Kereső toggle

Miért nem tört ki májusban a harmadik világháború?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
F–15-ös izraeli vadászgép bevetésen Szíria felett. Visszaszorították Iránt .

Cikkünk bevezetőjében felsoroltuk azokat a fejleményeket, amelyek május hónapban egy nagy közel-keleti konfliktussal fenyegettek. A The Jerusalem Post elemzése összegyűjtötte azokat a geopolitikai, stratégiai tényezőket, amelyek megakadályozták, hogy az „apokalipszis” bekövetkezzen. Ugyanis – szerencsére – Izrael és Irán között nem tört ki nyílt háború Szíriában. Épp ellenkezőleg, jordániai közvetítéssel eddig példátlannak számító egyeztetés kezdődött a teheráni és a jeruzsálemi kormány között arról, hogy Irán beszüntet Szíriában az izraeli határ közelében minden katonai tevékenységet. Ezzel egy időben a szíriai kormány is figyelmeztette Iránt, hogy nem engedi meg katonai bázisainak használatát az iszlám köztársaság számára. Cserébe Izrael is szüneteltetné a légicsapásokat Szíriában, amelyek áprilisban és májusban súlyos veszteségeket okoztak mind az Aszad-kormányzat hadseregének, mind pedig a teheráni rezsim által egyre fenyegetőbben „előretolt” iráni egységeknek. Bár az izraeli légicsapások után Irán fájdalmas megtorlással fenyegetőzött, a közvetett tárgyalások elindításával elismerte – legalábbis egyelőre –, hogy nem fenyegetheti büntetlenül Izraelt, még a szíriai kormányzat mögé bújva sem.

Miért fújt visszavonulót Irán? Hiszen Teherán  évek óta fejleszti Szíriában a katonai infrastruktúráját (elsősorban közepes hatótávolságú rakétabázisait), amellyel karnyújtásnyi távolságból fenyegetheti Izraelt. Ezzel hatékonyan akadályozhatná meg az iráni atomprogram ellen régóta lebegtetett megelőző csapást. Izrael viszont egyértelművé tette, hogy nem tűri azt, hogy északkeleti határán megismétlődjön – még veszélyesebb formában – az, ami Libanonban történt, ahol a Hezbollah az elmúlt 10-12 évben akadálytalanul fegyverkezhetett. Úgy tűnt, hogy a hírek szerint számos iráni áldozattal járó izraeli légicsapások Szíriában beélesítik ezt a konfliktust. Az, hogy nem így történt, mindenekelőtt az oroszoknak köszönhető. Moszkvának ugyanis elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy ne zavarja meg szíriai berendezkedését két szövetségesének az összecsapása. Az elmúlt néhány év ugyanis sikertörténet volt Putyin számára az országban: megmentette Bassár el-Aszadot, legyőzte az Iszlám Államot, légi- és tengeri bázist épített ki, új fegyvereket tesztelhetett, miközben megkerülhetetlen tényezővé tette Oroszországot a Közel-Keleten is. Moszkvának úgy tűnik, sikerült meggyőznie az iráni vezetőket, hogy vonuljanak ki az izraeli határ 60-70 kilométeres körzetéből, és mondjanak le arról, hogy új bázisokat létesítenek az országban.

A másik veszélyes konfliktusforrást az iráni atomegyezmény amerikai felmondása jelentette. Trump döntésével a kritikusai szerint megszűnt a visszatartó erő Teherán számára, és újrakezdheti nukleáris programját, ami rövid időn belül bevethető atomfegyverhez juttatja Iránt. Ez szintén úgy tűnik, hogy elmaradt, leginkább azért, mert Iránnak túl sok vesztenivalója van, ha a maga részéről is nyíltan felrúgja az atompaktumot, miközben az Egyesült Államokon kívül a többi aláíró ország igyekszik megmenteni azt. Inkább a kivárásra játszanak, hogy talán a 2020-as amerikai elnökválasztás újra olyan vezetőt ültet a Fehér Házba, aki Obamához hasonlóan elnézőbb politikát folytat Iránnal.

A harmadik front, ahol a konfliktus kitörhetett volna, a gázai határ, illetve általában a palesztin–izraeli szembenállás. A Hamasz nagyon súlyos provokációja nyomán itt éles összecsapásokra került sor, amelyben 50 palesztin terrorista és 12 civil meghalt. Ha Iránon és Törökországon múlt volna, az áldozatok ellenére a határkerítés elleni ostrom tovább folytatódik, de ez – szintén szerencsére – abbamaradt. Miért? Itt a mérsékelt arab országokat – Jordániát és Egyiptomot –, valamint az Iránban életveszélyes fenyegetést látó Szaúd-Arábiát, az öbölországokat, valamint – bármily meglepő – a Palesztin Hatóságot illeti dicséret. Utóbbiakat azért, mert nem engedték, hogy a tömeges zavargások átterjedjenek a Nyugati partra. Persze ebben nem Izrael megkímélése volt a fő szempont, inkább az, hogy a Hamasz a zűrzavart kihasználva a betegeskedő Mahmúd Abbász ellen könnyen puccsot szervezhetett volna. A többi arab államnak pedig egyáltalán nem érdeke, hogy a Hamasz révén Irán befolyása erősödjön a palesztinok között.

Mindennek köszönhetően elmaradt a májusi „apokalipszis”, a hónap győztesének pedig a Trump–Netanjahu-páros mondhatja magát. A feszültségek persze megmaradtak, és a térség következő próbatétele a Trump-féle béketerv bemutatása lehet. Ha az előre kiszivárogtatott elképzelések – egy korlátozott területi szuverenitással rendelkező palesztin állam felállítása a Jeruzsálem egyik keleti külvárosából, Abu Disből kialakított fővárossal, valamint a jeruzsálemi óváros központi részének nemzetközi ellenőrzés alá helyezése – megvalósulnak, akkor egyelőre nem látszik, hogy ez miként lehetne vonzó bármelyik fél számára is. Ezek ugyanis mind a korábbi elképzeléseknek a felmelegített változatai: Abu Dis már az oslói folyamatban felmerült mint főváros, a kilencvenes években el is kezdték itt felépíteni a Palesztin Hatóság „parlamentjét”, ami azóta is üresen áll. Jeruzsálem nemzetközi fennhatóság alá helyezése mint ún. coprus separatum, pedig még régebbi elképzelés, már az ENSZ 1947-es felosztási tervében is szerepelt.

Olvasson tovább: