Kereső toggle

Több, mint háború

Negyedszázada kezdődött Szarajevó ostroma

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

„Sokáig hittük, nem lesz háború Boszniában, de óriásit tévedtünk” – mondja elhomályosult tekintettel Zoran. A visszaemlékezés apropója a 25 éves évforduló: negyedszázada kezdődött a boszniai főváros, Szarajevó csaknem négy éven keresztül zajló ostroma. Az ötvenéves Zoran és felesége, Danica ma már nem élnek a városban. 18 hónapon át tartottak ki az ostrom alatt, és számos barátot, rokont vesztettek el a népirtásban. Mert nem háború volt Szarajevóban – mondják –, hanem aljas és szisztematikus népirtás, amelynek csak a nemzetközi összefogás és a szerbek tartalékainak elapadása vetett véget.

A szarajevóiak sokáig hittek abban, hogy mindaz, ami olyannyira jellemezte Jugoszláviát – a kommunizmus megengedő értelmezése, a multikulturalizmus, amelyben nem számít, ki milyen nemzetiségű, a jólét – Tito halála, illetve a jugoszláv államszövetség összeomlása után is megmarad Boszniában. Vagy legalábbis a városukban, amely eleget szenvedett már a történelem viharaiban. A béke olyan vívmány volt Szarajevó életében, amelyet mindenki nagyon óvott, féltett. „Az 1984-es téli olimpia megrendezése hitet adott minden ott élőnek, hogy már nem vagyunk a Balkán mélyén, csatlakoztunk a fejlett világhoz, a béke szimbóluma lett Szarajevó. Hogy mekkorát tévedtünk, arra 1992. április 5-én kellett rádöbbennünk, amikor brutális kegyetlenséggel köszöntött ránk a balkáni valóság” – emlékszik vissza a Heteknek a félig szerb, félig bosnyák származású Zoran. Egy hónappal korábban tartották meg azt a függetlenségi népszavazást, amelyet a boszniai szerbek bojkottáltak, de akkor még senki sem gondolt véres terrorra. A népszavazás nyomán március 3-án kikiáltották a háromnemzetiségű Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Egy szempillantás alatt minden átalakult, a bizalmatlanság egyre nőtt, már a szomszédok sem köszöntek egymásnak, az ország és benne Szarajevó egy lőporos hordóhoz kezdett hasonlítani. Zoran például jól emlékszik abból az időből egy munkahelyén kitört óriási vitára, illetve tettlegességig fajult veszekedésre, amely a szerb származású főnök és a munkások között tört ki a semmiből. Egyre többen hangoztatták az etnikai alapú enklávék létrehozását is.

Belelőttek a tüntetőkbe

Utólag már pontosan érthető volt az a szerb döntés, amelynek értelmében a Szlovéniából és Horvátországból kivont, így „ország nélkül maradt” Jugoszláv Néphadsereg egységeit itt vonták össze boszniai szerb hadseregként. Az etnikai konfliktus nem sokáig váratott magára ebben a légkörben: március közepén a boszniai Bijeljinát és Zvornikot megtámadták a szerbek, muzulmánokat gyilkoltak és üldöztek el otthonaikból mindenféle magyarázat nélkül. Válaszként április 4-én Alija Izetbegović elnök kiadta a parancsot a területvédelmi erők mozgósítására. „Ezt a területi alapon szerveződött tartalékos szolgálatot, amely a külső ellenség előretörésének megakadályozását szolgálta, még Tito idején hozták létre. Az alakulataik egyfajta partizán-egységek voltak, erősen leépült állapotban” – veszi át a szót a férjétől Danica, akinek az édesapja egy ilyen alakulat tagja volt, és rögtön a frontvonalba került. „Apám az első komoly hőbörgés és levegőbe való lövöldözés után könyörgött a család nőtagjainak, hogy menjenek külföldre vagy szerb területre, mert háború lesz, de mi nem hittünk neki” – teszi hozzá a muzulmán családból származó, ma már „vallástalan” asszony. A függetlenné váló köztársaságok fegyverarzenálja a területvédelmi laktanyákból származott, bár azt hivatalosan csak szükségállapotban lehetett kiosztani. Izetbegović döntése sokként érte Boszniát, mivel a területvédelmisek ellenségei csakis a szerb irányítás alatt álló Jugoszláv Néphadsereg, illetve a Szerbiából átszivárgott csetnikek lehettek. Az évtizedes feszültségek hirtelen mindenkiből kitörtek, és a korábbi megfontolt lépések helyett a megtorlás, a bosszú követelése volt a mindennapok beszédtémája, miközben a fegyverek ravaszán feszültek az ujjak.

Radovan Karadzsics, a szerbek montenegrói származású vezére, akit ekkor még nem vettek komolyan Szarajevóban, Izetbegović döntéséről azt nyilatkozta a Jugoszlávia halála című dokumentumfilm angol rendezőinek: „Amikor meghallottuk, hogy Izetbegović általános mozgósítást rendelt el, az hatalmas megrázkódtatásként ért bennünket, mert tudtuk, hogy ez háborúhoz fog vezetni. Felhívtam Izetbegovićot, és mondtam neki: »Kérlek, vond vissza a felhívást! Tudod, hogy a szerbek nem csatlakoznak a katonáidhoz.« Azt felelte: nem teheti, mert már nyilvánosan is bejelentette. Erre azt válaszoltam, hogy biztosan talál valamilyen módot, hogy visszavonhassa, mert sosem túl késő. De nem volt hajlandó megtenni.” Zoran szerint Karadzsics mentegette magát a nyugati sajtó előtt, ők már tudatosan készültek az őrületre, borzalmas volt látni a hőzöngő fegyveres tömeget.

Ebben a légkörben április 5-én, a boszniai területvédelmisek mozgósítását követő reggelen a szerb szabadcsapatok elfoglalták a kiváló stratégiai ponton (egy magaslaton) álló szarajevói rendőriskola épületét, és megszerezték az ott tárolt fegyvereket, lőszereket. Utólag jól látszott, ez már célzott lépés volt, a szerbek célja Szarajevó kettévágása volt – mondja Zoran. A hírre a még békében reménykedő szarajevói polgárok – muzulmánok, szerbek, horvátok, zsidók, és magukat jugoszlávnak vallók – Tito-képek és jugoszláv zászlók alatt összegyűltek a Parlament előtt. Ott volt Zoran és az unokatestvére, Mihajlo is, aki tanárnak tanult. „Azért mentünk oda, mert hittük, hogy még mindig nem késő megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, meg tudjuk menteni Szarajevót és egész Boszniát, ahol a muzulmánok, a szerbek és a horvátok továbbra is együtt élhetnek, ahogy tették ezt az elmúlt ötszáz évben” – idézi fel a férfi, aki szerint a háború legbátrabb tette volt ez a tüntetés.

Délben a több ezer tüntető – köztük Zoran és Mihajlo is – úgy döntött, hogy elmennek az egyik barikádhoz, amely a Vrbanja híd túloldalán, a Parlament tornya mögött állt. „Azt gondoltuk, átmegyünk a hídon Grbavicába, és megmutatjuk, hogy a város még mindig az embereké: minden emberé, a boszniaiaké” – mondja. A folytatás már a történelemből ismert: a hegynek tartó tömegbe belelőttek a rendőrakadémiát elfoglaló szerb mesterlövészek. Sokan megsérültek, köztük a 24 éves Suada Dilberović, egy dubrovniki muzulmán orvostanhallgató lány, aki a kórházban belehalt sérüléseibe – ő volt a háború első áldozata. Zoran és Mihajlo a tömeg közepén állt, amikor a lövések eldördültek. „Mindenki futni kezdett, miközben lőttek ránk. Sokan feküdtek sebesülten a földön, köztük a combján sérült unokatestvérem, Mihajlo is. Mi, akiknek sikerült fedezékbe jutnunk egy épület mögött, tehetetlenül, hihetetlen dühösen kiabáltunk. A lövöldözés abbamaradt, mi pedig összeszedtük a sebesülteket és a halottakat. A szerbek először elszigetelt, erőszakos bűnözők által elkövetett cselekménynek állították be a lövöldözést, de a józanabbak fejében pontosan kirajzolódott a kép, hogy itt egy sokkal rettenetesebb dráma első összecsapásáról van szó: háború lesz Boszniában” – folytatja Zoran.

Az ostromgyűrű bezárul

Az események viharos gyorsasággal követték egymást, a lövöldözés másnapján az Európai Közösség elismerte Bosznia-Hercegovina függetlenségét. Válaszként a Jugoszláv Néphadsereg, vagyis a szerbek átvették a repülőtér irányítását, Radovan Karadzsics pedig kikiáltotta a Szerb Köztársaságot, magát téve meg államfőnek. „A város borzalmas ostromáért a felelős Karadzsics volt, a hadsereget Ratko Mladics vezette, mindketten Milosevics emberei voltak. Az ő kettősük kiválóan alkalmas volt arra, hogy viszályt szítson az emberek között. Arkan és Šešelj szabadcsapatai segítségével nagyon gyorsan elhitették a boszniai szerbekkel, hogy a köztársaság szerb föld, amit meg kell védeni, így könnyen hadszíntérré vált a város, de egész Bosznia is” – teszi hozzá Danica.

1992. május 2-án teljesen bezárult a kör: 65 kilométer hosszan 260 tank, 120 gránátvető irányult a városra. A szerb katonák megpróbálták elfoglalni az elnöki palotát a városközpontban. Szabályos utcai harc kezdődött, a legjelentősebb összecsapások az épülettől pár száz méterre, a Skenderiján törtek ki. A támadás meghiúsult, az elnöki palotát a jugoszláv néphadsereg katonái nem tudták elfoglalni, de az ostromállapot fennmaradt. Zoran ekkor már fegyvert csempészett a város védőinek. „Hamar eldöntöttem, hogy harcolok, mert a város védelme az én családom feladata is” – emlékszik vissza.

Danica gondolatai a család körül forogtak, a semmiből kellett ennivalót szerezni, sütni, főzni. Kenyeret sütöttek, amiben több volt a gipsz, mint a liszt, és sok esetben a piac volt a legveszélyesebb helyszín a városban. 1994. február 5-én a szarajevói piacot ért támadás során hatvannyolc ember meghalt, és kétszázan megsebesültek. Zoran édesanyja is súlyosan megsérült az aknavetők tüzében. A közlekedés szinte megszűnt, mindenhová belőttek a szerb orvlövészek, akik a várost körülvevő hegyek mellett az 1984-es téli olimpiai játékok lesiklósáncait is elfoglalták. Nemcsak katonákra, hanem az egyszerű járókelőkre, a bevásárló civilekre is rendszeresen lőttek. „A szarajevóiak éveken keresztül éltek föld alatti óvóhelyeken, pincékben. Mi is a lakóépület alatti pincében találtunk menedéket” – jegyzi meg Zoran. A szerb támadásokat a Boszniai Köztársaság rendőrei, a területvédelmi erők, a hazafias liga, a zöldsapkások és civilek verték vissza. Szarajevót nem tudták elfoglalni Mladics erői – bár ez óriási áldozatokat követelt a városvédőktől.

Temető a stadionban

A Magyarországon élő Zoran és Danica május elején mindig hazalátogatnak. Ezekben a napokban a város védőire emlékeznek, virágot visznek a temetőkbe, és fejet hajtanak a hősök emléke előtt. „A harcok alatt az emberek temettek mindenhova, parkokba, közterületekre, köztük a Koševo stadionba is. A szertartások főként éjszaka zajlottak, mert a környező hegyekből a temetési meneteket gyakran lőtte az ellenség. Természetesen ezeket az ideiglenes temetkezési helyeket felszámolták, a háború hősi halottai, a »sehidek« azóta végső nyughelyükre kerültek” – mondja Zoran.

1995 májusában a bosnyák-horvát offenzíva hatására a szerbek lassan megkezdték a visszavonulást a Szarajevó környéki hegyekből. Októberben tűzszünet hozott enyhülést, de a fenyegetettség csak 1996 februárjában, az utolsó szerb csapatok távozásával szűnt meg. Szarajevó ostroma február 29-én ért véget. A csaknem négy esztendő alatt közel 14 ezer ember vesztette életét, 50 ezer megsebesült – jelentős részük békés szarajevói polgár volt. A lakosságszám 1995-re 64 százalékkal csökkent.

Zoran szavai a hősökre való emlékezés mellett keserűen jelzik, hogy a balkáni város és állam sorsa továbbra is instabil: „Egy helyben topogunk. Mindent átjár a korrupció, megállt a fejlődés, csak a muzulmán országokból érkezik pénz, befektetés, de ez nem a fejlődést szolgálja. A Nyugat és Európa letett arról, hogy Bosznia-Hercegovinából rendes ország legyen. Marad a bizonytalanság és feszültség, hasonlóan ahhoz, ahogyan a háború előtt.”

Olvasson tovább: