Kereső toggle

Európa válaszúton

Mészáros István László a migrációs krízisről

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Mivel az európai és az iszlám civilizáció között kibékíthetetlen ellentétek feszülnek, önpusztító gondolat, hogy Európa integrálni tudna akkora muszlim hátterű emberáradatot, amely most végeláthatatlanul ömlik kontinensünkre. Ha ez a folyamat tovább tart, elmérgesedő civilizációs konfliktusözönbe taszítja kontinensünket, amivel szemben a béke ára – az iszlám dinamikáját és az európai kultúra régóta tartó gyökérvesztését egybevetve – Európa behódolása lehet.

Európa vezetői képtelenek szembenézni azzal, hogy a kontinens mekkora bajba került a népvándorlási hullám nyomán. A következőkben arra mutatunk rá, hogy: Európa úgy őrizheti meg önazonosságát, sokszínűségét és úgy lehet a háborúk és a terror valódi áldozatainak menedéke, ha a politikai korrektség béklyójától szabadulva nem tagadja le az iszlám és az európai civilizáció közötti ellentéteket, szembenéz a szabadságát és identitását nagyon is konkrétan fenyegető, az iszlám vallás tanításaira visszavezethető veszéllyel, amit a dzsihádista szalafizmusnak az Arab-félsziget olajmonarchiái, mindenekelőtt Szaúd-Arábia által szponzorált európai térnyerése jelent.

Ebben a helyzetben a történelmük során a Nyugat által már többször elárult közép- és kelet-európai országoknak nincs kire várniuk; maguknak kell megvédeniük nemzeti érdekeiket. Ez azonban csak a szomszédokkal együttműködve lehetséges. A magyar diplomáciának ezért be kell fejeznie a Horvátországgal vívott terméketlen szócsatát. A Visegrádi Együttműködés mellé fel kell állítani egy, a török elleni harcokban már bevált szerb–horvát–magyar védelmi közösséget.

Hazánknak erősítenie kell önvédelmi képességét, mert (mint arra Ukrajna példája is rávilágított) a bajban végső soron mindenki önmagára van utalva.  

Civilizációk összecsapása

Az ENSZ menekültügyi főbiztosa hasonlóságot vél látni a mostani migránsáradat és az 1956-os, kétszázezres magyar menekülthullám között. Reményét fejezte ki: ha 1956 után sikerült ennyi embert más országokban elhelyezni és integrálni, akkor ennek most is mennie kell.

Az 1956-os menekülés és a mostani népvándorlás párhuzamba állítása hamis és álságos. Elsősorban nemcsak a jelentős méretbeli eltérés miatt, hanem a nyilvánvaló civilizációs különbségek figyelmen kívül hagyása okán.

Az 1956-os menekültek az európai kultúrkör szülöttei voltak akkor is, ha egy időre a kommunista diktatúra jutott nekik osztályrészül. Olyan civilizáció szülöttei, amelyben a zsidó-keresztény értékek, a görög bölcselet és a római jog pillérein, bár hosszú és vérzivataros folyamat eredményeként, de mégis csak kialakult az emberi méltóság, a szabadság, a szolgáló hatalom, a békés egymás mellett élés kultúrája, de minimum a kívánalma. Fel sem merült, hogy az ’56-os magyar menekültek új hazájukban a többségi értékrenddel szembenálló, sőt annak alávetésére aspiráló párhuzamos társadalmat építenek ki. Nem elkülönülni, hanem integrálódni, „nyugatosodni” akartak. Magukévá tették a befogadó társadalmak, a szabad világ általuk is hőn óhajtott politikai és jogszokásait. Munkájukkal, talentumaikkal gazdagítani igyekeztek a többségi társadalmat.

Ezzel szemben a mostani migránsok túlnyomó része az európai értékrenddel mereven szembenálló muszlim kultúrkörből érkezik. Olyan civilizációból, amely születése óta szemben áll alapértékeinkkel. Ellenséges a szabadságjogokkal, a szabad véleménynyilvánítással, a jogegyenlőséggel, a demokráciával, az együttműködésre törekvéssel, a békés egyet nem értés kultúrájával. Ehelyett az alávetés kultúráját képviseli az emberi méltóság európai kultúrájával szemben. Mi például az emberi életet a végsőkig védendő értéknek tartjuk, az iszlám azonban felmagasztalja annak feláldozását a dzsihád részeként. Mi gyermekeinket és asszonyainkat védeni igyekszünk a veszélytől, míg az iszlám kultúrájába belefér, hogy a férfiak élő pajzsként tolják őket maguk elé.

A nyugat-európai országokban már eddig is tömegesen letelepedett muszlim bevándorlók integrációjának nyilvánvaló kudarca több mint figyelmeztetés. A hétköznapi ügyekben már ma is a saría alapján működő párhuzamos társadalmak, a „bennszülöttek” számára életveszélyes „no-go” zónák, az iszlámkritika kriminalizálása, a szaúdi olajdollárokból épült mecsetekben a nyugati társadalom értékei ellen uszító gyűlöletprédikátorok arcátlan propagandája a befogadók értékrendje ellen egy már ma is akut válság riasztó tünetei. A muszlim enklávék szinte államot képeznek az államban, közel-keleti (főként rijádi) támogatóikon felül egymással is kapcsolatban állnak, hálózatuk már most az iszlám kalifátus európai hídfőállása. Ők kapnak most példátlan megerősítést az ellenőrizetlen, illegális migránstömeggel.

A részvét és a józan ész nem zárja ki egymást!

Nem vagyunk érzéketlenek az emberi szenvedésre, de ostobák sem! Természetes, hogy a nemzetközi közösségnek vallási és etnikai különbségtétel nélkül biztosítania kell a háború, a terror és a diktatúra elől menekülő valamennyi embertársunk emberhez méltó ellátását az első, számukra elérhető biztonságos országban.

Ám ne legyenek illúzióink az Európába érkező fiatal férfiak azon tömegével kapcsolatban, akik kontinensnyi távolságra kerülve a háborús veszélytől, okmányaikat mégis összetépve, személyazonosságukat eltagadva (holott egy igazi menekültnek elemi érdeke lenne az azonosítás), békés országok jogrendjét semmibe véve, követelőzve, jelszavakat skandálva, kordonokat bontva, betondarabokat dobálva gázolnak át rajtunk! Mi lesz majd, ha meg is állapodnak és felbátorodnak?

A fenyegetés vallási talapzata

Szekularizált, gyökereitől elidegenedett kontinensünkön az emberek alábecsülik a vallás motivációs erejét. Márpedig az iszlám hátterű társadalmakra éppen ennek ellenkezője, a vallási reneszánsz, izmosodó elkötelezettség a jellemző, az iszlám minden irányzatában. Ez tapasztalható az európai iszlám közösségekben is. Az európaiaknak így éppen ideje szembenézniük a Korán olyan, a muzulmánoknak címzett felhívásaival, mint például az alábbiak (Simon Róbert orientalista professzor fordításából idézve):

„És ne lankadjatok a (hitetlen) nép üldözésében!” (Korán 4:104) „Harcoljatok ellenük … amíg a vallás egyes egyedül Allahé.” (8:39) „Ha tehát a szent hónapok letelnek, akkor öljétek meg a pogányokat, ahol csak föllelitek őket! Fogjátok el őket! Ostromoljátok meg őket! Állítsatok nekik csapdát az összes leshelyről! Ha azonban megbánással fordulnak (Allahhoz), elvégzik az istentiszteletet és zakátot (értsd: vallási adót) adnak, akkor hagyjátok őket szabadon az ő útjukon! Allah megbocsátó és kegyes.” (9:5) „Ti hívők! Harcoljatok azok ellen a hitetlenek ellen, akik a szomszédságotokban vannak, hadd érezzék a keménységeteket…” (9:123) „Ó, próféta! Szállj harcba a hitetlenek és a képmutatók ellen, és legyél kemény velük szemben! A gyehenna lesz a lakhelyük. Szörnyű sors!” (9:73) „Amikor összetalálkoztok a hitetlenekkel, akkor vágjátok el a nyakukat! …” (47:4) „Ne lankadjatok, és ne szólítsatok a békére, hiszen ti fogtok felülkerekedni…” (47:35)

Ne tévedjünk: azok az elsősorban Szaúd-Arábia élénk morális és pénzügyi támogatását élvező vallási vezetők, akik gyűlöletet prédikálnak Európa mecsetjeiben, a szalafizmust, azaz a „jámbor régiek” tanításaihoz történő visszatérést, vagyis a Korán és a muszlim szent iratok eredeti, harcos értelmezését és nem valamiféle vadhajtást képviselnek az iszlámon belül. Figyelmeztető, hogy az iszlám világ prominens vallástudósai, legbefolyásosabb imámjai máig sem határolódtak el tételesen és egyértelműen az ilyen szövegektől. Nem szögezik le, hogy a Korán (és a hagyományok, az úgynevezett hadíszok) ilyen felhívásai semmisek, fizikai alkalmazásuk gyilkosság, elkövetőik nem hősök, hanem gonosztevők, akikre nem a paradicsom vár. Az európai muszlim közösségek nem rendeznek iszlamista terrorcselekményeket elítélő tömegmegmozdulásokat. Egyes felmérések szerint a nyugat-európai muszlim fiatalok mintegy harmada indokoltnak tartja az öngyilkos merényleteket, a többségük meg támogatná az iszlámot „sértő” személyek elleni büntetőszankciókat! Ez minimálisan is bűnpártolásra hajlamos közeget állít a terroristák háta mögé.

Amikor muszlim vezetők és nyugati politikusok arra hivatkoznak, hogy az iszlám a „béke vallása”, elhallgatják, hogy az iszlám logikája szerint ennek a békének az ára a hitetlenek és más vallásúak iszlám alá vetése. Amíg a „tévúton” járók át nem térnek vagy be nem hódolnak, addig az így elérendő „békéért” harcot (dzsihádot) kell folytatni, amibe szükség szerint beletartozik az erőszak alkalmazása is azok ellen, akik ellenállnak. E tekintetben az iszlám rokonságot mutat a kommunizmus megteremtéséért osztályharcot, proletárdiktatúrát is hirdető marxista–leninista erőszakkultusszal is.

A muszlimok többsége nyilván sosem követne el erőszakos cselekményt a vallása nevében. Ám ettől még az iszlám alaptermészetét illetően maguk a történelmi tények beszélnek. Az iszlám útját születésétől fogva a hódítás jellemzi. Mohamed, a példakép, egyszerre vallásalapító és erőszakot alkalmazó, hódító hadvezér, a kard embere. A spirituális és a fizikai hatalom, a vallás és a politika nála nem válik ketté, a politika a vallás érvényre juttatásának eszköze. Önmagáért beszél, hogy egy évszázaddal az iszlám színre lépése után már Dél-Franciaországban kellett Martell Károly frank uralkodónak megállítania az Európára éhes iszlamista rohamot!

Az iszlám megkülönbözteti a muzulmánok közösségeinek földjét (az iszlám házát) az istentelenség földjétől (amelyet persze idővel szintén meg kell hódítani). Ám főszabály szerint „az iszlám házából” (amely a korábbi hódítások révén egykor Európa jelentős területeire, így hazánk egy részére is kiterjedt) végleg egy talpalatnyi területet sem adhatnak föl a muszlim hívők. Mekkora muszlim közösségre van szükség ahhoz Európában, hogy kontinensünk már az „iszlám házának” számítson? (Franciaországot már annak tekinti a helyi közéletbe bekapcsolódott muszlim közösségek egy része, lásd: Gilles Kepel francia akadémikus Dzsihád című, magyarul is elérhető művét.) Mi a garancia arra, hogy amit ma látunk, az nem a hódító dzsihád folytatása más eszközökkel? Fegyverek helyett szaúdi és török finanszírozású mecsetépítésekkel, gazdasági és kulturális behatolással, tömeges bevándorlással, családanyák és gyermekek tragédiájának gátlástalan felhasználásával, médiamanipulációval? Vajon nem a mai török államfő (a migrációs hullám kiindulópontját ellenőrzés alatt tartó ország vezetője) hirdette programként már a kilencvenes évek ellenzéki vezetőjeként, hogy „a mecsetek a kaszárnyáink, a minaretek a bajonettjeink”? Vajon nem csak belátás, vérmérséklet, szituáció függvénye, hogy mikor élesednek be a Koránnak a hitetlenek fizikai ellehetetlenítésére, likvidálására irányuló, sosem törölt felhívásai?

Az Európai Unió történetének eddigi legsúlyosabb válsága

A fiatal férfiak hazánkon átmasírozó tömegeit látva az embernek óhatatlanul egy kontinensfoglalásra érkező, expedíciós hadsereg jut az eszébe – miközben minden jóérzésű európai részvétet érez az áradattal érkező anyák és gyerekeik iránt. De a migrációs krízis már így, fegyver nélkül is elérte azt, hogy az európai országok egymással veszekedjenek, az unió az eddigi legnagyobb válságát élje át! Biztonságpolitikai szakértők sokasága nyomja a vészcsengőt, egyesek ellenünk zajló hadműveletről beszélnek, melyben trójai falóként használják a bevándorló tömegeket, de az Európai Unió mégsem a határok védelmére, egyértelmű üzenet küldésére és a migrációs hullámot felerősítő háború megfékezésére koncentrál, hanem tovább lebegtetve a meghívót, hot spotokat kíván létesíteni. Befogadási kvótákat erőszakol a tagjaira, megteremtve a tagállamok társadalmi szerkezetébe való önkényes beavatkozás precedensét.

Aligha hihető, hogy ennyire rövidlátók a Nyugat vezető politikusai. Akkor mégis, milyen érdekek lökhetik őket e végzetes útra? Ki a felelős azért a világraszóló szégyenért, hogy az iraki és a szíriai vérfürdőben született szadista bűnözői csoport, az egész civilizált világot létében fenyegető Iszlám Állam megroppantásán ma a hősiesen küzdő kurd felkelőkön kívül két, mintademokráciának korántsem nevezhető birodalom, Oroszország és Irán dolgozik (nyilván saját érdekeiket szem előtt tartva, de ettől még helyesen), miközben a nyugat-európai és amerikai kormányok négy éve nézik tétlenül vagy lázas pótcselekvésbe merülve a Közel-Kelet tragédiáját?

A fentiek egyaránt fakadhatnak rövidlátó gazdasági önzésből vagy cinikus politikai számításból. A félresikerült iraki és líbiai demokráciaexport nyilván óvatosságra inti a nyugati hatalmakat Szíria ügyeiben. Ami pedig a migrációt illeti: Nyugat-Európában elterjedt nézet, miszerint a népességfogyásból eredő munkaerőpiaci gondokat bevándorlás révén lehet orvosolni. Hosszabb távon és ekkora mértékben – figyelemmel a muszlimoknak az európait sokszorosan felülmúló termékenységi mutatójára – azonban ez nemzeti önfelszámoláshoz vezet. A nemzeti felelősség inkább a hazai gyermekvállalás ösztönzését, hazai családok helyzetbehozását, a fiatalok munkavállalásának elősegítését diktálná.

A probléma mindkét vetületének nyugati (félre)kezelése felveti a kérdést: vajon létezik valamilyen háttéralku Nyugat-Európa vezetői és a gazdag olajállamok között, mely nyugati gazdasági előnyök fejében megkönnyítené az arab bevándorlást és az iszlám kultúra terjesztését kontinensünkön?

Akár létezik ilyen terv, akár nem, a válság jól jöhet azoknak is, akik „több Európában”, azaz európai birodalomépítésben gondolkodnak, hiszen ahhoz le kell bontani az ennek még útjában álló etnikai, vallási és kulturális tradíciókat és a mindezekhez ragaszkodó kelet-európai végvárakat is. Ezt a célt megkönnyítheti a tradicionális európai értékrendnek az iszlám felhasználásával való relativizálása. Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a hazánkkal szembeni – ép ésszel érthetetlen – nyugati arrogancia mögött még az is meghúzódhat, hogy nemzet- és kontinensvédelmi eltökéltségünkkel beleköptünk egy már megtervezett birodalomépítési stratégiába. Nem először fordulna elő: emlékezzünk a magyarországi török háborúk során kötött szégyenletes vasvári békére (1664), mellyel a török portával kiegyező bécsi udvar a birodalmi érdekei miatt félresöpörte ifjabbik Zrínyi Miklós sikerrel kecsegtető honvédő erőfeszítéseit. Bármi is a valóság, az iszlám belső logikáját ismerve kijelenthető: kígyót melenget a keblén, aki egy világuralmi ambíciótól duzzadó, és Európát a kalifátus részeként tételező vallási kultúra társadalmi bázisát erősíti meg kontinensünkön, és bűnös felelőtlenségről tesz tanúbizonyságot, aki nem vállalja egységesen a küzdelmet az Iszlám Állam megdöntése érdekében!

Jószomszédi viszony és patriotizmus

Az önsorsrontó európai politika hullámverése közepette jó látni, hogy a magyar kormányzati politika és a társadalom döntő többsége reálisan látja a veszélyeket, és tenni akar ellenük. Hunyadi János és a Zrínyik népeként azonban emlékeznünk kell arra is, hogy a török elleni harcunk is akkor tudott nagy sikereket elérni, amikor együtt küzdöttünk szerb és horvát szomszédainkkal. Kelet- és Délkelet-Európa népeinek együttműködése ma is kulcskérdés! Az eddigi sérelmeinken felülemelkedve mindent meg kellene tenni a szerb és a horvát relációval való önvédelmi együttműködés érdekében. Ha már a görögök nem hajlandók az európai határvédelem erősítésére, akkor Csehország és Szlovákia támogatásával a hátunkban (megnyerni igyekezve ehhez Romániáét is) miért ne lehetne közös, szerb–horvát–magyar határvédelem Szerbia déli végein?

Itthon pedig – gyermekvállalásra ösztönző, házasság- és családtámogató politika mellett – kiemelt figyelmet kell fordítani önvédelmi képességünk fejlesztésére. Hazafias nevelés, a küzdő- és önvédelmi sportok iskolai testnevelésbe való beemelése, a katonai kiképzés általánossá tétele, fegyveres határőrség felállítása egyaránt szükségesek. Ma is időszerűek ifjabbik Zrínyi Miklós (a költő és hadvezér) Az török áfium ellen való orvosság című művében írt szavai: „Aki békességet óhajt, az készüljön föl a háborúra!”

Közép- és Kelet-Európa felértékelődött. A Nyugat identitásválsága miatt egyre inkább a klasszikus európai kultúra mentsvárává válunk. Ha mi hűek maradunk elődeink nemzetünkbe fektetett munkájához és felelősséget érzünk azért, hogy a jövő generációkra is magyar otthont hagyományozzunk, vígasszá, bátorító példává válunk mindazon európaiaknak, akik még ragaszkodnak hagyományos értékeikhez, és ellene kívánnak állni a nemzetek Európája elrablásának.

Olvasson tovább: