Kereső toggle

A szentek tábora - Jean Raspail látomása Európa bukásáról

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egy francia író 45 évvel ezelőtt döbbenetes regényt írt arról, hogyan fogja egymillió bevándorló romba dönteni a nyugati civilizációt. A művet már a korában is óriási felháborodás kísérte, holott üzenete ma még aktuálisabb, mint valaha.

Jean Raspail francia író és felfedező 1973-ban vetette papírra vízióját az európai civilizáció majdani pusztulásáról. Raspail épp a Földközi-tenger partján időzött, amikor hirtelen megrohanta egy látomás egy Európa felé közeledő bevándorlókról. Minden előzetes tervezés és jegyzetek nélkül, szerinte „különös”, de egyben „magától értetődő” módon „folyt ki” belőle a mű.

Egymillióan útban Nyugatra

A disztópikus regényben egymillió migráns indul útnak Kalkutta nyomornegyedeiből az ígéret földje, a Nyugat felé. A harmadik világ nincstelenjeiből verbuválódott „haderő” száz hajóra zsúfolódik fel. A heteken keresztül tartó, lassú tengeri út során a flottilla fegyverek nélkül is képes felőrölni a bűntudatos és identitási krízisben levő Európa minden ellenállását, hogy az végül önként ossza meg földjeit és javait velük.

De a „beteg Nyugaton” túl már nem mindenki ilyen befogadó. A nemzetközi szállítmányozó vállalatok – a profitjukat féltve, szépen csendben – a flottillától jó messzire vezényelik hatalmas hajóikat. A világ nemzetei eleinte együttérzésükről biztosítják a nyomorultakat, de azok befogadásáról hallani sem akarnak. Amikor a nyomorultak először dél felé veszik az irányt, Ausztrália visszautasítja, hogy befogadja őket. Erre az európai nagyvárosokban az ausztrál nagykövetségek előtt tömegek gyűlnek össze és skandálják, hogy „Rasszisták! Fasiszták!”

A fegyvertelen, ám lényegében hódító tömeg az európai támogatásról értesülve dönti el, hogy nyugat felé fordul, hogy a Szuezi-csatornán keresztül Európába jusson. De az egyiptomi hadihajók útjukat állják, mivel rettegnek attól, hogy az ő országukban akarnak majd partra szállni. Így végül, Afrikát megkerülve a Jóreménység foknál, a Gibraltári-szoroson át Franciaország felé veszik az irányt.

A hajókon az út során embertelen körülmények uralkodnak. A betegség és erőszak miatt az emberek ezerszámra halnak meg, a halottakat a tengerbe dobálják. Mire megérkeznek Európába, az egymillió főből már csak 800 ezren maradnak életben. A hajók emberi ürüléktől és hányástól bűzlenek, és ezt már kilométerekről érezni lehet. Az egymás hegyén-hátán élő szerencsétlenek közül sokan szexuális állatokként viselkednek. Az emberi életnek szinte semmilyen értéke sincs, a személytelen tömeg úgy viselkedik, mintha egyetlen élő organizmus, egy szörny lenne.

A csapat vezetője egy szörnyszülött gyermek, aki egyfajta orákulumként gubbaszt egy tagbaszakadt férfi nyakában. Akire fanyalog, azt a felajzott tömeg kivégzi. Amikor valahova vágyakozva tekint, mindenki előtt világos: arra kell menniük tovább. 

Wilkommenskultur

Az európaiak többsége nem érzékeli mindezt. A romantikus univerzalizmus, a civilizációs különbségeket relativizáló globalizmus szellemében várják „testvéreik” megérkezését. A média a keresztényi együttérzést hangsúlyozza, a liberálisok és hippik együtt ünnepelnek és várják az „Utolsó Esély Flottán” közeledő tömeget. „Egymillió Krisztus” közeledik a hajókon, hogy „egy igaz, új nap hajnalát” hozzák el Európa számára – vallják a liberális újságírók, akik szerint a bevándorlók „gazdagítani, megtisztítani és megváltani” fogják a „kapitalista Nyugatot”.

Aki nem akarja befogadni a „reménytelen helyzetű” migránsokat, aki felszólal az európai kultúra védelmében, aki figyelmeztet a precedens értékű lépés következményeire – azt a média „kegyetlennek” és „rasszistának” bélyegzi. „Elpusztítjátok a világunkat, az életünket!” – fakad ki az egyik szereplő egy aktivistának, aki a nyílt határok politikáját képviseli, számon kérve, hogy az aktivisták miért nem büszkék kultúrájukra és mindarra, amit az képvisel. „Nem vagyunk büszkék” – válaszol a multikulturalizmus képviselője. „Ez az ár, amelyet ki kell fizetnünk a globális testvériség megteremtéséért. És örömmel kifizetjük!”

Az állam, mint rendfenntartó erőszakszervezet, elveszíti a baloldali propagandával agymosott polgárok erkölcsi támogatását. „Kinek is lehetne joga erőszakkal visszatartani ezeket a szerencsétlen embereket Európa partjaitól? Hiszen a legkevesebb, amit tehetünk az, hogy befogadjuk őket!”

Európa elesik

Európa fanatikusan ragaszkodik ehhez az ideológiához, még akkor is, amikor már egyértelmű jelzések érkeznek arra vonatkozóan, hogy az érkezők nemcsak intoleránsak, de ádáz gyűlöletet is táplálnak az európai kultúrával szemben. 

A pápa és a Protestáns Egyházak Világtanácsa egymással versenyezve, hatalmas felhajtás közepette küldenek segélyt a közeledő flottának. De az élelmiszer- és gyógyszercsomagokat az úton levők nem fogadják el, behajigálják a tengerbe. Az európaiak erre sem józanodnak ki, hanem azt a következtetést vonják le, hogy „bizonyára félreértenek bennünket” és „a mi feladatunk az, hogy elnyerjük a bizalmukat”.

Pedig a mindent átható gyűlölet kezd egyre nyilvánvalóbbá válni – „a fehér embertől semmilyen segítség nem kell, hiszen nemsokára úgyis mindenük a miénk lesz. Eljött a harmadik világ igazságtételének pillanata, a globális szocialista forradalom a kizsákmányoló Nyugattal szemben”.

A hajók végül partot érnek, és a nyers valóság úthengerként darálja le mindazt, ami kedves az európai ember számára. Az első áldozatok a bevándorlók üdvözlésére érkező baloldali aktivisták, a pacifisták, a segélymunkások. A vihar mindent felemészt, minden értéket elpusztít.

Franciaország először anarchiába süllyed. Az ország déli részén élők óriási konvojokat alkotva menekülnek észak felé. A kiürített otthonokat a bevándorlók elfoglalják. Az országban élő illegális bevándorlók erőre kapnak, feladják a rejtőzködést, és jogokat követelnek. A bűnözés terjed, rengeteg nőt megerőszakolnak.

Az előrelátóbb franciák gyorsan befogadnak a lakásukba néhány, már hosszú ideje az országban élő, asszimilálódott, de szegény színes bőrűt. Így, amikor a nyomorultak megérkeznek, és otthont keresnek, nem lesznek kötelesek nekik szállást adni.

Majd az újabb és újabb hullámokban érkező bevándorlók hatására teljesen átalakul a társadalom. Európa végül megszűnik Európának lenni, szépen lassan süllyedni kezd a harmadik világ szintjére. Rövidesen már az angol királynőhöz is beköltöznek a migránsok.

„Fasiszta fantazmagória” lenne?

A könyv szatíra, a műfajra jellemző túlzásokkal. „A legkevésbé politikailag korrekt mű, amely a huszadik század második felében Franciaországban megjelent” – jegyezte meg róla az Atlantic Monthly folyóirat. „Raspail megelőzte korát, amikor rámutatott arra, hogy a nyugati civilizáció elveszítette céltudatosságát, a történelmi küldetésébe, az egyedülállóságába vetett hitét” – állapította meg Mackubin Thomas Owens amerikai ezredes.

A liberális oldalon hatalmas felháborodás fogadta Raspail könyvét – és ez az ellenszenv máig tart.

„Lélegzetelállítóan rasszista” – fogalmazott a Huffington Post. A Kirkus Reviews magazin a művet Hitler Mein Kampfjához hasonlította. Linda Chavez politikus és író szerint a könyv „beteg” és „xenofób”. A Time magazin Szerencsétlen fehér szemét címen közölt róla cikket, amely szerint olyan, mintha ez a könyv egy sötét, nyirkos pincéből került volna elő. „Visszataszító könyv, amely a fehér felsőbbrendűséget képviseli” – mondta róla Rod Dreher amerikai író. Megint mások „fasiszta fantazmagóriának” nevezték.

Bár számtalanszor vádolták és vádolják meg ezzel, Raspail határozottan állítja, hogy nem rasszista. „Én sokat utaztam fiatalabb koromban. Minden nép csodálatra méltó, de a túlzott keveredés ellenségességet eredményez, nem kölcsönös szimpátiát. A rasszok összekeverése soha sem teremt békét. Ez egy veszélyes utópia. (…) Az emberek soha sem szerették en bloc az emberiség egészét” – szögezi le, utalva arra, hogy bizonyos népeket és kultúrákat jobban szeretünk, mint másokat. Ez nem gyűlölködés, egyszerűen ilyen az ember.

Raspail könyve nem a fajok közötti háborúról, hanem a nyugati civilizáció hanyatlásáról szól. A könyv alapvetése, hogy a multikulturalizmus egy veszélyes utópia. Ha Európa tömegesen befogad bevándorlókat a harmadik világból, akkor a zsidó-keresztény, nyugati civilizáció lesz ennek a vesztese – és idővel egyszerűen meg fog szűnni. Az asszimilálódni nem akaró (sőt, arra talán képtelen) bevándorlók kultúrája fog dominánssá válni.

Raspail figyelmeztetése – különösen a 2015-ben berobbant migrációs válság óta – ijesztően reálisnak bizonyult. Ahogyan Csejtei Dezső filozófus fogalmaz a Magyar Időkben, a bevándorlók flottillája „ha nem is nagy szállítóhajókkal, hanem rozoga lélekvesztők ezreivel már partot ért Európában, nem egymilliónyi, hanem annál jóval több bevándorlóval a fedélzetén. Azonosítatlan illetőségű és jogtalanul itt tartózkodó emberek százezrei járnak keresztül-kasul a kontinensen; ez, további milliókkal számolva, iszonyú veszélyt jelent Európa népei, kultúrája, jövője számára.”

Egy más értékrend

(Részlet a könyvből, amiben egy francia mondja el a véleményét egy honfitársának a bevándorlókról.)
„Te nem létező vagy a szemükben – te és minden, amit képviselsz. A világod semmit sem jelent a számukra. Nem is akarják majd megérteni. Fáradtak lesznek, amikor ideérnek. Fáradtak lesznek, és fázni fognak. Tüzet fognak rakni a szép nagy fa ajtódból. A teraszodon fogják elvégezni a dolgukat, a kezüket pedig a polcaidon sorakozó könyvekbe törlik majd bele. A borodat kiköpik, és puszta kézzel fognak enni a faladra akasztott, szép ónedényekből. Guggolva fogják végignézni, ahogyan a szépen megmunkált bútoraid elégnek. A gyönyörű ágytakaróidba fognak beöltözni. Mindened, amid van, elveszíti eredeti értelmét. A te értelmezésedet. Ami szép, az nem lesz az, ami hasznos neked, azt ők kinevetik, ami haszontalan a szemükben, azzal semmit sem fognak törődni. De, talán mégis, ha találnak egy zsineget a földön – meg fognak egymással küzdeni érte. És közben szét fogják tépni az otthonodat.”

A könyv címe

„És mikor eltelik az ezer esztendő, a Sátán eloldatik az ő fogságából. És kimegy, hogy elhitesse a föld négy szegletén lévő népeket, a Gógot és a Magógot, hogy egybegyűjtse őket háborúra, akiknek száma, mint a tenger fövenye. És feljöttek a föld szélességére, és körülvették a szentek táborát és a szeretett várost; és Istentől a mennyből tűz szállt alá, és megemésztette azokat.”
(Jelenések Könyve 20:7–9)

Raspail előszava az 1985-ös angol kiadáshoz

„Könyveim közül ezt mondanám a leginkább inspirált műnek. Mire befejeztem a tizennyolc hónapos alkotói munkát, nem lehetett rám ismerni – a rólam készült fényképből ítélve, amely az első kiadáson szerepel. Az arcom gyűrött, és tíz évvel idősebbnek látszok rajta, mint amennyi most vagyok. A tekintet olyasvalakié, akit talán túlzottan is sok látomás gyötört.
(A könyvemben leírt események) a valóságban nem három nap alatt fognak végbemenni (ahogyan a fikcióban), hanem, szinte bizonyosan, több szülési fájdalmat követően, a harmadik évezred első évtizedeiben.
A Római Birodalom sem másképpen bukott meg. Igaz, lassabban. Ezúttal a folyamat sokkal gyorsabban fog végbemenni. Vannak, akik szerint a történelem nem ismétli önmagát. Ez nagy bolondság. A Nyugat ugyanis kiüresedett, még ha ennek nincs is tudatában. Pedig egyedülállóan találékony civilizáció, az egyetlen, amely képes lenne szembenézni a harmadik évezred kihívásaival. 
A Nyugatnak azonban már nincs lelke. Pedig minden szinten – a nemzetek, a rasszok, a kultúrák és az egyének szintjén – a lélek tudja megnyerni a döntő csatákat… Számomra már alig észrevehető bennünk a lélek. 
Vegyük például az én hazámat, Franciaországot. A franciák elégedettek azzal, hogy elviselik a létezést. Gépies módon, hétről hétre és egyre erőtlenebb módon biztosítják saját túlélésüket. A belföldi szolidaritás és biztonságérzés illúziójának zászlaja alatt már nem képesek együttérezni semmivel sem, és felfogni sem képesek már semmit, amely nemzeti közösségéhez kapcsolná őket. Már csak a haszonelvűség és a materializmus gyújtja meg bennük az érdeklődés szikráját. 
Franciaország a piti burzsoázia nemzetévé lett. Polgárai egyre kevésbé érdemesek arra az örökölt vagyonra, amelynek segítségével a krízis idején önjutalmazásként, házi szolgák millióival – bevándorlókkal – veszik körül magukat.
De jaj! Micsoda megrázkódtatás vár rájuk!
Cselédjeiknek számtalan rokonuk él a tengereken innen és túl, egyetlen hatalmas, éhező család, amely kiteszi a Föld népességének nagyját. Spartacus, csak globális szinten…
Mit tegyünk tehát?
Író vagyok. Nincs olyan teória, rendszer vagy ideológia, amelyet javasolni tudnék vagy védelmezni szeretnék. Nekem úgy tűnik, hogy a következő alternatíva áll előttünk: vagy bátran és rezignáltan leszünk szegényekké, vagy bátran és hajthatatlanul leszünk gazdagokká. Az úgynevezett hagyományos keresztény karitatív hozzáállás mindkét esetben zsákutca.
Kegyetlen idők jönnek.”

 

Olvasson tovább: