Kereső toggle

Iszlám köntösben éled újjá a Római Birodalom?

Az iszlám három csapása

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Miközben Európa lassacskán teljesen elfelejti saját történelmét – amely a negyedik századtól kezdve egybeesik a kereszténység történelmével –, az iszlám nagy gonddal őrzi saját múltbeli hagyományait. Olyannyira, hogy világértelmezésük kereteit – a Korán mellett – saját históriájuk sok száz évvel azelőtti eseményei határozzák meg. Míg Európában a „keresztes háborúk kora” legfeljebb bebiflázandó érettségi anyagnak számít, az iszlám világban az utolsó utcagyerek is tudja, hogy a „keresztesek” alatt a nyugati világot kell értenie, amelynek két meghatározó vallása a zsidóság és a kereszténység, fő hatalma pedig az „Új Róma”, amely az Egyesült Államokat és az Egyesült Európát foglalja magában.

Az egymást követő világbirodalmak sorát kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Dániel könyve rögzítette a Bibliában, végérvényes módon: az „arany fejet” (vagyis az Újbabilóni Birodalmat) követte az „ezüst mell” (a méd–perzsa királyság), a „bronz derék” (a görög–makedón világbirodalom), majd végül a „vas lábak”, vagyis Róma. Ez utóbbiról mind az ó-, mind az újszövetségi próféciák mint a „végidők birodalmáról” emlékeznek meg. Az Imperium Romanum fénykorában három kontinensre terjesztette ki uralmát: Európa nagy részére (északon a Rajna és a Duna vonaláig), Ázsia egy kisebb területére (a Kaukázusig és az Eufráteszig), valamint Észak-Afrika termékeny tengerparti övezetére a Szaharáig. A belső problémák és a népvándorlások viharai következtében a 395-től hivatalosan is kettéosztott Római Birodalom nyugati része az 5. század végére elbukott. Nem véletlen, hogy a Dániel könyvében szereplő „vas lábak” folytatásaként megjelenő „vas és cserép” lábfejeket Szent Ágoston a Nyugatrómai Birodalom helyén alakult barbár államalakulatokkal azonosította. Gótok, vizigótok, szvévek, vandálok, szászok, frankok – számtalan barbár eredetű, ugyanakkor már túlnyomórészt kereszténnyé vált törzs foglalta el a nyugati és afrikai területeket, miközben a szintén krisztianizált Keletrómai Birodalom sikerrel állt ellen a népvándorlásoknak. Egészen az iszlám hódításig.

Az első csapás: Észak-Afrika és Hispánia

Európában az iszlámra mint keleti vallásra szokás gondolni, holott az új vallás születése a három kontinens találkozásánál – nem túlságosan messze a zsidó és keresztény vallás szülőhelyétől – történt meg, az egykori Római Birodalom peremterületén: az Arab-félszigeten. A Traianus által 106-ban alapított Arabia provincia nagyjából a mai Jordánia és a Sínai-félsziget területét foglalta magában; a hatalmas Arab-félsziget – amelyet Arabia Deserta és Arabia Felix (Kietlen Arábia és Boldog Arábia) néven ismertek –, azonban közigazgatásilag sohasem volt a Birodalom része. A rómaiak megelégedtek azzal, hogy a híres „Tömjénúton” karavánok százai hordták Dél-Arábia legfőbb kincseit: a tömjént és mirhát a Földközi-tenger partján fekvő kikötőkbe. Arábiának ez a status quója a Keletrómai Birodalom (Bizánc) idején sem változott meg.

Az Arab-félsziget lakosságának iszlamizálása Mohamed haláláig (632) csaknem teljesen befejeződött. Bizánc és Perzsia ellen egyidejűleg harcolva az arabok rövid idő alatt meghódították Szíriát, Palesztinát és Mezopotámiát (635−641), Egyiptomot (639−642), majd a Szászánida Perzsiát (635−650). 670-től Egyiptomból kiindulva megkezdték Észak-Afrika bekebelezését, s tovább folytatták a terjeszkedést az Indus alsó völgyében és Közép-Ázsiában is. Észak-Afrika meghódoltatása után, 711-ben a nomád berber törzsekkel is megerősödött arab seregek Tarik vezetésével Gibraltárnál (amely róla nyerte nevét: Dzsabal al-Tarik a. m. „Tarik sziklája”) átkeltek az Ibér-félszigetre és 715-ig elfoglalták annak nagy részét, megsemmisítve a nyugati gót királyságot. Innen indulva megkísérelték Dél-Franciaország elfoglalását is, de Martell Károly Poitiers-nél kivívott győzelme (732) megállította előrenyomulásukat. A 8. század elejére a kalifák birodalma az Atlanti-óceántól Indiáig és Kínáig terjedt, ellenőrzésük alatt tartották a közép-ázsiai karavánutakat, s az Indiai-óceánon és a Földközi-tengeren nagyhatalommá válva megteremtették a három világrészt összekapcsoló arab kereskedelem monopóliumát.

Bizánc még ellenállt az iszlám hódításnak, de a hajdani Nyugatrómai Birodalom legfontosabb nyersanyag-utánpótlási területei: a hispániai ezüst- és ólombányák, az észak-afrikai és egyiptomi gabona- és olajtermő területek arab kézre kerültek. Hogy miért ment viszonylag könnyen a hódítás az araboknak ezen a területen? Részben azért, mert Róma uralma sosem tudott mélyen meggyökerezni Észak-Afrikában: az őshonos pun, berber, arab és egyiptomi törzseket csak felületesen érintette meg a hellenizáció, és ugyan hosszú ellenállást követően – ezek közé tartozik a három pun háború Kr. e. 264–146 között – feladták függetlenségüket, kulturálisan mindig is ellenálltak  a rómaiaknak. Tegyük ehhez hozzá azt is, hogy mivel Jézus Krisztus apostolai tudomásunk szerint sohasem tették lábukat Afrika földjére, az evangélium sem tudott olyan mély gyökeret verni, mint a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában vagy akár Görögországban.

A második csapás: a Keletrómai Birodalom

A közép-ázsiai szeldzsuk törökök nagyjából ugyanabban az időszakban vándoroltak dél felé, amikor a magyar törzsek benyomultak a Kárpát-medencébe. Bár eleinte a Kazár Kaganátus területén a zsidó valláshoz kerültek közel (a dinasztia alapítója, Szeldzsuk, négy fiát Mihálynak, Izraelnek, Mózesnek és Jónásnak nevezte), 985-ben iszlám hitre tértek. Elfoglalták Perzsiát, Szíriát és a mai Irak területét, és megalapították a szeldzsuk birodalmat, amely 1071-ben legyőzte a bizánciakat és kiterjesztette fennhatóságát Anatóliára, vagyis a mai Törökország középső területére. Mivel Bizánc hivatalosan is a Római Birodalom keleti részeként funkcionált, sőt a főváros, Konstantinápoly neve „Új Róma” (Nea Rómé) volt, érthető, ha a bizánciakat a szeldzsukok rúminak (azaz rómainak) nevezték, saját kis-ázsiai államukat pedig Rúmi Szeldzsuk Birodalomnak.

A bizánciak ádáz küzdelmeket vívtak nemcsak a szeldzsukokkal, hanem az oroszokkal, bulgárokkal, magyarokkal, genovaiakkal, velenceiekkel és szicíliaiakkal is. 1204-ben, a negyedik keresztes háború során a nyugati (katolikus) seregek elfoglalták és feldúlták Konstantinápolyt. Az állandó külső és belső nyomás (több polgárháború is folyt a 13–14. századi Bizáncban) végül felőrölte a Keletrómai Birodalom maradványait. A rúmi szeldzsukok 1422-ben már sikertelen kísérletet tettek Konstantinápoly meghódítására, ami végül II. Mehmed szultánnak 1453-ban sikerült. Negyvennapos ostrom után a mindössze nyolcvanezer lakosú Konstantinápoly falait áttörték, s a három napig tartó szabad rablás során a várost teljesen kifosztották, lakóit pedig vagy lemészárolták, vagy eladták rabszolgának. Létrejött az oszmán–török birodalom, amelynek vezetője a Római Birodalom hivatalos örökösének nyilvánította magát azzal, hogy felvette a Kajszer-i-Rúm, azaz „Róma császára” címet.

