Kereső toggle

Ezer Weizman

A hatnapos háború legendás tábornokai

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Amikor 1948 tavaszán, Izrael függetlenségi háborújának kezdetén néhány
egyiptomi repülőgép bombázni akarta Tel Avivot, csak egyetlen gép állta útjukat,
de visszafordulásra kényszerítette azokat. A pilótafülkében Ezer Weizman ült.

Weizman 1942-ben, tizennyolc évesen csatlakozott a brit Királyi Légierőhöz,
majd a második világháború után a palesztinai zsidó hadsereg, a Hagana „légi
szolgálatának” szervezője lett. Később nyolc esztendőn keresztül az izraeli
légierő főparancsnoka: miközben nagybátyját, Chaim Weizmant, a világhírű
biokémikust a megszülető ország első köztársasági elnökévé választják,
unokaöccse kiváló katonai vezetőnek bizonyul. Hajdani kedvenc gépe, egy régi
Spitfire ma a légierők múzeumának féltve őrzött kiállítási tárgya, az a haditerv
pedig, amelyet az 1967-es hatnapos háborúra dolgoztak ki, s megvalósítottak, a
katonai akadémiák jelenleg is időszerű tananyaga.

Nem kell különösebben nagy stratégának lenni annak megértéséhez, hogy a
többnyire nyílt közel-keleti terepviszonyok közepette mit jelent a légierő, a
légi fölény. 1967 tavaszán, miközben mind fenyegetőbb kijelentéseket tettek, a
szomszédos arab „frontországoknak” közel két és félszer annyi harci repülőgépe
volt, mint az izraeli légierőnek. Minőségileg is fölénybe kerülhettek, hiszen a
TU–16-os bombázókat, az IL–28-as könnyű bombázókat és a MIG–21-es vadászgépeket
a korabeli szovjet haditechnika legjobbjai közé sorolták, míg Izrael csak a
francia Mirage és Mystere gépek részint korábbi változataival rendelkezett.

Ezért dolgozták ki az elnevezésében nem éppen stílszerű, de hatékony Galamb
fedőnevű hadműveletet, hogy még a lehetséges bevetés előtt, a földön semmisítsék
meg az arab országok repülőgépparkját. Az akció agyának Ezer Weizmant tartották,
ez igazából csapatmunka volt, csaknem kilencezer ötszázan vettek benne részt.

A siker egyik feltétele a kiváló felderítő tevékenység volt. Az izraeli katonai
vezetés tudatában volt annak, hogy az egyiptomiak hajnalra várnak egy esetleges
megelőző csapást, abból a logikából kiindulva, hogy a 20. században általában
ezt a napszakot használták a meglepetésszerűen támadók. 1967. június 5-én
hajnali 5 órakor is menetrendszerűen felszálltak az egyiptomi gépek, majd 8 óra
35 perckor visszatértek támaszpont-repülőtereikre. A pilóták 9 óra 10 percig
kaptak pihenőt, ez idő alatt fogyaszthatták el reggelijüket. A helyi
parancsnokok munkaideje 9 órakor kezdődött, s Mohamed Szidki tábornoknak, a
légierő főparancsnokának szokásává lett, hogy ebben az időben egy kisebb gépen
háromezer méter magasságban a Szuezi-csatorna felett járőrözött.

Ugyanezen a júniusi reggelen, kairói idő szerint 8 órakor indult bevetésre 40
izraeli katonai gép. Gyakorló repülést színlelve, nyugati irányba a
Földközi-tenger nemzetközi vizei felett haladtak, ahol rendszeres volt az ilyen
tevékenység, nem utolsósorban az oda vezényelt 6. amerikai flotta részéről is. A
Borollosz-tó magasságában hirtelen fordulatot hajtottak végre, s az ellenkező,
nem várt irányból közelítették meg az egyiptomi repülőtereket, olyan alacsonyra
ereszkedve, hogy a lokátorok nem igazán tudtak jelzéseket adni. Reggel 8 óra 45
perckor érték el célpontjaikat (az egyiptomi gépek a földön, a pilóták a
kantinban), ahol hét percen át folytattak harci tevékenységet, és számos gép
megsemmisítése mellett a kifutópályákra szórt időzített bombákkal az épen
maradottak későbbi felszállását is megakadályozták.

Tíz perc múlva megérkezett az újabb 40 gépből álló támadóhullám, majd a
harmadik, s hasonló roham érte a szíriai és jordániai repülőtereket, valamint
egy iraki objektumot is. (Ezt eredetileg nem tervezték, de egy iraki gép
felszállt onnan s Izrael felé indult.) Egyiptom 431 harci és szállító
repülőgépéből 317-et vesztett el, 23 lokátorállomása használhatatlanná vált, s
mintegy száz pilóta életét vesztette vagy megsebesült. Ez annál érzékenyebb
veszteség volt, hogy eredetileg is százhússzal több korszerű repülőgéppel, mint
kiképzett pilótával rendelkeztek. Szidki, a főparancsnok utolsó
üzemanyagtartalékával tudott csak nagy nehezen leszállni a támadások után, és
már csak a romhalmazt leltározhatta. A jordán légierő valamennyi Hunter
vadászbombázója megsemmisült, viszonylag még Szíria úszta meg legjobban, a 127
gépből 57 veszett oda. Izrael 15 gépet vesztett, ami a légierő 6 százalékát
tette ki.

A korátlagban huszonhárom éves izraeli pilóták a kritikus június 5-én átlagosan
tíz bevetést hajtottak végre 24 óra alatt. Mindezt egy kőkemény tréning előzte
meg a Negev-sivatag felett. Nyolcezer fős (!) földi kiszolgáló személyzet
jelentette a hátteret, percek alatt kellett a gépeket átvizsgálni, javítani,
felkészíteni. Mindehhez járult a felderítés, a hírközlés, a saját radarok
működtetése: vagyis a maga nemében kiváló haditerv párosult a végrehajtás igazi
csapatmunkájával.

Weizman, a légiháború hőse – s ez úgy látszik szinte törvényszerű volt a
legendás tábornokoknál – a hetvenes évek elejétől átváltott a politikára.
Különböző miniszteri tárcákat töltött be, különböző pártformációk színeiben a
jobboldali Heruttól a balközép Jahadig, majd a Munkapártig. Begin kormányából,
ahol hadügyminiszteri posztot töltött be, azzal az indokkal válik ki, hogy a
kabinet „túlságosan merev” a palesztin probléma kezelésében. Egyike az első
izraeli politikusoknak, akik felvetik egy palesztin–jordániai megoldás
lehetőségét, s nem utasítja el a tárgyalás esélyét Arafattal sem.

1992-ben ugyan bejelenti visszavonulását a politikától, de ez csak a napi
csatározásokra vonatkozik: egy évvel később Izrael hetedik köztársasági elnökévé
választják, 1998-ban pedig újabb államfői mandátumot kap. Sajátos, közvetlen
stílust alakított ki: amikor rakétatámadások értek észak-izraeli településeket,
bejelentés nélkül odautazott, s az éjszakát a veszélyeztetett helyi lakosokkal
együtt az óvóhelyen töltötte. Protokollmentes látogatásokat tett a terroristák
áldozatainak családjánál. Gyakran nyilvánított szabad szájú véleményt, a
kegyelmi kérvényekről meglehetősen öntörvényűen döntött. Tevékenységét igencsak
ellentétesen ítélték meg, különösen azután, hogy kiderült: egy Saroussi nevű
francia üzletembertől pártja korábban jelentős összegeket kapott, s ezek végül
magánszámláján kötöttek ki. Azzal védekezett, hogy fia gyógykezeltetésére
használta az összeget. A súlyos háborús sérüléseket elszenvedő Sauli aztán addig
ment az önpusztításban, hogy feleségével együtt halálos száguldással vetett
véget életének, teljesen összetörve apját. Ezer Weizman lába alól végképp
kicsúszott a talaj: javasolták, hogy önként mondjon le, de ezt megtagadta, mire
korlátozták elnöki jogait. Végül 2000-ben mégiscsak megvált magas hivatalától.


Az „egek tábornoka” 2005 áprilisában hunyt el, nem kevés ellentmondást is
magában foglaló földi pályafutásának nyolcvanegyedik évében.

Olvasson tovább: