Mit jelent az, hogy Önöknél a baba a főnök?

– Megpróbáltunk felépíteni egy olyan rendszert, ahol ténylegesen minden a köré van építve, hogy annak az adott esetben nyolcszáz grammos bébinek és a családjának jobb legyen. Ennek több bástyája van onnantól kezdve, hogy előre felkészítjük a szülőket arra, hogy mire számítsanak, amikor a kisbaba valamilyen oknál fogva idő előtt megszületik, egészen odáig, hogy kis fészkeket készítünk az inkubátorban, amiben az újszülöttet párna öleli körül összegömbölyödő pozícióban, nem pedig kiterítve fekszenek egy sima felületen.

Hiszen ők még ez idő szerint magzatok kellene, hogy legyenek, ahol körülveszi őket a magzatvíz, a burok és a méhfal!

Igyekszünk leállítani minden olyan diagnosztikus dolgot, ami öncélú.

Mert azért rengeteg ilyen van – az intenzív terápiás gyakorlatban meg pláne –, ami csak arról szól, hogy az orvost megnyugtassa, de ha jobban belegondolunk, a gyerek állapotáról nem ad olyan információt, amivel aztán tudunk is valamit kezdeni.

Rengeteg dolgot ki tudsz gyepálni egy koraszülött életéből, ami neki rossz.

Egy sima, egyszerű fizikális vizsgálathoz is kimozdítod a kis fészkéből, kitakarod, fölébreszted. Pedig nekik ez számít. Ettől lesznek „jó” vagy „rossz” koraszülöttek, hogy békén hagyják-e őket. A napi ötezerszer piszkálás helyett a semmi sokkal-sokkal hatékonyabb. Mi előre kigondoljuk, hogy kivel mit szeretnénk csinálni, előre összekészítünk minden eszközt, és lehető legkevesebbszer nyúlunk a babához.

Igaz, hogy nem is lélegeztetnek?

– Az volt az első dolog, amit kigyepáltunk. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a főnököm csapata már az én hazaérkezésem előtt élen járt a  CPAP-olásban Magyarországon. A CPAP egy olyan eszköz, amely a kilégzés végén is nyomást tart fenn a légutakban, hogy azok ne essenek össze. Nem kell hozzá tubust levezetni a légcsőbe, elég maszkot vagy kis orreszközt helyezni a baba orrára. Ezt jól csinálni az egészen kicsi babákon tényleg művészet, hiszen fel kell tudni ismerni, hogy meddig hatékony, és mikor kell közbeavatkozni.

Amikor én dolgozni kezdtem, azon a gyerekklinikán az volt a gyakorlat, hogy két légzéskimaradás után azonnal intubálták és géppel lélegeztették az újszülöttet. Ehhez képest amit mi itt csinálunk, az úgy néz ki, hogy ha rengeteg ilyen van egy nap, és már minden más lehetőséget végigzongoráztunk, minden hibaforrást kiküszöböltünk, akkor mérlegelünk, addig

türelmesen piszkáljuk (ingereljük) őket, hogy ne felejtsenek el szuszogni.

Nem lesz rosszabb ezeknek a gyerekeknek az idegrendszeri fejlődése, minden egyebük pedig jobb lesz! Nem lesz retinakárosodásuk, nem lesz agyvérzésük, és sorolhatnám. Egy csomó gyógyszert is kidobáltunk, de nem azért, mert nekünk ez a heppünk, hanem mert utánanéztünk a szakirodalomban, hogy melyek azok, amelyeknek a hatásossága kellően alátámasztott, és melyeket adjuk csak azért, mert „így szoktuk”.

Említette egy konferencián, hogy az állandó beavatkozás helyett a megelőzésre törekednek. Mit jelent ez?

– Szinte minden laikus tudja nagyjából, hogy a koraszülöttség milyen hosszú távú következményekkel járhat. Ilyen a krónikus tüdőbetegség, a retinakárosodás, az agyvérzés miatti fejlődésneurológiai problémák. Ezekkel, ha már kialakultak, nem sok mindent lehet kezdeni. Nekünk minden ilyen jellegű mutatónk töredéke az országénak, éppen azok miatt a „bástyák” miatt, amiket eddig említettem.

A megelőzés másik területe, hogy egy csomó olyan helyzetet igyekszünk elkerülni, ami az állapotot tovább rontja.

Az egész világ locsolja az antibiotikumot, így van ez a koraszülött-ellátásban is. Fel kellene tudni mérni, hogy a gyerek tüneteit valóban fertőzés okozza-e, vagy simán magyarázhatók magával a koraszülöttséggel.

A koraszülöttek jó részének semmi olyan előzménye nincs, amitől fertőzött lehetne, és ha mi a kezünkkel nem fertőzzük össze, akkor nem is lesz. Amit viszont csinálni kell, az a kézmosás. Mi erre helyezzük a hangsúlyt.

Az anyatejes táplálásnak jól ismertek az előnyei, de ezeknél a ba­báknál különösen hangsúlyos, hogy kivédi a nekrotizáló enterokolitiszt, ami a bélfal elhalásával járó súlyos betegség, és a kis súlyú koraszülötteket veszélyezteti.

Nálunk 1500 gramm alatti baba nem kaphat tápszert, és hatodik napra legtöbbször felépítjük a teljes anyatejes táplálást, tehát vénán keresztül nem kell kapjon semmit.

Miért fontos, hogy a baba bőrkontaktusba kerüljön a szüleivel?

– Rengeteg pozitív élettani hatása van. A svédek, németek eleve úgy kezdenek ellátni egy ilyen pici koraszülöttet, hogy a szülőszobáról át sem hozzák anélkül, hogy egy órát ne kenguruzna.

Az anyatej képződéséhez oxitocin kell, az oxitocin meg attól képződik, ha a gyermek az anya bőré­hez ér. Ha nem ér hozzá, nem lesz anyatej, vagy csak százszor nagyobb nehézségek, nyüstölős-fejős küzdelem árán.

A kenguruzás során bármilyen pici az újszülött, kitesszük az anya mellkasára, ahol érzi a szívdobogását, szagát, és az anya testhőmérséklete biztosítja a meleget.

Azt szoktuk mondani, hogy kétszer két órára jöjjenek egy nap, de egy csomó olyan gyerekünk van, aki nem tud az inkubátorban meglenni, állandóan csipog a monitorja, nem vesz levegőt, mindig van vele valami,

de ha kenguruzik, nincs semmi baja.

Olyankor inkább beköltöztetjük az anyukát kajával, mindennel, csak a gyerek maradjon stabil. Ha az anyuka szülés után valamiért intenzív osztályra kerül, akkor az apukát buzdítjuk arra, hogy jöjjön és kenguruzzon a bébivel.

Hogyan fogadta a reformokat a személyzet?

– Rosszul. Mint ahogy minden változást rosszul fogadunk, ez általános emberi tulajdonság. Borzasztó nehéz megküzdeni azzal, hogy harminc éve csináljuk valahogy, és akkor most miért kéne máshogy csinálni.

Azt tényleg be kell viszont látni, hogy ez a fajta hozzáállás, a szülők bevonása az elején a nővéreknek sokkal-sokkal több munka.

De aztán megtérül, mert később az anyukák teljesen ellátják a gyerekeket.

Svédországban például nemhogy törvény biztosítja, hogy bent lehessen a szülő, hanem az egészségügyi rendszer el is várja, hogy a részt vegyen az ellátásban. A személyzet létszámába ez be van kalkulálva.

És hogyan fogadja a szakma?

– Szkeptikusan. Ha három éve kérdezted volna, akkor azt mondom, hogy lelkesen, de mára már jó lenne látni egy picit több előremozdulást. Volt olyan osztályvezető, aki azt válaszolta a megkeresésünkre, hogy most kaptak új lélegeztetőgépeket, amik több helyet foglalnak, ezért náluk mindezt nem lehet megvalósítani.

Persze azt mondják a változtatáskutató szakemberek, hogy amit nagyon akarunk, azt is minimum három év bevezetni, és a saját osztályunkon is beletelt másfél-két évbe, pedig ott igazán nagyon akartuk.

Vannak statisztikák arra nézve, hogy az ilyen babacentrikus osztályokon mennyi a szövődmény vagy a kórházban töltött napok száma a hagyományos koraszülött-intenzívekhez képest?

– Mindenre kiterjedő friss adatokban most hiányt szenvedünk, de a 2014-es halálozásunk az 1500 g alatt születettek körében 8 százalék volt, míg az országos átlag hosszú évek óta sajnos 15 százalék.

2008 és 2012 között a kórházi bakteriális fertőzések száma negyedére csökkent. A súlyos agyvérzés tizedannyi, mint az országos átlag, és évek óta nem volt 2-es (enyhe) stádiumnál súlyosabb retinakárosodásunk.

A kórházban töltött napok száma bár borzasztó fontos minőségügyi mutató lenne, de nem gyűjtött adat Magyarországon. Mi átlagosan a korrigált 35-36. hét között adjuk haza a volt kis súlyú babáinkat, gyakran 1800-2000 g közötti súllyal – ezt azonban csak úgy lehet megtenni, ha a szülő addigra tökéletesen kompetenssé válik a gyermeke ellátásában, ha megtanítottuk az eszköz nélküli újra-élesztés alapjaira, és felvettük előre a kapcsolatot a babát otthon fogadó háziorvossal, védőnővel.

Nem tudok másik osztályról Magyarországon, ahol ezt rendszerszerűen így csinálnák.