Az Oszmán Birodalom a 14. században meghódította a Balkán-félszigetet, s fénykorában Dél- és Kelet-Európa jelentős részét is uralma alatt tartotta. A hódítások irányát egy titokzatos jóslat: a Vörös (vagy Arany) Alma határozta meg. (Erről lásd keretes írásunkat.) Hódító Szulejmán (1520–1566) vezetésével 1529-ben már Bécset ostromolták, sőt még 1683-ban is tettek egy sikertelen kísérletet az osztrák császárváros bevételére, de éppígy célpontnak tekintették Rómát is.

A materialista történészek munkáin felnőtt mostani európai nemzedékek csak nehezen értik meg, hogy az Oszmán Birodalom nem egyszerűen egy „török állam” volt, amely különböző európai királyságokkal vívta harcait, hanem elsősorban egy iszlám hatalom, amely a kereszténység felett akart győzedelmeskedni. A muszlimok azonban mindmáig tisztában vannak az Oszmán Birodalom jelentőségével. Oszama bin Laden egy 2004-es üzenetében arra emlékeztette hittestvéreit, hogy „az iszlám nyolcvan évvel azelőtt nagy vereséget szenvedett”. Európában csak kevesen értették, mire utalt, pedig a megfejtés egyértelmű: az Oszmán Birodalom megszűnésére 1924-ben. Az oszmán kalifátus helyét ugyanis a Török Köztársaság Nemzetgyűlése foglalta el, a kalifa helyett pedig Musztafa Kemaál (Atatürk) köztársasági elnök került hatalomra. A néhai Bin Laden számára ez nagyobb csapást jelentett, mint a hitetlenek győzelme.

A harmadik csapás: a Nyugatrómai Birodalom

De Európában nemcsak azok tévednek, akik azt hiszik, hogy az Oszmán Birodalom csupán néhány nagyravágyó török szultán elmeszüleménye volt, hanem azok is, akik az iszlámot csupán egy keleti vallásként határozzák meg. Az iszlámhívők ugyanis őshonosnak tartják magukat Európában – éppen úgy történelmi igényt formálnak rá, mint a keresztények. Ha az utóbbiak a katedrálisokra hivatkoznak – az előbbiek a mecseteket említik; ha a keresztények a kulturális örökségre apellálnak – a muszlimok a córdobai egyetemet vagy az algebrát hozzák fel ellenükben. A mérsékelt és radikális iszlám ráadásul ugyanazon a platformon áll ebben a kérdésben: miközben az előbbi szóban elítéli a madridi, moszkvai vagy londoni robbantásokat, „Al-Andalusz a miénk” feliratú transzparensekkel tüntet Madrid, Moszkva vagy London utcáin. (Andalusz Spanyolország neve az iszlámban.)

A militáns iszlám szervezetek ráadásul több mint fél évszázada jelen vannak Nyugaton. Csak kevesen tudják, hogy az Muszlim Testvériség 1954-ben Nyugat-Németországban kapott menedéket az őt üldöző egyiptomi hatóságok elől. Ennek tisztán politikai okai voltak: az NSZK ugyanis elhatározta, hogy megszakítja a diplomáciai kapcsolatot minden arab állammal, amely elismeri az NDK-t. Így futott az egyiptomi és szíriai ellenzék – vagyis a dzsihádisták – a nyugatnémet állam ölelő karjaiba. Arról nem is szólva, hogy a radikális iszlamisták közül néhányan még ennél is régebbi kapcsolatban álltak Németországgal, csakhogy abban az időben ezt az országot még „Nagynémet Birodalomnak” hívták…

1960-ban a Muszlim Testvériség Európa egyik legnagyobb iszlám centrumát építette fel Münchenben, nem kis részben a szaúdi uralkodócsalád támogatásával.

A centrumnak azóta több mint 30 német városban nyíltak fiókintézményei. Arabul megjelenő újságaik és könyveik nyíltan hirdetik a befogadó országgal szembeni intoleranciát, az antiszemitizmust és a keresztényellenességet. Miközben az egyiptomiak Münchenben telepedtek meg, a szíriaiak a Karoling királyság ősi székhelyét, Aachent szemelték ki támaszpontjukul. Innen támogatják pénzzel és tagtoborzással a Hamaszt és az Al-Kaida algériai szárnyát. De a török szélsőségesek is jelen vannak Németországban: a Milli Görüş (Nemzeti Látomás) nevű szervezetük 30 ezer állandó és legalább 100 ezer pártoló taggal rendelkezik. Feltett céljuk, hogy Németország török kisebbségét (becslések szerint 2,5-3,5 millió embert) folyamatos iszlám befolyás alatt tartsák. Propagandájukban nyíltan ellenségesek a nyugati világ értékeivel szemben, ahogy fogalmaznak: szervezetük „pajzs a barbár Európához való asszimilálódás ellen”. Az erőteljes külső anyagi támogatásnak és – nem utolsósorban – az európai politikai vezetők naivitásának köszönhetően szerte Európában alakultak hasonló szervezetek: a Francia Iszlám Szervezetek Egyesülése (Union des Organisations Islamiques de France) vagy az Iszlám Közösségek és Szervezetek Itáliai Egyesülése (Unione delle Comunità e Organizzazioni Islamiche in Italia).

Az iszlám nagy tömegeinek tudatában a keresztes háborúk kora nem zárult le, sőt, végső fázisába érkezett. Oszama bin Laden 2004. január 4-ei üzenete „Ellenállás az új Rómának” címet viselte. Az új Róma (egyébként teljes összhangban Dániel könyvének bevezetőben említett szoborlátomásával) nem más, mint az Egyesült Európa, no és Bin Laden szemében természetesen az Egyesült Államok és annak protezsáltja, Izrael. A radikális iszlamisták legfőbb példaképe Szaladin, aki kiűzte a kereszteseket a Szentföldről, újraegyesítette a muszlim világot, s akiről azt a hamis képet terjesztik, hogy a vallási párbeszédet szorgalmazó, megértő ember volt, aki Jeruzsálemben is megkímélte ellenfeleit (1187). (A valóság ezzel szemben az, hogy mikor Jeruzsálem keresztény parancsnoka azzal fenyegetőzött, hogy ostrom esetén az egész várost elpusztítja, és valamennyi muszlimot leöleti, a mészárlásra elszánt Szaladin meggondolta magát, és „csak” rabszolgának adatta el Jeruzsálem lakóit.)

Ezt az ellenkeresztesháborút azonban nem fegyverrel fogják megvívni. Gazdasági, kulturális és demográfiai harcról van szó, melynek tétje nem kevesebb, mint a keresztény Európa túlélése. Amikor az Európai Muszlim Fiatalság és Hallgatói Szervezetek Fóruma (FEMYSO) az Európai Parlamenthez írt beadványában azt írja, hogy „minden szinten elkötelezett az előítéletek elleni harcban, mivel Európa jövője multikulturális, befogadó és tiszteletreméltó” – ezen kizárólag az iszlám tanok védelmét és a muszlimok bevándorlásának biztosítását érti. Ugyanez a társaság azt sem rejti véka alá, kit tekint ellenségének: „a zsidók a hívők, Isten és az angyalok ellenségei; a zsidók az emberiség ellenségei… minden, a muszlimokat sújtó tragédia okozói a zsidók voltak”. Liberális és náci beszéd egyazon szájból. Az egyik címzettje az európai politikai elit, a másiké az antiszemitizmussal megfertőzött tömegek. A média és a „politikailag korrekt” politikusok az előbbit – szándékosan vagy akaratlanul, nem tudni – félreértelmezik, az utóbbiról pedig nem akarnak tudomást venni.

Vörös (vagy Arany) Alma: a muszlim világhódítás próféciája

A Kizil Elma (Vörös vagy Arany Alma) eszméjének eredetét már a kortársak előtt is homály fedte. A pécsi születésű török történetíró, Ibrahim Pecsevi (1572–1650) azt írta: „Annak a mondásnak az eredete, hogy az iszlám népe az aranyalmáig fog hódítani, szolgáljon nemes tudomásul, hogy a nép száján elterjedt: az iszlám népe bizonyára az aranyalmáig fog hódítani. De ennek a mondásnak eredete és oka nem ismeretes.” Sokáig elfogadott nézet volt, hogy a keresztény Konstantinápolyban Justinianus császárnak volt egy lovas szobra, ahol az uralkodó kezében egy jól ismert hatalmi szimbólumot: egy aranyszínű országalmát tartott.
A Kizil Elma – mint török prófécia – az 1520–30-as években már ismert lett az európaiak előtt a Magyar Királyság területéről származó horvát nemesember, Bartolomaeus Georgievics (Gjorgjeviæ) révén, aki Mohács után került török fogságba. Georgievics több mint egy évtizedet töltött Isztambulban, Trákiában és Kis-Ázsiában, s ezalatt sok mindent megfigyelt és tapasztalt. Hétszer adták el rabszolgának, de ő mindannyiszor megszökött, és mindvégig kitartott katolikus hite mellett. Végül a Szentföld felé sikerült megszöknie, ahol egy évig rejtőzött egy kolostorban. Innen indult vissza Európába, de Itáliában 1566-ban meghalt. Önéletrajzi írása Antwerpenben jelent meg, és korában legalább akkora bestsellernek számított, mint Luther művei. Ő volt az, aki elsőként számolt be Európának a törökök világhódító terveiről és a Kizil Elma-jóslatról (Vaticinium infidelium, vagyis a Hitetlenek jóslata címen, latinra fordítva), hozzátéve azt is, hogy a török hittudósok között is vitatott, hogy ez vajon Budára, Bécsre, avagy Rómára vonatkozik-e.
Evlia Cselebi oszmán–török utazó (1611–1682) egy másik legendát adott elő a Vörös Almáról. Eszerint ezer évvel saját kora előtt (vagyis a keresztény császárok idejében) a konstantinápolyi Hagia Szophiában állt egy Szent Szűz-szobor, „mely kezében egy galambtojás nagyságú karbunkulust (vörös színű drágakövet) tartott. Ez a kő a Próféta (Mohamed) születésének éjszakáján átkerült a Vörös Almába, amelyet azóta is így neveznek.” Ez a hely nem más, mint Róma, és azon belül a vatikáni Szent Péter-székesegyház aranyozott kupolája. Néhány kutató arra is felhívta a figyelmet, hogy az „alma” valószínűleg „gránátalmára” értendő, amelynek arab neve, a rummam, nagyon hasonlít Rómára. A törökök számára kétségkívül cél volt Róma elfoglalása is. A 9. században Bari kikötőjében már emirátus működött, ahonnan egészen Rómáig, sőt Piemontig hatoltak előre a muszlim csapatok; Szicíliát pedig a 10. században szerezték meg, ahol szintén emirátus működött (965–1061 között). A törökök 1480 nyarán rövid időre elfoglalták Otrantót, ahonnan többek között Mátyás király csapatainak segítségével sikerült elűzni őket.
Az Oszmán Birodalom számára azonban nemcsak Róma, hanem az egész egykori Római Birodalom – Magyarország területét is beleértve – jelentette az Arany Almát. Oláh Miklós esztergomi érsek 1530-ban Rotterdami Erasmusnak írt levelében kifejti, hogy ha a „szent birodalomban”, vagyis a Német-római Császárságban nem képesek az összefogásra, „a közismert jóslat” valóra válik, és „a német fejedelmek belső viszályai és nemtörődömsége miatt” a törökök nem csupán Magyarországot söprik majd el, amely egykor – a Hunyadiak alatt –„nagy tettekkel tündökölt”, hanem egészen Kölnig fognak előrenyomulni. A közismert jóslat, amire az érsek hivatkozik, a Vörös Alma ideológia, amelyről Baranyai Decsi János ezt a versikét költötte: „Mi legyen az veres alma senki nem tudja, / Győr-e, Bécs-e, avagy az Colonia, / Csak Isten és az idő ezt megmutatja.” (Colonia: Köln) Annyi bizonyos, hogy a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mehmed egész Európa elfoglalására készült, ám 1456 nyarán „világhódító” seregeivel Nándorfehérvár ostrománál kudarcot vallott (maga a szultán is megsebesült), mikor Hunyadi János segítségére sietett a várba szorult védőknek. „Vad” I. Szelim szultánról, Nagy Szulejmán atyjáról szintén feljegyezték a források, hogy egész Európa meghódítására készült, és a világhódító ábrándokat utódaira is áthagyományozta. Bármiként is közelítjük meg a kérdést: tagadhatatlan, hogy a török európai hódító terveinek Magyarország az útjában állt. (Grüll Tibor és Pécsi Tibor összeállítása.)

Olvasson tovább: