Kereső toggle

A Vatikán és a holokauszt II. rész

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lapunk előző, 2000. március 18-i számában jelent meg John Cornwell angol
történész 1999-ben publikált, nagy vihart kavart könyvéről (Hitler\'s Pope. The
Secret History of Pius XII – Hitler pápája. XII. Pius titkos története, Viking
Press, 1999, 430.) szóló írás. (A
Vatikán és a holokauszt
) Ezúttal a tanulmány második, befejező részét
közöljük.



XII. Pius a háború után nem vesztett népszerűségéből

1938 novemberében, amikor Németország-szerte a nácik pogromot szerveztek, a német
püspöki kar hallgatott. Cornwell szerint ezért is Pacelli a felelős (bár még nem is
ő a pápa…). Nem teszi föl a kérdést: mi lett volna, ha XI. Pius vagy Pacelli
tiltakozásra szólítja föl a katolikus püspököket? Hány katolikus náci hallgatott
volna Rómára ezekben a vérgőzös napokban?

Cornwell egyedül a katolikus püspökök tiltakozásának tulajdonítja, hogy 1941
őszén Hitler, legalábbis hivatalosan, leállította az elmebetegek tömeges
legyilkolását, az eutanázia-programot. A katolikus püspökök közül néhányan nem
csak azért tiltakoztak, mert Krisztus tanításával és a "Ne ölj!" még ősibb
parancsolatával is ellentétes volt a magatehetetlen betegek legyilkolása. Katolikus és
nem katolikus emberek sokasága tiltakozott, rettegett, mert száz- és százezrek
értették meg: zsidónak születni kell, de bárki kaphat idegösszeroppanást, mindenki
megöregszik.



A pápa politikai befolyásának korlátai



Cornwell nem említi, hogy XI. Pius 1938-ban csak nagy nehezen tudott Brazíliától
háromezer beutazó vízumot szerezni Európából menekülni vágyó zsidók számára.
Más katolikus dél-amerikai államok egyáltalán nem voltak hajlandók zsidóknak
beutazási engedélyt adni, akárhogy könyörgött is a pápa. 1939-ben XII. Pius mindent
elkövetett, hogy ne törjön ki a háború, majd megpróbálta legalább Mussolinit
távol tartani a csatamezőktől – hiába.

Vannak, akik úgy vélik, XII. Pius azért hallgatott a világháború idején, mert
félt, hogy ha felemeli szavát, akkor a nácik még durvábban fogják üldözni a
katolikusokat. A náci megszállási politika lényege egyszerűen leírható: népirtás,
germanizáció, dekrisztianizáció. Tudjuk, hogy több mint 3 millió lengyelt öltek meg
a nácik 1939–1945 között, meggyilkolták a lengyel katolikus papok húsz
százalékát. XII. Pius néhányszor megpróbált koncentrációs táborba zárt papok
érdekében közbenjárni, tiltakozott, kérvényezett minden eredmény nélkül. A nácik
a világháború idején megöltek 3 millió szovjet hadifoglyot és legalább 25 millió
civilt is a Szovjetunió megszállt területein, de érdekes módon sem Cornwell, sem a
kérdéskörrel foglalkozó szakértők nem vetik föl: értük miért nem emelte föl
szavát a pápa?

XII. Pius lassan értette meg, hogy a nácik végső céljai közé tartozott magának a
kereszténységnek, az egyházaknak a megsemmisítése is. Gyűlöletre és mítoszokra
épített mozgalmuk rasszista-pogány rítusokat akart a hagyományos egyházi
szertartások helyébe állítani.

A pápa hallgatott akkor is, amikor a nácik által létrehozott, kicsiny, de annál
vérengzőbb horvát államot kellett volna elítélnie. Az usztasák szerbek százezreit
ölték meg, üldözték ki országukból, illetve kényszerítették őket a katolikus
hitre áttérni. Talán ez utóbbi motiválhatta XII. Pius hallgatását: végül is
sikerült az igaz hit számára újabb lelkeket megmenteni… Az egyház feladata pedig,
XII. Pius szerint is, nem elsősorban élő emberek, hanem (hívő) lelkek megmentése,
hogy a végső ítélet napján majd megjelenhessenek az örökkévaló Isten színe
előtt.

Cornwell szerint, ha a pápa felemelte volna szavát, akkor nem is került volna sor a
holokausztra. Nagyon sok esetben, ha nem is nyíltan, de a színfalak mögött a nunciusok
a pápa nevében, a Vatikánra hivatkozva megpróbáltak tiltakozni. Nem járt
eredménnyel a pozsonyi pápai nuncius, Mgr. Burzio sem 1942-ben: a szlovák hatóságok
néhány hónap alatt közel 70 ezer zsidót deportáltak az országból. Mgr. Tardini
vatikáni államtitkár 1942 júliusában keserűen jegyezte föl: "Nagy
szerencsétlenség, hogy Szlovákia elnöke egy pap (tudniillik Josef Tiso). Mindenki
megérti, hogy nem tudjuk Hitlert a helyére tenni, de ki érthetné meg, hogy még egy
papot sem tudunk megfékezni…"

XII. Piust a hollandiai tapasztalatok is hallgatásra inthették. A holland katolikus
püspökök 1942. július 20-án pásztorlevélben tiltakoztak a katolikus hitre tért
(konvertita) zsidók deportálása ellen. Válaszul a Gestapo külön hajtóvadászatot
indított a holland konvertiták ellen, még apácákat is elhurcoltak. Ekkor került
Auschwitzba dr. Edith Stein karmelita nővér is. A holland protestáns egyház
hallgatott, a színfalak mögött megegyezésre jutottak a megszállókkal, és a nácik a
protestáns hitre tért zsidókat nem deportálták.

Hitler fontos, egy idő múlva legfontosabb célja a Német Birodalom zsidómentessé
tétele volt. Ezt a célt 1939 előtt kivándoroltatással, 1939 után kitelepítéssel,
gettókkal, 1941 után pedig a zsidók fizikai megsemmisítésével akarta elérni. A
Vatikánba özönlöttek az információk a nácik és szövetségeseik, bábjaik és
cinkosaik népirtó tevékenységéről. Más kérdés, hogy ezeket az információkat
hogyan dolgozták föl, mit és főleg mikor fogott föl a pápa, illetve közvetlen
környezete. Burzio pozsonyi nuncius már 1942 tavaszán tudta, de Tardini, legalábbis
egyik feljegyzésének tanúbizonysága szerint talán csak egy évvel később értette
meg, hogy a deportáltak sorsa a halál. A nácik 1941 őszén kezdték el tömegesen,
tervszerűen gyilkolni a zsidókat. 1942 tavaszán, amikor a haláltáborok már naponta
ezrével, tízezrével nyelték el a zsidókat, a BUND, a lengyelországi Zsidó
Szocialista Párt rádión igen pontos információkat továbbított Londonba a chelmnói
haláltáborról, a gázteherautókról, melyek rakterébe vezették a kipufogógázt,
ezzel ölték meg a zsidókat, útban a tömegsírok felé. A BUND tájékoztatása 700
ezer meggyilkolt zsidóról szólt és arról, hogy a nácik valamennyi lengyel zsidót
meg akarják ölni. Az információt csak félve, lassan és kételkedve kezdték el
Nyugaton terjeszteni. Az amerikai zsidók féltek az antiszemitizmustól, attól, hogy ha
csak a zsidók érdekében lépnek föl, önzőnek fogják őket tartani. Sokan nem
hitték el, hogy a nácik ilyesmire képesek. Victor Cavendish-Bentinck, a brit
Intelligence Committee elnöke 1943 (!) júliusában azt mondta, hogy a lengyelek, és
még nagyobb mértékben a zsidók hajlamosak a német atrocitásokat eltúlozni, hogy
meghassanak minket.



A menekülés ösvényei



1942 őszére a nácik már 4 millió zsidót megöltek. A világ hallgatott. Nemcsak a
Vatikán, de hallgatott Washington, London és Moszkva is. Bizonyosan nem igaz, amit
Cornwell állít, hogy a megszállt Európa 1942 karácsonyán a pápa szózatára várt.
Akármit is mondott volna, akkor már a holokauszt áldozatainak több mint 80 százaléka
halott volt. A pápa 1942 karácsonyán elítélte azokat, akik pusztán fajuk vagy
nemzetiségük miatt emberek száz- és százezreit ölik meg. Cornwellnek ez kevés, a
náci Birodalmi Biztonsági Főhivatalnak (RSHA) sok volt. Az RSHA egyik vezetője azt
írta, hogy a pápa tulajdonképpen a német népet vádolta meg, a zsidó háborús
bűnösök szolgálatába szegődött.

Tudjuk, hogy a világháború idején az egyik, csak kevés zsidó számára elérhető
menekülési ösvény a Balkánon keresztül nyílott Palesztina felé. A Vatikánnak
hagyományos antijudaista nézeteiből fakadóan az volt az álláspontja, hogy nagyon nem
lenne jó a kereszténység szempontjából, ha a Szentföld a héberek kezére kerülne.

Az egyik legsúlyosabb, már Hochhuth drámájában is szereplő vád szerint XII. Pius
akkor is hallgatott, amikor ablakai alatt hurcolták el a németek a zsidókat. Tudjuk,
hogy a pápa a világháború idején magát a Vatikán önkéntes foglyának tekintette.
1943 őszén, miután Olaszország átállt az antifasiszta szövetségesek oldalára,
Észak- és Közép-Olaszországot, Rómát is megszállták a németek. XII. Piust
tehetetlen, klausztrofóbiás pánik kerítette hatalmába. Cornwell is megírja, hogy
Hitler tervezgette, elraboltatja a pápát (nem feledkezve el a vatikáni kincstár
"biztonságba helyezéséről" sem…). Kémektől, spicliktől körülvéve, tudva,
hogy telefonját lehallgatják, postáját ellenőrzik, bármelyik percben elvághatják a
külvilágtól, heroikus tettet nehezen lehetett a pápától várni. Bizonyos, hogy ha
megpróbálja figyelmeztetni a zsidókat, még többen megpróbáltak volna elbújni. De a
náciknak Róma mintegy 8 ezer zsidója közül alig ezret sikerült csak elfogni és
deportálni. A többiek elrejtőztek, nem utolsósorban egyházi intézményekben, illetve
magában a Vatikánban találva menedéket. Cornwell is említi, hogy amikor a nácik
hatalmas összeg? váltságdíjat követeltek a római zsidóktól, a hitközség
vezetői a Vatikánhoz fordultak kölcsönért. A pápa engedélyt adott a nagy
mennyiség? arany átadására, nem kért kamatot, és még azt sem szabta meg, hogy
mikor kell visszafizetni az adósságot. Cornwellnek ez kevés, ő elvárta volna, hogy a
Vatikán ajándékot adjon. Katolikus körökben makacsul tartja magát a legenda, hogy a
pápai adomány mentette meg a zsidó túszok életét, pedig maguk a zsidók és a
rómaiak adták össze a váltságdíjat, a vatikáni kölcsönt át sem vették. Hudal
római német püspök megfenyegette a zsidókat deportáló nácikat, hogy ha nem
hagyják abba a zsidók után rendezett hajtóvadászatot, akkor a pápa a nyilvánosság
előtt fogja elítélni őket. Igencsak valószínű, hogy ez a fenyegetés ért annyit,
mintha a pápa maga szólalt volna meg: a megszállók 1943 végén zömmel már csak
Észak-Olaszországból deportáltak zsidókat. Más kérdés, hogy a zsidómentő Hudal
1945 után a náci háborús bűnösök Dél-Amerikába mentését szervezte, melyhez a
Vatikán nagyon komoly logisztikai segítséget nyújtott – nem kizárt, hogy a pápa
tudtával, sőt jóváhagyásával.

A világháború idején az üldözött zsidók érdekében a pápa egyetlenegyszer emelte
föl szavát, 1944. június 25-én, amikor Horthy kormányzóhoz nyílt táviratot
intézett. Cornwell szerint ez a távirat volt a fő oka annak, hogy Horthy leállította
a pesti zsidók deportálását. Ha a pápa hamarabb üzent volna, akkor a (Cornwell
szerint katolikus, valóságban protestáns) kormányzó is hamarabb vált volna a zsidók
védelmezőjévé. Annak, hogy Horthy Miklós végül július 6-án rászánta magát a
deportálások leállítására, a pápai táviraton kívül még számos, nyomósabb oka
is volt. Elhitte, hogy Baky László belügyi államtitkár az ő hatalmának
megdöntésére és nem a budapesti zsidók deportálása miatt vont össze jelentős
csendőri erőket a főváros körül. Hatottak rá a hazai tiltakozók, Bethlen István
volt miniszterelnöktől Ravasz László református püspökig, aki hajdani
antiszemitából 1944-ben az egyik leghatékonyabb zsidómentővé vált. Lehetséges,
hogy Horthy elhitte a Zsidó Tanács vezetői által is buzgón terjesztett (ál)hírt: ha
deportálják a pesti zsidókat, a fővárost szőnyegbombázni fogják a szövetségesek.

A pápánál később csak Roosevelt elnök és a svéd király tiltakozott a magyar
zsidók deportálása ellen, pedig őket közvetlenül nem is fenyegették a német
csapatok. Más kérdés, hogy június 4-én Róma is felszabadult, Angelo Rotta budapesti
pápai nuncius pedig már április 28-án, tehát a tömeges deportálások megindulása
előtt több mint két héttel javasolta, hogy a pápa tiltakozzon. A pápánál kevesebb
hajlandóságot csak Serédi Jusztinián hercegprímás, a magyar katolikusok feje
mutatott arra, hogy a zsidók érdekében felemelje szavát. Püspök- és érsektársai
többségéhez hasonlóan a konvertiták érdekében még csak hajlandónak mutatkozott a
színfalak mögött eljárni, de a zsidókat ő sem szenvedhette. 1944-es pásztorlevelét
június legeslegvégén, ameddig "türelmét megfeszítve" várakozott, antiszemita
kitételei miatt jó, hogy nem olvasták fel a templomokban.



Kinek a kudarca a holokauszt?



A kérdésre, hogy miért hallgatott a pápa, a vatikáni levéltár iratanyagának
felszabadításáig érdemben nem lehet válaszolni. XIII. Leó az 1880-as években
engedélyezte először a kutatást a vatikáni levéltárban, jelenleg a korlátozás a
75 évnél régebbi iratokra vonatkozik. A Vatikán 1964–1982 között 11 kötetben
publikálta azokat a dokumentumokat, amelyek a klérus szerint bizonyítják: a
világháború idején XII. Pius minden tőle telhetőt megtett az üldözöttek
érdekében. A vaskos dokumentumkötetek Pacelli ellenfeleit nem győzték meg, hívei
pedig ezek nélkül a dokumentumok nélkül sem gondolták soha, hogy XII. Piust
bármiért is bírálni lehetne. E sorok írója 1994 őszén Rómában csak annyit kért
a vatikáni illetékesektől, hogy engedjék megnézni azokat a jelentéseket, amelyeket
Angelo Rotta a nyilas uralom idején, 1944. október 15. után írt, illetve azokat az
utasításokat, amelyeket ebben az időszakban a Vatikánból kapott. A jelentések és
utasítások léteznek, a vatikáni dokumentumsorozat az igen szórványosan publikált
Rotta-jelentések lábjegyzeteinek sorában utal is rájuk, de – ki tudja, milyen
okokból – nem publikálták ezeket. Az udvarias elutasítás indoklása úgy szólt:
nyugodjak meg, a dokumentumsorozat szerkesztői (négy jezsuita történész) minden
fontos, érdekes dokumentumot publikáltak.

Tudjuk, hogy a pápa tudatosan törekedett arra, hogy a harcoló felek ne állíthassák
saját szolgálatukba. Ha a pápa a világháborúban az egyik oldal mellé állt volna,
valószínűleg szétszakította volna egyházát. Mit tett volna Serédi, mit az igencsak
nacionalista német püspökök, ha XII. Pius az antikommunista kereszteshadjárat kellős
közepén a londoni vagy New York-i katolikus püspökök mellé, az ateista Szovjetunió
oldalára áll? A pápa a feltétel nélküli megadás elvének meghirdetése után már
nem gondolhatta komolyan, hogy bármilyen béketárgyalásra is sor kerülhet
Németország és ellenfelei között. Amikor a németek 1944 végén felkérték, hogy
közvetítse ajánlatukat a nyugati szövetségeseknek, hogy fogjanak össze a
Szovjetunió ellen, a pápa mint őrült ötletet a javaslatot elutasította.

Cornwell könyve végén azt állítja: Pacelli kudarca, hogy válaszoljon a holokauszt
iszonyatára, több volt, mint személyes kudarc – a pápaság, az uralkodó katolikus
civilizáció kudarca volt. Igaza van, csak némi kiegészítéssel: a holokauszt a
katolikus, protestáns, ateista, nacionalista, liberális, szocialista, kommunista,
konzervatív, cionista és még sok más kultúra kudarca volt. Ezek egyike sem tudott
megfelelő választ adni a holokauszt iszonyatára. Bizonyos, hogy a pápa többet is
tehetett volna az üldözöttekért. Nem igaz, hogy semmit sem tett. Hogy szentté lehet-e
vagy illene-e avatni, annak eldöntését az olvasóra bízzuk.

(A szerző történész)

Olvasson tovább: