Kereső toggle

A Vatikán és a holokauszt

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lapunk 2000. március 4-i számában a történelmi jelentőség? pápai
bocsánatkérés kapcsán megjelent írás (Megtér-e a katolikus egyház?) röviden
említést tett John Cornwell angol történész Hitler\'s Pope. The Secret History of
Pius XII. – Hitler pápája. XII. Pius titkos története cím? könyvéről, amely a
Viking Press kiadónál jelent meg 1999-ben, és nagy vihart kavart. Karsai Lászó
történész erről a könyvről írta lapunk felkérésére az alábbi tanulmányt.



Eugenio Pacelli, a későbbi XII. Pius pápa távozóban Hindenburg elnök
fogadásáról Berlinben, 1927-ben

A 20. századi történelem egyik legvitatottabb személyisége Eugenio Pacelli
(1876–1958), aki XII. Pius néven 1939 márciusától ült Szent Péter trónusán.
Vannak zsidók, akik 850 ezer hitsorsosuk megmentőjeként ünneplik, mások szemére
hányják, hogy a II. világháború alatt hallgatott, nem emelte föl szavát az
üldözöttek védelmében. John Cornwell, a Cambridge-i Jesus College kutatója,
újságíró és történész a múlt évben nagy port felvert könyvével egy régi
vitához akart új érvekkel hozzászólni. Könyvének alcíme megtévesztő: XII.
Piusról semmi újat, titkosat nem tudunk meg. Új forrásanyagot nem tárt föl, de az
igaz, hogy először neki volt alkalma betekinteni azokba a tanúvallomásokba, amelyeket
XII. Pius szenttéavatási eljárása során (melyet II. János Pál igencsak erőltet) az
elmúlt évtizedekben rögzítettek. Amit Cornwell XII. Piusról ezen túl elmond, azt a
szakirodalom alapján teszi.

A helytartó

1945 után évtizedekig a zsidó holokausztról mint sajátságos történelmi
eseményről szinte senki nem vett tudomást. Izraelben és az Egyesült Államokban
éppen úgy, mint Kelet-Európa legtöbb államában, különböző okokból a zsidók
második világháborús szenvedéseiről nem sok szó esett. (Magyarország 1945–1948
között, valamint 1957 után a szabályt erősítő kivételek közé tartozik.) A
süket, közönyös, olykor gyáva csöndet az 1960-as években csak lassan lehetett
megtörni. A demokratikus hagyományaira, intézményrendszerére büszke Nyugaton, amikor
kiderült, hogy politikai vezetőket meg lehet ölni (John F. Kennedy, Martin Luther
King), amikor egyre többen gondolták úgy, hogy egy demokratikus ország (USA)
igazságtalan háborút vív (Vietnámban), akkor már az alapvető egyházi dogmákat is
egyre többen kezdték vitatni. XII. Piust, mint arról Cornwell érzékletes
leírásából is értesülhetünk, 1958-ban milliók gyászolták. Alig négy évvel
később egy fiatal német drámaíró, Rolf Hochhuth Magyarországon A helytartó címmel
játszott, világhírűvé vált darabjában kíméletlen, és sok tekintetben
igazságtalan támadást indított az antikommunista Nyugat egyik szimbóluma, XII.
Pius 

ellen. (A pápát 1945 után a "NATO káplánjának" nevezték.) Hochhuth és a
vádjait jórészt megismétlő Cornwell szerint is XII. Pius tudta, mit művelnek a
nácik a zsidókkal, és ha felemelte volna szavát a népirtás ellen, ezzel
megakadályozhatta volna a tragédiát. Hochhuth szerint a pápa féltette az Egyház
javait, és még akkor is hallgatott, amikor 1943 októberében Rómában az ablakai alatt
hurcolták el a zsidókat. Hochhuth és a nyomában járó történészek szerint a pápa
hallgatásának még jó pár oka volt: az 1920-as években, amikor Bajorországban
nunciusként (pápai követként) szolgálta XI. Pius pápát (1922–1939), megszerette a
német népet. Jobban gyűlölte a kommunistákat, mint a nácikat, a háborúban pedig
mindenáron semleges akart maradni, hogy a háború után ő lehessen a nagy
békecsináló.

Cornwell csekély mértékben meggyőző erőfeszítést tesz, hogy bebizonyítsa, Pacelli
antiszemita is volt. Hosszasan idézi a müncheni nuncius egyik levelét, amelyben Pacelli
gúnyos szavakkal ír az 1918-as bajorországi zsidó bolsevistákról. A probléma csak
az, hogy ezek a lelkes, gyakran brutális, olykor szentimentálisan naiv német
forradalmárok, származásuk szerint legalábbis, döntő többségükben valóban
zsidók voltak. A szakirodalomban az elmúlt évtizedekben újabb magyarázatok is
születtek XII. Pius hallgatására. Saul Friedländer szerint a pápa úgy döntött, ha
nem ítélheti el a bolsevisták rémtetteit, akkor a nácikról sem fog a nyilvánosság
előtt beszélni. Valószínűleg hiábavalónak is vélte, hogy a nyilvánosság előtt
tiltakozzon, ahhoz túlságosan diplomata maradt. Carlo Falconi olasz történész pedig,
akit Cornwell bőségesen idéz, arra is rámutatott, hogy a Vatikán ura hallgatott akkor
is, amikor a nácik a lengyel katolikusokat, a horvát usztasák pedig az ortodox
szerbeket mészárolták százezer számra.

A meggyengült katolicizmus

Cornwell bevallottan vádiratot akart írni XII. Pius ellen. Ezzel a történész
szakma egyik alapszabályát sértette meg. A történész nem bíró, még kevésbé
ügyész, vagy védőügyvéd. Ha már mindenáron hasonlítani kell valakihez szép
szakmánk művelőit, akkor talán a nyomozó hivatása állhat a legközelebb a
miénkhez. A jó nyomozó is arra törekszik, hogy megtudja, ki, mikor, hol, mit csinált,
mit követett el, vagy mit nem tett. Ha már ezekre a kérdésekre válaszolt, akkor
megpróbálhatja megérteni, hogy miért tették delikvensei azt, amit tettek. Cornwell
ezzel mit sem törődve (pre)koncepciós pert próbál XII. Pius ellen kreálni,
könyvében a hajdani kirakatperekhez hasonlóan keverednek az igazságok a
féligazságokkal, a nyilvánvaló túlzásokkal és a hazugságokkal. Utóbbiakra egyik
példa az az állítása, hogy Pacelli tehet az első világháborúról is. Ugyanis ő
hozta tető alá Szerbia és a Vatikán közötti konkordátumot, még 1914 tavaszán.
Bécsben nyilván nem örültek annak, hogy Szerbia, fő ellenségük, Oroszország h?
szövetségese a konkordátumot megkötötte. De elfeledkezni az I. világháború
kirobbanásának sok-sok okáról, az angol–német tengeri fegyverkezési versenytől a
francia revánsvágyon át a pánszláv törekvésekig és Ferenc Ferdinánd
trónörökös meggyilkolásáig, ez már több mint bűn, hiba. 

Cornwell könyve tele van apróbb vagy inkább nagyobb tárgyi tévedésekkel. A náci
párt rettegett titkosrendőrségéről azt írja, hogy Sonderdienst (Különleges
Szolgálat), pedig az SD-ről illik tudni, hogy a Sicherdienst (Biztonsági Szolgálat)
rövidítése. A katolikus egyházat monolit, egy központból, a Vatikánból
irányított szervezetként próbálja ábrázolni. XII. Pius Cornwell szerint 500 millió
katolikus ura volt, akinek hívó szavára hívők sokasága hajlandó akár magával a
náci német birodalommal is harcba szállni. Az 1930-as években még nem érte el a 300
milliót a katolikusok száma, jelentős részük Észak- és Dél-Amerikában, valamint
Ázsiában élt. Hogy Pacelli bűnét minél súlyosabbnak láttassa, Cornwell
Németországról kideríti, hogy itt élt a világ egyik legnagyobb, legjobban képzett
és leggazdagabb katolikus lakossága. Pár oldallal később leszögezi, hogy itt élt a
legnagyobb, leggazdagabb stb. katolikus népesség, csak irigykedjenek a lengyelek,
olaszok, franciák, spanyolok, brazilok, amerikaiak.

Pacelli egyik fő bűne Cornwell szerint az volt, hogy alig fél évvel Hitler hatalomra
jutása után, 1933 júliusában hajlandó volt konkordátumot aláírni a nácikkal. A
Vatikán Cornwell szerint elárulta, dezorganizálta a katolikusokat, politikai
pártjukat, a Katolikus Centrum Pártot (KCP) pedig segített szétverni, pedig ettől a
párttól Hitler is rettegett. Mivel egyik helyen elárulja, hogy 23 millió katolikus
élt Németországban, furcsa, hogy csak a szavazók 11-12 százaléka adta voksát a
KCP-re. Cornwell nem közli, hogy a körülbelül 35-40 milliós szavazótáborból a KCP
csak 4,1-4,5 millió szavazót tudott maga mögé állítani. Háromszor ennyien szavaztak
Hitlerre, a szociáldemokraták és kommunisták tábora is sokszorosan meghaladta a
katolikus szavazók számát. Hitler sokkal inkább tartott attól, hogy a
szociáldemokraták és a kommunisták összefognak, és általános sztrájkot
robbantanak ki, mint attól, hogy a katolikusok majd megharagszanak rá. Katolikusok
milliói szavaztak Hitlerre, de voltak nacionalista, szociáldemokrata és polgári
pártokra szavazó katolikusok is Németországban. A német katolikusok többsége
örömmel fogadta Hitler hatalomra jutását, azt remélték, hogy megvédi őket a
bolsevistáktól. Hitler 1933 előtt óvakodott attól, hogy támadja a katolikus
egyházat, nem ő az egyetlen politikus, aki megválasztása előtt mást ígért, mint
amit hatalomra jutása után csinált…

Cornwell elsősorban arról nem vesz tudomást, hogy a katolikus egyház a 18. század
végétől fokozatosan defenzívába szorult. A 16. századtól a reformációval vívott
harcot, majd egyre inkább teret veszített a világi, nacionalista, liberális, rasszista
és más nézetekkel szemben. Napóleon fogságba vetette a pápát, IX. Piusnak 1848-ban
menekülnie kellett Rómából, 1870-ben a forradalmi-nacionalista seregek elfoglalták
Rómát is. A 19. század során az európai országok többségében szétválasztották
az egyházat és az államot, engedélyezték a polgári házasságot, emancipálták a
zsidókat, és bevezették a kötelező, világi elemi oktatást. A nemzetállamokkal, a
szocialista, liberális és más világi ideológiákkal vívott harcban a Vatikán egyre
több csatát vesztett. XII. Pius elődeihez hasonlóan a központi pápai hatalom
megerősítésére, az Egyház egységének megőrzésére törekedett.

Pacelli még müncheni nuncius volt, amikor 1929-ben XI. Pius a fasiszta Olaszországgal
konkordátumot kötött. Cornwell szerint azzal, hogy a konkordátum értelmében a
katolikusoknak tartózkodniuk kellett a közvetlen politizálástól, Itáliában
politikai vákuum keletkezett. Hét évvel Mussolini hatalomra jutása után, amikor már
hosszú évek óta csak egy párt létezhetett legálisan Itáliában, a konkordátum
semmiféle politikai vákuumot sem okozott. A politikai teret a fasiszták már régen
betöltötték. 

Cornwell úgy beszél a konkordátumokról, mint valami istentől, embertől
elrugaszkodott, iszonyatos valamikről. A valóságban a konkordátumok megkötésére a
Vatikánnak jó okai voltak. Amelyik országgal egyezményt tudtak kötni, ott,
legalábbis papíron, garantálták, szabályozták az Egyház tevékenységét, a
vallási intézmények, templomok fenntartását, az adókedvezmények vagy adómentesség
rendjét, valamint a katonai szolgálat alóli mentesség szabályait. A nácik korántsem
voltak annyira megelégedve a Vatikánnal kötött konkordátummal, mint azt Cornwell
hiszi. Ernst von Weizsäcker, a náci Külügyminisztérium államtitkára 1940
januárjában a vatikáni német követnek azt írta, hogy a háború után
valószínűleg felmondják a konkordátumot, és újra szabályozzák a katolikus egyház
helyzetét Németországban.

A nácik a konkordátummal nem sokat törődve nemcsak a KCP-t oszlatták föl, hanem az
összes katolikus ifjúsági, kulturális és segélyszervezetet is. Cornwell szerint a
katolikusok a konkordátum miatt nem tudtak ellenállni Hitlernek, de nem teszi föl a
kérdést, hogy konkordátum nélkül a protestáns, evangélikus egyházak,
munkáspártok miért nem tudtak ellenállni Hitlernek. "Hitler bábja" – ahogy
Pacellit Cornwell egy helyen megvetően említi – már 1935 tavaszán élesen elítélte
a nácik fajelméletét, 1937-ben pedig már vatikáni államtitkárként egyik
kidolgozója, a "Mit brennender Sorge" (Égő aggodalommal) kezdet? pápai
enciklikának. 

XI. Pius ebben az enciklikában határozottan szembeszállt a nácik rasszizmusával,
antiszemitizmusával, "törvénytelennek és embertelennek" nevezte a katolikusok
üldözését, "aljasnak, törvénytelennek és embertelennek" azt, hogy a nácik
nyomást gyakoroltak a katolikusokra, főleg a fiatalokra, hogy hagyják el hitüket.
Cornwell szerint ennek az enciklikának nem sok hatása volt, későn adták ki. A
Vatikán erejének korlátozott voltát mutatja, hogy hiába tiltakozott, 1938–1941
között európai országok sora (Itália, Magyarország, Románia, Szlovákia,
Horvátország) fogadott el antiszemita, fajvédő törvényeket.

(A szerző történész)

A tanulmány folytatása: A
Vatikán és a holokauszt – II. rész

Olvasson tovább: