében
az állam az egyetlen, amely a liberális gazdasági reformot keresztül tudja vinni.
Viszont nagyon kicsi egy nemzetállam hajlandósága arra, hogy liberalizáljon, hiszen ez
hatáskörvesztéssel jár, az állam sok mindent elveszítene központi szuverenitásából
azáltal, hogy átadja a piaci szereplőknek. Az állami szuverenitásnak ellentmond az,
hogy kinyissa határait, liberalizálja az árakat, lehetővé tegye, hogy a vámokat
lebontsák. Ehhez rendkívüli állapotok kellenek, ilyeneneket szoktak kihasználni liberális
átalakításokhoz.

Ha valaki úgy gondolja, hogy politikai demokrácia, politikai liberalizmus és gazdasági
liberalizmus kéz a kézben járnak, téved. Ez a probléma ma a globalizált világban
ugyanígy megjelenik: az ezredforduló gondja, hogy globális szinten liberalizáltabbak a
gazdaságok, sokkal több liberális alapelv ment át a gyakorlatba, mint amit nemzetállami
szinten gyakorolnak. Ezt az ellentmondást a nemzetállamok óriási frusztrációként élik
meg. A globális intézmények ugyanakkor állandó "támadási" rést keresnek azon,
hogyan lehetne betörni a nemzetállamokba, és a maguk globális, liberális színjátékát
átvinni nemzeti színtérre.

E problémák következményei természetesen megjelentek az antiliberális, államhívő
tanokban is. Mindazok, akik nem Angliával, Hollandiával együtt "indultak", hanem később,
mint Itália, Németország vagy Japán, mint "utolérő országok" a nemzeti szociálprotekcionizmust
gyakorolták. Ez teljesen ellentmondott a klaszszikus liberális gazdaságtanoknak. Az
igazi, szinte teljesen megsemmisítő csapást – ennek ellenére – a liberális
tanokra az első világháború és az azt követő pénzügyi stabilizációk mérték.

Az első világháború idején kialakuló gazdasági szerveződésekről a liberális közgazdaságtan
úgy gondolta, hogy ezek átmeneti, állami típusú szerveződések, amelyek a háború
elmúltával el fognak tűnni. Megpróbálták liberális eszközökkel stabilizálni Európa
pénzrendszerét, megpróbálták visszaállítani az 1914 előtti állapotot, és ez
hihetetlen bukást hozott. A XX. század nagy közgazdászai az 1920-as évek elejének pénzügyi
stabilizációjából következő "rémségekből" vonták le a maguk következtetéseit.
Senki nem tudott stabilizálni, olyan hihetetlen inflációs nyomás volt. Ekkor fordult
elő először a század történetében, hogy demokratikus hatalmak aktív elméleti közgazdászokat
kértek fel segítségül. Ezek az emberek mind elővették a tanaikat – mindegyik
megbukott két-három hónap alatt. Elsöpörte őket és tanaikat az infláció. Ez olyan
drámaian zajlott, hogy Hegedűs Lóránd beleőrült, és elvitték az elmegyógyintézetbe,
Schumpeter pedig még Amerikában is, évtizedekkel később azt emlegette a tanítványainak,
hogyan nem szabad csinálni. Nagy kihívás elé került a liberális gazdaságtan: a
bolsevizmus, az államszocializmus az egyik oldalról, a nemzetiszocializmus, a fasizmus
állami központosító, irányító rendszere a másik oldalról.



Neokonzervatív forradalom



A második világháború után válaszként létrejött jóléti állami gazdaság, amely
alapjában véve megtartotta a gazdasági liberalizmus fő elveit, a 80-as évek elejére
válságba jutott. Ekkor jelent meg egy neokonzervatív irányzat, melyet sokan összekevernek
a liberális tanokkal. A neokonzervativizmus és az ehhez kapcsolódó monetarizmus a
liberalizmussal köszönő viszonyban van ugyan, de nem azonos vele. Ez a neokonzervatív
irányzat (Reagan és Thatcher nevével is jelezhetjük ezeket) tagadja azokat a változtatásokat,
amelyeket a klasszikus liberalizmus megtett a XIX. század második felében és a XX. században.


A "középen álló" liberalizmus megpróbálta magába olvasztani a neokonzervatívok
számos elvét. Ezek közé tartozik a neokonzervativizmusnak az a nagyon lényeges – és
bizonyos értelemben győzelmes – állítása, hogy vissza kell állítani a klasszikus
alapelveket, mely szerint mindenki legyen a saját érdekeinek követője: "Ismerd fel
önmagad értékeit és érdekeit, nincs kötelezettséged mással szemben." Ezt
megfogalmazták a reagani gazdaságpolitikában: "Nincs joga az államnak elvonni tőlem,
hogy kábítószeres feketék kapjanak szociális ellátást New Yorkban, én itt élek
Kaliforniában, elismert érdekem, hogy az adómat rám költsék. Akinek ez nem tetszik,
az termelje meg a saját adóját." Nyers és könyörtelen igazság: ismerd föl, hogy
magadra kell támaszkodnod, nem az államra. Az adóztató állam az ellenség. Vége a
liberalizmus kereszténységből átvett értékeinek, hogy magadon kívül mások is
vannak, és vannak társadalmi kötelezettségeid. Ezzel szemben az új értékrend azt
diktálja, hogy te vagy, egy életed van, az életed a tiéd, ne áldozd másokra. Ne légy
szerény, légy magad. Rúgd be az ajtót, és kezdd elölről. Veled kezdődött, és
veled végződik a világ.

Az új gondolatmenet szerint csak akkor lesz a polgároknak nyugalma, ha az államot a költségvetésével
a legszigorúbban elszámoltatják minden adóforintról, dollárról, fontról. Nincs túlköltekezés:
ne rendszerekre, hanem emberekre költsünk – hangoztatták a bürokrácia radikális
ellenzői.

A 90-es években ez a sajátos neokonzervatív "forradalom" egy liberális langyosodáson
ment át, ha úgy tetszik, szociáldemokratizálódott. Ebben három újdonság van. Először
is: a globális világban a gazdasági tényezők szabad versenyét alapszabálynak
tekintik, és a nemzetközi intézmények számon is kérik. Ez azt jelenti, hogy a 90-es
években és az elkövetkező években is mindenkinek be kell eresztenie a piacot, a
versenytárs tényezőket. Nincs olyan, hogy egy monopólium ül ott, nincs olyan, hogy
egyedül vagy és örökké egyedül leszel. Nincs olyan, hogy egyetlen gázszolgáltató,
egy vízszolgáltató, egy oktatási szolgáltató. Persze a tőke óriási koncentrációja
miatt ez gyakran csak azt jelenti, hogy választhatok két óriás közül (melyekről utólag
kiderül, hogy egy), de az elv az, hogy be kell engedni a versenytársakat a piacra. Az
európai piacon már ma választhatnak. Óriási nyomás nehezedik azokra az országokra,
amelyek a tőke szabad vándorlását akadályozzák, amelyek nem engedik a privatizációt,
nem engedik a beruházást, amelyek vámokkal, a legkülönbözőbb korlátozásokkal
megpróbálják kitiltani a nemzetközi tőkét. Világméretekben kialakult ez a verseny.
Az óriási nemzetközi versengésben újabb és újabb piacok megnyitását próbálja a
globális szabályozás elérni.



Szabad gondolat a CNN-világban



Ugyanez a helyzet a munkaerővel. Egyik oldalról a munkaerő szabad áramlását akadályozzák
Nyugaton, hiszen nem kívánja az USA, hogy rárohanjon egész Latin-Amerika, ugyanígy az
EU, hogy megszállja több százmillió pakisztáni, kínai, ukrán, román. Ugyanakkor a
fejlett világon belül szabad áramlást követelnek.

A civilizációs értékek szabványosítása és globálissá tétele a harmadik elem.
Nagyon sok ellenállást kiváltó jelenség, amely hihetetlen növekedésnek indult: a
nemzetközi szabályok átvétele. Nemcsak arról van szó, hogy például Magyarországnak
az EU-hoz való csatlakozásához kell a jogharmonizáció, de az EU magát is
folyamatosan átalakítja egy angolszász jogrendszer elvei szerint; és ez az angolszász
rendszer is változik egy sajátos globalizációs rend szerint.

Mindenképpen új civilizációs behatolási tényező, hogy megjelentek az információhoz
való hozzájutás hatalmas, globális struktúrái. Ma nem tud olyan mértékben elzárkózni
egy ország a szabad gondolatoktól, információktól, mint tíz évvel ezelőtt. Ennél
liberálisabb talán már nem is lehet a rendszer. A CNN-világban a hírek hatása sokkal
erőteljesebb, mint amikor a Szovjetunióban azt nézték, hogy behozza-e valaki a
szamizdatot a hóna alatt, vagy hallgatja-e a Szabad Európát. Ma eljutottunk abba a stádiumba,
amikor a globális piac, ha nem is tud minden szegmensében meghatározni egy nemzetgazdaságot
(ezt nem is akarja), de ki tudja alakítani azokat a tényezőket, amelyek révén a
nemzetállamot arra a pályára állítja, amelyre ő szeretné, esetleg szemben azzal,
amit a nemzetállam vezetői szeretnének. Most már nem-csak a kis államokkal van ez így,
mint amilyen Magyarország, hanem az olyanokkal is, mint Németország. Ennek a legfényesebb
példája Oscar Lafontaine volt, aki megpróbált szembe menni a globális világgal.
Annak ellenére, hogy pártjának, az SPD-nek elnöke és országának pénzügyminisztere
volt egyben, fél év múlva fel kellett adnia, mert a globális piac olyan erőteljes
nyomást gyakorolt rá, hogy nem volt más lehetősége.

Nem az a kérdés, hogy szeretjük-e vagy utáljuk-e a liberalizmust és a globális világot.
Ez olyan, mint a vonat, akkor is jön, ha valaki eléáll. A globalizmus ilyen
vonatszerelvény, amely az eléállókat általában kettévágja. Aki pedig nem tud felszállni
rá, azt lehagyja, és látjuk, hogy a lehagyottak rosszabbul járnak, mint akik felkerülnek,
mert ettől a pillanattól kezdve nem részesülnek azokból a javakból, amelyekből az
emberek nagy része persze részesülni szeretne.



Csirkepaprikás vagy hamburger?



Mindez nem a liberalizmus. Az a civilizáció, amely a fejünk felett kezd terjengeni, az
amerikanizált fogyasztói civilizáció, a liberalizmus eszméinél jobban terjeszti ezt
a sajátos új vallást. A XIX-XX. század liberálisainak eszméit és könyveit tízezrek
ha olvassák, a McDonald\'s-ba viszont mindenki bemegy. Itt fajra, színre, nemre való
tekintet nélkül mindenki megkaphatja a hamburgerét. Természetesen ha fizet két dollár
harminc centet. A McDonald\'s képviseli azt a sajátos civilizációt, amely a fogyasztót
mintegy hozzákapcsolja a piaci rendszerhez. Aki persze megpróbálhat ebből kiszakadni,
megkísérelhet egy országimázs-központú csirkepaprikás rendszert kiépíteni a világban,
de van egy probléma: a liberális piac nem úgy működik, hogy egy állam eldönt
valamit, és ahhoz idomul. A nemzeti ételeket csak akkor eszik, ha piaci módon megjeleníthetők.


Tudni kell ugyanakkor azt is, hogy ezek a gazdasági eszmék továbbra is fenntartják az
egyenlőtlenséget: az emberiség kétharmadát a "globális civilizáció" kizárja
önmagából. Még a fejlett civilizációkban is kizár önmagából igen jelentős társadalmi
csoportokat. Óriási növekedést lehet elérni a fejlett világban: hogyan élt egy
angol munkás a század elején (pedig nem élt rosszul), és hogy él ma. Összehasonlíthatatlan.
Szembe kell viszont nézni azzal, hogy Fekete-Afrika nagy részétől Ázsia jelentős térségeiig
úgy élnek, mint a század elején, vagy még roszszabbul. A szakadék nagy, összekapcsolhatatlan
civilizációk jöttek létre.

Magyarországon a liberálisan végrehajtott rendszerváltozás a társadalom kétharmadát
nem tudta megérinteni. Ez a kétharmad kimaradt azokból a tudásokból és javakból,
ami az európai civilizáció része. Hosszú távon győztünk mindannyian, csak –
ahogy Keynes mondta – "hosszútávon mindannyian halottak vagyunk". Nem okoz tehát
örömöt: a kelet-európai társadalmak többsége ezért csalódott. Ezt a liberális pártok
alacsony támogatottsága, és a liberális eszmék nem nagy divatja mutatja. És ez világjelenség,
minden előnyével és hátrányával együtt.

(A szerző politológus-közgazdász, a Pénzügy-kutató Rt. elnöke)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!