Egy nappal a forradalom kitörése előtt, 1956. október 22-én Nagy Imre még Badacsonyban volt ismerősénél egy szüreten.(Forrás: Fortepan, Adományozó: Kotnyek Antal)
Az 1956-os forradalom évfordulója alkalmából teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábban a témában megjelent írásunkat.
Nagy Imre a perben az utolsó szó jogán azt mondta, bízik benne, hogy eljön az idő, amikor „nyugodtabb légkörben”, a tények alapján igazságot szolgáltatnak majd az ügyében. Ez 1989-ben eljött, amikor felmentették a perben ellene felhozott vádak alól. Most ön újranyitotta ezt a pert, ha nem is jogi, de morális értelemben. Miért tartotta ezt szükségesnek?
– A tényeket már rég feltárták. A vita köztem és a Nagy Imrét méltató történészek, publicisták vagy politikusok között a narratívában áll: milyen szándékkal, milyen erkölcsi megfontolásból tette a volt miniszterelnök azt, amit tett. Ezeket utólag sokkal nehezebb rekonstruálni, mégis szükséges foglalkozni ezzel, mert a Nagy Imre személyét körülvevő mítosz véleményem szerint az ő emlékét is sérti. Ilyen tévedés például az, hogy Nagy Imre szembefordult a párttal és a Szovjetunióval. Ez ellen ő maga tiltakozott volna. A könyvemben megpróbáltam az eredeti álláspontját és véleményét rekonstruálni.
Kádár Jánost élete végéig lidércként kísértette a koncepciós per, amelyben kivégeztette Nagy Imrét. Ennek drámai, már-már görög sorstragédiába illő végkifejlete volt, amikor Kádár halálhíre egy cédulán körbejárt a Legfelsőbb Bíróságon, ahol épp kihirdették a néhai miniszterelnök rehabilitálását. Az áruló és az áldozat szerepe ebben a történetben nem felcserélhető. Nem gondolja, hogy az is kegyeletsértő lehet, ha mégis – az életút számos egyértelműen negatív ténye alapján – megpróbálja a mártíromságot elvitatni tőle?
– Ehhez azért tisztázni kellene a mártíromság fogalmát. Nem Nagy Imre volt az egyetlen, akit a kommunisták maguk közül kivégeztek, említhetném Rajkot, Sólyom László tábornokot, Pálffy Györgyöt és másokat. Utóbbiak köré mégsem fonódott ilyen mítosz. Miért csak Nagy Imre életpályájának a vizsgálata számít kegyeletsértőnek? Azért, mert körülötte ott van a mítosz. A kommunista mozgalom egész története tele van egymás elleni leszámolással, koncepciós perekkel; ez még nem tesz erkölcsileg magasabb rendűvé senkit, és egyetlen életpálya sem igazul meg ettől.
Melyek a Nagy Imre-mítosz legfontosabb elemei ön szerint?
– Nagy Imre – képletesen szólva – 1953-ban született meg. A korábbi életútja sokáig szinte ismeretlen volt. Engem akkor kezdett érdekelni a személye, amikor Budafok-Nagytétényben önkormányzati képviselő voltam. Meg akartunk emlékezni a német ajkúak kitelepítéséről, és a beszédre való felkészülés során szembesültem a ténnyel, hogy a kitelepítésekről szóló rendelettervezetet az akkori belügyminiszter, Nagy Imre nyújtotta be a kormánynak. Ez mélyen megdöbbentett, mert addig én is csak annyit tudtam róla, mint ami a mítoszban szerepel: a politikus, aki szembefordult a párttal, aki a forradalomban a nép mellé állt, és akit ezért az áruló Kádár János kivégeztetett. Nem értettem, hogy „a mi Nagy Imrénk”, ez a jó ember, hogyan vállalhatott ilyen szerepet a svábok kitelepítésében.
Elkezdett foglalkoztatni a személye, elolvastam a róla szóló anyagokat, és így szembesültem a többi rá nézve terhelő ténnyel: a moszkvai emigrációban az NKVD részére végzett ügynöki munkájával, majd miután az első öt ember között volt, akiket a kommunista párt uralmának a megszervezésére a szovjetek hazaküldtek, a demokrácia szétverésében való részvételével. 1953-ban aztán Berija kérésére a szovjetek által megadott program végrehajtására nevezték ki miniszterelnöknek. Amit a javára írnak, hogy kiengedte az embereket az internálásból, Recskről, az még csak nem is a saját programja volt. Az 1956-os eseményekben sem sikerül felfedeznem azt, hogy Nagy Imre a forradalom mellé állt volna. Annyit láttam, hogy végig kommunista maradt, és a párt hatalmának megőrzését tekintette elsődleges feladatának. Közben folyamatosan hátrálni kényszerült a fegyveres felkelők nyomása elől.
Nagy Imre NKVD-dossziéja 1989-ben vált ismertté, miután Grósz Károly megkapta azt a szovjetektől. Ez felveti a gyanút, hogy az ekkor már zajló rendszerváltás megzavarása miatt állhatott érdekében többeknek – szovjeteknek és magyaroknak egyaránt – ezeket a kompromittáló anyagokat felhasználni. Lehet-e egyáltalán objektíven értékelni ezt a dossziét?
– A Nagy Imrére vonatkozó anyagokat Grósz Károly kérte ki, aki szakértőkkel ellenőriztette a dossziét. Később Charles Gati is – aki pedig egészen más oldalon állt, mint Grósz – látta és hitelesnek találta azt. Nem látom okát annak, hogy Gorbacsov miért adott volna neki hamis anyagokat? Ez értelmetlennek tűnik. Ráadásul ezt a dossziét nem is használták fel.
Miért nem Kádár János kérte ki a Nagy Imrére terhelő anyagokat? Neki igazán érdeke fűződött ahhoz, hogy nagy ellenfelének, az általa elárult miniszterelnöknek az emlékét befeketítse. Más alkalommal gond nélkül megtette ezt, 1957 tavaszán például a parlamentben azzal indokolta a szovjet beavatkozás sürgősségét, hogy Nagy Imréék kommunisták ezreinek a kivégzésére készültek. Az ügynökvádhoz még csak hazudnia sem kellett volna.
– Kádár szemében ugyan miért lett volna bűn az NKVD-múlt? Kiállt volna az emberek elé azzal, hogy Nagy Imre a szovjet titkosszolgálat ügynöke volt? Ennek nem látom értelmét. Kádár inkább a teljes elhallgatást választotta. Amíg ő hatalmon volt, Nagy Imre nevét nem nagyon lehetett kimondani, ő sem foglalkozott különösebben vele. Szerintem csak az élete végén kezdte el kísérteni a múlt. A kommunista mozgalomban a párt érdeke mindent felülírt, egyetlen ember élete sem számított, akár az öngyilkosságot is vállalták a tagok. A politikai ellenfél likvidálása pedig magától értetődő volt. Kádár nem volt született gyilkos, megtette ugyan, de aligha élvezte a megtorlást. Nem magától nézett szembe Nagy Imre emlékével, hanem a Szovjetunióban beindult változások miatt kényszerült erre.
Felelősséget azonban nem kellett vállalnia érte. Visszatérve Nagy Imréhez, neki azért a forradalom előtt is jobb volt a megítélése az emberek között – mai szóval imázsa –, mint a gyűlölt négyes fogatnak vagy akár Kádárnak. Mi lehetett ennek az oka? Félreismerték?
– Ahhoz a gárdához képest Nagy Imre tényleg jobb volt, ez kétségtelen. Másként, nagyon szépen beszélt magyarul. Tegyük hozzá, nem volt zsidó, mint Rákosi, Gerő vagy Révai – ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyarok inkább maguk közül valónak érezzék. És valóban hozzá fűződtek – még ha szovjet utasításra is – a terror enyhítését célzó intézkedések. De ezzel együtt úgy vélem, Nagy Imre nem volt jobb Kádárnál, vagy fordítva: Kádár nem volt rosszabb Nagy Imrénél. Kádár politikája lényegében az volt, amit a szovjet érdekszférán belül meg lehetett valósítani Nagy Imre programjából. Ezért nem lehet kettőjüket politikai szempontból szembeállítani, ez is inkább a mítosz része. Nagy Imre ugyanúgy a kommunizmust akarta építeni Magyarországon, mint Rákosiék, legfeljebb lassabban és kevésbé erőszakosan. Kádárról ugyanezt el lehet mondani, nem véletlen, hogy neki is van egy nimbusza.
Ma, egy szabad és demokratikus Magyarországról nézve azonban egyiküket sem lehet példaképnek tekinteni. Nem voltak demokraták, kommunista egyeduralmat akartak, soha nem adták volna vissza a rablott holmit. Miről beszélünk akkor?
Ha nem is tekintjük példaképnek, és nem fogadjuk el azt a képet sem, amit a mítoszépítő posztkommunisták alkottak róla, mégsem tűnik méltányosnak egy lapon említeni őket.
– Nem állt szándékomban „lesüllyeszteni” Nagy Imrét, sem megfosztani őt az áldozati szerepétől. A tényeket gyűjtöttem össze, azok alapján mindenki ítéletet alkothat magának. Nagy Imre amúgy nem volt áldozat, vagy ha igen, akkor a saját elvtársainak az áldozata volt. Nehéz együttérezni azokkal, akik részt vettek a kommunista mozgalomban, ott tettesek is voltak, majd szembekerültek egymással és ott a rövidebbet húzták. Rajkkal kapcsolatban ez miért nem merült fel?
Alighanem azért, mert Rajk nem vett – korábbi kivégzése miatt nem is vehetett – részt a forradalomban. Nagy Imre nevéhez azonban olyan döntések fűződnek, mint Magyarország függetlenségének kikiáltása, vagy a Varsói Szerződésből való kilépés – még ha, ahogyan ön fogalmazott, csak sodródott is az eseményekkel. Ezeket nagyon széles kör támogatta. Ráadásul ma újra nagy üzenete van annak, hogyan lehet megőrizni az ország szuverenitását. Kádárhoz, Rajkhoz semmi ilyen pozitív lépés nem köthető.
– Ez igaz. De mikor mondta ki Nagy Imre a Varsói Szerződésből való kilépést? Amikor ez már teljesen irreális volt: özönlöttek be a határon a szovjet csapatok, és az ország fele megszállás alatt állt. A megtorlás idején pedig nagy károkat okozott, mert erre hivatkozva ítéltek el sokakat. Nagyrészt ezen alapult a kádári történelemfelfogás, miszerint Nagy Imre áruló volt. Ezt sem meggyőződésből tette, hanem azért, mert ez volt a fegyveres felkelők követelése, és Nagy Imre nem látott más lehetőséget a kommunista párt uralmának fenntartására, mint hogy eleget tegyen ennek.
Nem azért tette, mert egy független, demokratikus Magyarország lebegett a szeme előtt, hanem mert úgy gondolta, valahogy túlleszünk ezen, és utána tovább építhetjük a szocializmust, a társutas pártok segítségével.
Nem sok olyan közéleti szereplőnk van, aki – akár színből, akár szívből, vagy a körülmények hatására – az életét adta egy nemes ügy érdekében, és akinek a személyével kapcsolatban legalább viszonylagos közmegegyezés van. 1988–89-ben Nagy Imrét nemcsak a posztkommunisták érezték közel magukhoz, hanem az akkori antikommunista ellenzék is, sőt Orbán Viktor emlékezetes beszédet mondott a temetésén, amelyben egyáltalán nem bírálta őt, sőt a forradalom harcának folytatását ígérte. Hol lehetne elhelyezni a mítosztalanított Nagy Imrét a 20. század történelmében?
– Hadd pontosítsak: Nagy Imre nem „adta az életét”, tőle elvették azt. Ez is a mítosz egy része, hogy egyetlen szavába került volna a megmenekülés: ha kiegyezik Kádárral, akkor megkímélték volna az életét. A könyvemben részletesen leírom, hogy Nagy Imre háromszor is megpróbált kiegyezni Kádárral, aki csak később döntötte el, hogy kivégezteti őt. A kérdésére visszatérve, úgy gondolom, hogy nincs szükség hamis bálványokra, mítoszokra, bárkiről is van szó. Reálisan kell látnunk a saját történelmünket. Nagy Imre esetében nem a mítosz lebontása, hanem épp ellenkezőleg, a mítosz fenntartása a káros, mert ez egy igazságtalan fegyver a baloldal kezében. Jellemző, hogy a baloldal mindig a kommunisták körében keresi az ünneplendő hőst, és véletlenül sem a szociáldemokraták között. Pedig ott van például Kéthly Anna, aki kiváló ember volt – és nem ő az egyetlen. Tele van a történelmünk olyan személyekkel, akiket példaként lehetne állítani az emberek elé, de ha a jobboldal megteszi, akkor arra általában hatalmas antiszemitázás tör ki. A könyvemben ezért elemzem azt, hogy melyik szoborállítás milyen reakciót váltott ki. Ezt a fegyvert a baloldal kezéből ki kell verni. Nem mehet tovább, hogy maguknak tartják fenn a történelem értelmezésének a monopóliumát. Nem igaz, hogy csak a baloldal mondhatja meg, ki volt jó ember a magyar történelemben és ki nem.
Nehéz szó nélkül hagyni azt, amikor Gyurcsány Ferenc fellép a Nagy Imre-szobor mellé, és teátrálisan megkérdezi, hogy „Te Imre, mit tennél most?”
El kellene a jobboldalnak határolódnia Nagy Imrétől?
– Szerintem a jobboldalnak reálisan kellene néznie Nagy Imrét is. ’88–89-ben csak annyit tudtunk róla, hogy a forradalom miniszterelnöke volt, akit Kádár kivégeztetett. Kezdtek ugyan megjelenni könyvek is róla, de ezeket elsősorban a Nagy Imre-kör tagjai írták, mint például Méray Tibor. Persze, hogy hősként tekintettünk rá, én is ott tolongtam a június 16-ai újratemetésen és hallgattam lelkesen Orbán Viktor szavait. De ez nem jelenti azt, hogy akkor a teljes igazságot tudtuk Nagy Imréről. Azt tudtuk, amit elénk tettek. Orbán Viktor is azt tudta. Később Méray is azt írta: „Nagy Imre megpróbált egyszerre jó kommunista és jó hazafi lenni – ami lehetetlen”.
Nagy Imre a 1958-as perében kétszer szólhatott az utolsó szó jogán. A per anyagát tartalmazó filmfelvételt 1961-ben megsemmisítették, de a hangfelvétel fennmaradt, amit azonban csak 2008-ban hallhatott először a nagyközönség.
A miniszterelnököt a Kádár-rezsim a forradalom leverése után több mint egy évvel, 1958 januárjában állította bíróság elé, de a pert megszakították, és csak fél évvel később zárták le, igaz, akkor viharos gyorsasággal.
A korabeli perrendtartás szerint a vádlottat a bizonyítási eljárás végeztével, az ügyész vádbeszéde után, de még az ügyvédi védőbeszédek és az ítélethirdetés előtt illette meg az utolsó szó joga. Vida Ferenc bíró kioktatása után („Itt ideológiai előadásokra nincs szükség.”) Nagy Imre egy kis füzetből a következőket olvasta fel, megadva a vérbíráknak azt a tiszteletet és emberi hangot, amit tőle szégyenteljes módon megtagadtak:
„Igen tisztelt Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa! Elnök Úr! Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyításkiegészítés és csak a vád tanúit hallgatták meg és a vád bizonyítékait vizsgálták. Szerény véleményem szerint a bűnpernek a bűnösség megállapítása mellett az igazság felderítése is fontos feladata. A bizonyításkiegészítés elmaradása tükröződik a vádiratban is, úgymint a vádbeszédben, amelyek nem az objektív tények és nem a történelmi igazság szellemében világítják meg tevékenységemet és felelősségemet.
Ezen az általános megállapításomon túl részletekbe én nem kívánok bocsátkozni. Bízom abban, hogy a tisztelt bíróság az ügy és az anyag ismeretében vizsgálja meg az ellenem emelt vádakat és a felelősségemet is és ezt a legjobb lelkiismerete szerint teszi.
Igen tisztelt Népbíróság! Igen tisztelt Elnök Úr! Az ügyész úr vádbeszédében reám a legsúlyosabb, tehát a halálbüntetés kiszabását javasolta. Többek között azzal indokolta, hogy a nemzet nem tud elfogadni olyan ítéletet, amely könyörületes lenne. Sorsomat tehát a nemzet kezébe teszem.
Védőm felszólalása után az utolsó szó jogával elhangzott megjegyzéseimen túl nem kívánok élni, védelmemre semmit felhozni nem kívánok, várom a tisztelt Népbírósági Tanács igazságos ítéletét.”
A halálos ítélet elhangzása után – a perrendtartásnak megfelelően a bíró ismét megkérdezte az elítélteket, kérnek-e kegyelmet. Ezek Nagy Imre utolsó ismert szavai, mintegy 12 órával kivégzése előtt. (Az utolsó éjszakán írt levelei soha nem kerültek elő.)
„Engedje meg az igen tisztelt Népbírósági Tanács, [hogy] pár szóval indokoljam a kegyelmi kéréssel kapcsolatos álláspontomat. A halálos ítéletet, amelyet rám az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én a magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és ezért a magam részéről, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.
Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell.
Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is.
Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
12 órával később Nagy Imre halott volt, testét kátránypapírba göngyölve, arccal a föld felé temették el, jel nélküli sírba. Újratemetésére 1989. június 16-án került sor.
