A tragédia híre sokkolta a nemzetközi közösséget, felvetve a kérdést: mi váltotta ki a jég és a sár cunamiját a világ tetején, miért nem volt esély az előzetes figyelmeztetésre, és miért vált éppen ez a távoli régió rengeteg külföldi zarándok és turista csapdájává?

A katasztrófa pillanataiban a földfelszíni szeizmikus érzékelők egy közepes erősségű rengést jeleztek, ami kezdetben földrengés gyanúját keltette. A műholdas adatok és a Nemzetközi Geológiai Szolgálat elemzései azonban hamar tisztázták a felkavaró valóságot: nem klasszikus tektonikai földrengés történt. Egy gigantikus kiterjedésű magashegyi gleccser alsó szakasza omlott össze a magasban, és az így elszabaduló hatalmas jég- és sziklatömeg elképesztő sebességgel csapódott be a Lhende Khola és a Bhotekoshi folyók felső völgyébe.

Elemzők ezt a jelenséget gleccsertó-kitöréses árvíznek és az ezt kísérő törmeléklavinának nevezi. Amikor a felmelegedés hatására a Himalája gleccserei visszahúzódnak, az általuk felhalmozott természetes kőzet- és gátfalak (morénák) mögött hatalmas, instabil tavak jönnek létre. Amikor a gleccser egy darabja leválik és a tóba zuhan – vagy a morénagát a víz nyomása alatt átszakad –, a tározott víz nem fokozatosan folyik le, hanem percek alatt ürül ki. 

Ez a víztömeg a meredek lejtőkön lefelé száguldva óriási kőtömböket, fatörmeléket és több százezer tonna iszapot ragad magával.

Nem pusztán a hömpölygő víz okozza a legszörnyűbb pusztítást, hanem ez a nagy sűrűségű, pusztító sár- és jégfolyam – egy valódi "sár-cunami" –, amely mindent eltipor, ami az útjába kerül.

Kérdés, hogy a több mint 170 kilométeres távolságból megindult víztömegről miért nem volt előzetes figyelmeztetés?

A katasztrófa váratlanul érte a határövezetet, és a magas áldozatszám legfőbb oka az előre jelző rendszerek és a figyelmeztetések teljes hiánya volt. Ennek hátterében technológiai, geológiai és földrajzi tényezők összetett hálózata áll.

A katasztrófa a tengerszint felett több ezer méter magasban, lakatlan és megközelíthetetlen gleccserövezetekben indult el. Ezeken a szélsőséges terepeken szinte egyáltalán nem találhatók automata meteorológiai állomások vagy valós idejű vízszintmérő szenzorok.

A Himalája rendkívül meredek völgyei természetes csatornaként működnek, amelyek felgyorsítják a lezúduló víztömeget. A jégösszeomlástól számítva a sártenger perceken belül elérte az első völgybéli településeket, így a hatóságoknak fizikai képtelenség volt bármiféle riasztást kiadniuk vagy evakuálást elrendelniük.

A levonuló ár legelső hulláma azonnal lerombolta a határon lévő elektromos hálózatot, a távközlési tornyokat és a vízrajzi mérőállomásokat. Ennek következtében az érintett Rasuwa és Dhading körzetek pillanatok alatt teljesen elszakadtak a külvilágtól, megakadályozva, hogy a lejjebb fekvő területeket telefonon vagy rádión figyelmeztethessék.

A tragédia nemzetközi méretűvé vált, amikor kiderült, hogy a több száz eltűnt és áldozat között szokatlanul nagy arányban vannak külföldi, köztük magyar állampolgárok is.

Ennek oka a régió stratégiai és turisztikai szerepében keresendő. A Nepál és Tibet határán fekvő körzet a Bhotekoshi folyó völgyén keresztül a legfontosabb szárazföldi átkelőhely (a Gyirong/Rasuwagadhi kapu) Nepál és Kína között. A térségben folyamatban lévő hatalmas vízenergia-projekt-építések miatt számtalan külföldi mérnök és munkás tartózkodott a helyszínen. Ugyanakkor a fő vonzerőt az adta, hogy a völgy a Himalája egyik legnépszerűbb túraútvonalának és nemzetközi zarándokútjának kapuja.

A katasztrófa által sújtott Bhotekoshi- és Trishuli-völgy, valamint a határon túli területek a hinduizmus és a buddhizmus legszentebb földrajzi régiói közé tartoznak. Ez magyarázza, hogy a rendkívüli és veszélyes időjárási körülmények ellenére miért tartózkodott több száz zarándok a völgyben.

A határon átvezető útvonal a legfőbb folyosó az Indiából és a világ minden tájáról érkező hindu zarándokok számára, akik a Tibetben található szent Kailás-hegyhez (Mount Kailash) és a Manaszarovar-tóhoz igyekeznek. A Kailás-hegyet a hindu hagyomány Siva isten lakhelyének tartja, míg a buddhisták is a világ spirituális középpontjaként tisztelik. A zarándoklat (Kailash Mansarovar Yatra) teljesítése a hívők számára a bűnök alóli feloldozást és a spirituális megtisztulást jelenti.

A tragédia időzítése drámai módon egybeesett a helyi Janai Purnima nevű szent ünnepkörrel. A nepáli Rasuwa körzetben található Gosaikunda-tó a hindu mitológia szerint akkor keletkezett, amikor Siva isten szigonya lecsapott a sziklára, hogy friss vizet fakasszon, amellyel kiolthatta a világ megmentése során lenyelt méreg égető tüzét. Zarándokok ezrei és helyi túrázók gyűltek össze a magashegyi tó partján és a völgyben, hogy megmártózzanak a szent vízben.

A hívők és utazók tömegei így gyanútlanul tartózkodtak a szűk folyóvölgyekben és a hegyi szállásokon, amikor a felhalmozódott gleccsergát átszakadt, és a jégtömeg zúdulni kezdett alá.

A Nepált sújtó tragédia újfent rávilágított a Himalája törékeny ökológiai egyensúlyára. A Katmanduban működő Nemzetközi Integrált Hegyi Fejlesztési Központ (ICIMOD) kutatásai szerint a Himalája gleccserei a kétezer óta eltelt időszakban kétszer olyan gyorsan veszítik el jégtömegüket, mint a huszadik század utolsó évtizedeiben. A felmelegedés miatt több ezer új, instabil gleccsertó keletkezik a magasban, amelyek

mindegyike időzített bombaként lebeg a völgyekben élő közösségek és az oda látogató zarándokok feje felett.

A nepáli sár-cunami nem csupán egy egyedi természeti csapás, hanem egy drámai figyelmeztetés a világ számára: az infrastruktúra felelőtlen kiépítése a katasztrófaútvonalakon, valamint a klímaváltozás hatásai közvetlen életveszélyt jelentenek a világ legmagasabb hegységének árnyékában élőkre és az oda látogatókra.