Kereső toggle

Weisz József közvetített a cégeladásokban

"Kaya Ibrahim 16 éve a barátom…"

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Az úgynevezett Fidesz-közeli cégekkel kapcsolatos botrány nem sokkal a párt 1998-as kormányra kerülését követően robbant ki. A gyanú szerint a kilencvenes évek közepén több mint tíz, adósságokkal és köztartozással terhelt céget adtak el egy Kaya Ibrahim nev? török vendégmunkásnak, és egy Josip Tot névre hallgató horvát kertésznek. 

A tranzakció folytán a régi tulajdonosok cégeikkel együtt a tetemes adósságoktól is megszabadultak. Mivel az "új" tulajdonosok állították, hogy semmi közük az ügylethez, az adófizetők pénze elúszott. A rendőrség háromévnyi nyomozás után, 2001-ben eredménytelenül zárta le az ügyet. 

A napokban azonban váratlanul a nyilvánosság elé lépett Weisz József vállalkozó, aki azt állítja: 1995-ben ő továbbította egy illetőnek Kaya Ibrahim, Josip Tot és mások adatait. Weisz ugyanakkor azt is állítja: sem ő, sem a "kiközvetített" személyek nem tudták, mihez adják a nevüket. Weisz Józseffel Tótújfalun beszélgettünk.



Weisz József. Gyötörte a lelkiismeret Fotók: Vörös Szilárd

– Kezdjük az elejéről. Mikor és hogy került Németországba? 

– A hetvenes évek vége felé maszek autójavító voltam, kilenc embert foglalkoztattam. Ezt akkoriban nem nézték jó szemmel, úgyhogy eldöntöttük, itt hagyjuk Magyarországot. 1981-ben Jugoszlávián és Ausztrián keresztül jutottunk el Németországba, közben persze néhány hónapot lágerben töltöttünk. A feleségemmel és két fiammal mentünk, a harmadik gyerek már kint született. 

– Mihez kezdett az új hazában? 

– Eleinte kint is autójavítással foglalkoztam, aztán saját vállalkozásokba fogtam, egy ideig zöldséggel is kereskedtem. 1994-ben alapítottam a W+A Marketinget itt, Magyarországon, használt autókat adtunk-vettünk. 

– Ebben az időben már kettős állampolgár volt?

– Igen, magyar-német állampolgár vagyok. Szóval a W+A pár hónap alatt adósságokba került, úgyhogy elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. És itt kapcsolódik a történethez Kaya Ibrahim.

– Honnan ismeri? 

– Löwensteinben szomszédok voltunk, idestova tizenhat éve ismerem. 

– Magyarországon szinte fogalommá vált a neve, miközben alig tudunk róla valamit. Mondjon néhány szót! 

– Kaya Ibrahim most harminchét éves, négy gyerek apja, egy autógyárban hegesztő. Gyerekkorában érkezett Németországba a családjával. 

A házuk alsó részét a helyi mohamedán vallási közösség használja, Ibrahim apja az egyik elöljáró. 

– Honnan jött az ötlet, hogy neki adja el a cégét? 

– Ez nem egy eredeti ötlet, nagyon sokan csinálták, és szerintem csinálják ma is: amikor becsődöl a cég, eladják egy külföldinek, onnantól kezdve aztán nála keresik a köztartozásokat is. Nekem ott volt a lehetőség a szomszédban, Ibrahim. Megkérdeztem tőle, vállalja-e, azt mondta, ha nem lesz probléma, akkor igen. Csúnya szó, ha azt mondom, hogy üzlettársak voltunk, mert baráti gesztus volt tőle, hogy megvette a cégemet. Hogy kapott-e ezért pénzt, az egy dolog.

– Gondolom, kapott. 

– Néhány ezer márkát. 

– Mennyi időt vesz igénybe egy ilyen adásvétel? 

– Mi csütörtök este indultunk Magyarországra, vasárnap már újra Németországban voltunk, hétfőn dolgozni kellett. 

– Mekkora adósságtól szabadult meg?

– Nem milliókról van szó, ezek köztartozások voltak. De nehogy azt higgye, hogy abból a bizniszből éltem, hogy eladogattam a mások gázos cégeit, ez nem így volt, csak három esetben. Az enyém vonzotta a másik kettőt: az egyik ismerősöm, Sipos László szintén túl akart adni két "beragadt" vállalkozásán. Ezeket Kaya Neset, az Ibrahim bátyja vette meg, nem is volt belőle semmi probléma, mindenki jól járt. A magyarországi cégbíróság egy idő után törölte a cégeket a nyilvántartásból, mivel az új tulajdonosokat nem találták. 

– Ami mindenkit érdekel az az: hogyan került a Fidesz-közeli cégek közelébe? 

– Szeretném hangsúlyozni, hogy a cégek Fidesz-közeliségéről én csak 1998-ban szereztem tudomást. 95-ben ismerkedtem össze egy Tasnádi Zsolt nev? úriemberrel, aki Siposon keresztül talált rám. Nyilván tőle tudott a cégeladásainkról, mivel arra kért, hogy szerezzek neki hat személyt, hasonló célból. Én szóltam az Ibrahimnak, hogy úgy néz ki, megint lesz üzlet. Úgyhogy összegyűjtöttem hat személy adatait: az Ibrahimét, a bátyjáét, annak feleségéét, aztán az én feleségem egyik munkatársáét, annak a fiáét, és hatodikként Josip Totét. 

– Ez utóbbit is ismerte? 

– Őt nem, az ő adatait én is vettem valakitől.

– Hogyan zajlott a "kiközvetítés"?

– A/4-es lapokra fénymásoltam az útleveleket, és alatta feltüntettem a tulajdonosok minden adatát, aztán a hat oldalt elfaxoltam Tasnádinak. 

– Erről tudtak az érintettek? 

– Persze, hát gondolhatja, hogy nem a tudtuk nélkül másoltam le az útleveleiket. Ők bíztak bennem, hiszen az én cégem eladásakor Ibrahimot hoztam Magyarországra, a Sipos esetében meg a bátyját, és semmi olyan nem történt, amitől félniük kellett: bementünk a közjegyzőhöz, a cégbíróságon beadtuk a papírokat és szépen hazajöttünk. Látták, hogy nem bujkálunk, nyíltan bemegyünk állami hivatalokba, és nincs semmi probléma.

– Arról tehát nem esett szó, hogy milyen cégeket kellene megvásárolni.

– Nem, de őszintén szólva ez nem is érdekelt. 

– Mennyi pénzt ajánlott Tas-nádi?

– Minden vevő után tízezer márkát, ami úgy oszlott volna meg, hogy ötezer a vevőé, ötezer a közvetítőé, vagyis jelen esetben az enyém. De ebből nem lett semmi, mert pár nap múlva Tasnádi közölte, hogy mégse lesznek cégeladások, így aztán nincs is miért fizetnie. Pontosabban egy céget mégis eladott, ez a saját kft.-je volt, a Happy Tours. Ezt végül én és Kaya Neset felesége vettük meg Tasnáditól, és meg is kaptuk érte a pénzt. 

– Ez mikor volt? 

– 95 nyarán.

– Mi történt ezután? 

– 1998 nyarán robbant ki a botrány Magyarországon, hogy egy nap alatt tizenvalahány Fidesz-közeli céget eltüntettek a köztartozásaikkal együtt úgy, hogy eladták egy Kaya Ibrahim nev? németországi török vendégmunkásnak, később pedig két másikat Josip Totnak. Nem sokkal később mi is értesültünk a dologról. Csak tátottuk a szánkat. Szegény Ibrahimot el is csípte egy török riporter, és egy hónapon át faggatta, a stuttgarti török tévécsatornán pedig naponta bemondták a történteket. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, hogy azokat a neveket használták fel, amik valamikor a kezemben voltak, és amelyeket én faxoltam át 95-ben Tasnádinak. De én ebben már nem voltam benne, sem az Ibrahim. Mi azt hittük, hogy 95-ben lezárult az ügy. 



A nagy "machinátor". Munka közben

– Nem tartja elképzelhetőnek, hogy mégis Kaya írta alá a szerződéseket, az Ön tudtán kívül? 

– Ibrahim vízumköteles. Mielőtt behoztam, én intéztem neki Stuttgartban a magyar konzulátuson a vízumot, mert ő azt sem tudta, mi van, hogy van. Egyedül képtelen lett volna ide beutazni. Abban a három esetben, amikor Magyarországon járt, mindig velem jött: az én cégem eladásánál, a Sipos cégeinél, és végül 98-ban, amikor a jugoszláv háború miatt csak Magyarországon keresztül mertek hazamenni a nyári szabadságra. Mindebből az a lényeg, hogy nélkülem nem járt Magyarországon, én pedig tudom, hogy 95. július 25-én nem voltunk itt. Úgyhogy nem is írhatta alá a Fidesz-közeli cégek adásvételi szerződését. De hadd kérdezzem meg csendben: ha mondjuk Ibrahim vette volna meg a cégeket, az mit változtatna a lényegen? Mert a lényeg itt az adósságok eltüntetése volt. 

– Gondolom, a botrány kitörését követően felvette a kapcsolatot Tasnádival?

– Alighogy kibukott a dolog, Tasnádi felhívott, hogy ha azt mondjuk, amit a nagyok akarnak hallani, akkor ötvenezer márkát kapunk. 

– Mit akartak hallani a nagyok?

– Hát azt, hogy nem igaz az egész, Ibrahim nem is járt Magyarországon. Ibrahim végig ezt is nyilatkozta, ameddig az Interpol ki nem hallgatta. Akkor kénytelen volt beismerni, hogy járt Magyarországon, viszont továbbra is azt vallotta, hogy Fidesz-közeli céget nem vásárolt. És ez igaz is. 

– Tasnádi kifizette az ígért ötvenezer márkát? Egyáltalán, találkozott még vele?

– Kérte, hogy jöjjek haza. A Hősök terén találkoztunk, de már akkor kiabáltunk, ordítoztunk egymással, hát nyilván fel voltam háborodva, hogy ilyen arcátlanul átvert. Erre azt mondta, ő a pénzügyi tanácsadó, a felső körökhöz tartozik, és nehogy megpróbáljak mást mondani, mint amit kell, mert könnyen elintézi, hogy kábítószert találjanak a lakásomban. Lényeg, hogy az ötvenezer helyett hozott kétezer márkát, de én azt visszaadtam neki, hogy ennyire ne nézzen már hülyének. Mert az ötvennel az volt a célom, hogy fele az enyém, fele az Ibrahimé, szóval hogy valamilyen szinten helyre tegyem a barátságunkat. 

– Kaya bizalma megingott Önben? 

– Gondolhatja. Az ő szemszögéből teljesen úgy nézett ki, hogy én kerestem egy csomó pénzt az ő és a családtagjai nevével, őket meg kihagytam. Ráadásul iszonyúan meg is ijedtek, annyira meghurcolták őket. Az ő családja egy olyan környékről származik, ahol mogyorótermesztésből élnek, kecskékből meg birkákból áll az élet. És nem igaz, amit írtak róla, hogy megszaladt neki ezekkel a dolgokkal. A családjában ma is három felnőtt dolgozik. 

– Nem kereste meg akkoriban?

– Végül rájött az újságcikkek alapján – meg telefonon beszéltünk is –, hogy nem vagyok csibész, nem vertem át, mert akkor nem hívnám, nem próbálnám megmagyarázni a dolgokat, hanem Hawaiiban nyaralnék. 

– Még mindig 1998-ban járunk. Kirobbant a botrány. Az Ön neve azonban csak 2002 tavaszán bukkant fel egy újságcikkben, hús-vér valóságában pedig néhány napja került a nyilvánosság elé. Mi történt közel öt éven keresztül?

– Jól rám ijesztettek, szó szerint bujkáltam.

– Hol? 

– Itthon is voltam, kint is voltam. Közben elváltam, aztán megismerkedtem a mostani élettársammal. De az volt az érdekes, hogy soha senki nem keresett se itt, se a határnál, se máshol. Nem jött értem rendőrségi autó, nem kaptam idézést. Egy idő után lett egy ideiglenes lakásom Cegléden, ahová be is jelentkeztem. Ott aztán nagyon egyszerűen megtalálhattak volna, ha akarnak. 

– Mikor találták meg?

– A 2002-es választások előtt az egyik kereskedelmi tévé megjelent Cegléden, hogy riportot készítsenek velem, de pont nem voltam otthon. Aztán nem sokkal később az egyik barátomtól kaptam egy fülest, hogy bajban vagyok, mert az akkori kormány le akar ültetni pár hónapra, amíg a választások tartanak, hogy ne tudjak megszólalni. 

– Honnan jött ez a füles?

– Jött, legyen elég ennyi. 

– Komolyan kellett venni?

– Ezt nem tudtam eldönteni, de úgy éreztem, jobb, ha eltűnök. Akkor eltűntem két-három hétre, aztán a választások második fordulója előtt pár nappal visszajöttem ide, a falumba, mert mondták, hogy lecsendesedett minden. Akkor tudtam meg az élettársamtól, hogy a választás első fordulója előtti pénteken megjelent egy sötét Volkswagen vagy Audi, három férfival. Nem áruházi őrző-védőkkel, annál kulturáltabbak voltak. Érdeklődtek az élettársamtól, hogy hol vagyok, aztán háromnegyed órán át vártak a kocsiban. Utána újra becsöngettek, még egyszer megkérdezték, hazajövök-e? Az élettársam mondta, hogy nem tudja, erre elmentek. Szóval abban a fülesben volt valami nyomós dolog. 

– Nem mindennapi történet, de azért felmerül egy-két kérdés: például az, hogy miért éppen most állt elő vele? 

– Beszéltem pár ügyvéddel, akik azt mondták, hogy figyelj Józsi, végül is elévültek ezek az ügyek, de a sajtó úgysem fog nyugton hagyni, előbb-utóbb el kell mondani, ami nyomaszt. Mert tényleg nyomasztott. 

– Milyen értelemben? 

– Nem mondhatom, hogy nyugodtan aludtam egy 16-17 éves barátságot felrúgva. A Kaya család egy szemétnek könyvelt el, ezt tisztázni akartam. Ezen túl pedig elgondolkoztam, hogy jobban jövök ki az ügyből, ha én állok a nyilvánosság elé, mintha valaki megtalál, hogy itt van a Weisz.

– Ön szerint ügye elévült. A magyar rendőrség viszont éppen a Schlecht-akták leporolására készül, miközben Schlecht Csaba ügyvédje azt állítja, hogy Weisz József saját bevallása szerint is bűnöző, éppen ezért hiteltelen. 

– Valamit tisztázzunk: én ma is vállalom, és húsz év múlva is vállalni fogom, hogy kilenc évvel ezelőtt három céget, a sajátomat és a Siposét eltüntettem Ibrahimék segítségével. De más bűncselekményt nem követtem el. Arról, hogy a Tasnádinak elfaxolt adatokkal ki, mit csinált, csak három év múlva értesültem, és ahhoz semmi közöm. Úgyhogy az elévülést a saját ügyeimre értem. Ez a vonat elment.

– Egyébként ismeri Schlecht Csabát, vagy más valakit az eladók közül?

– Senkit, csak Tasnádit.

– Kaya Ibrahimmal mikor találkozott utoljára?

– Néhány héttel ezelőtt voltam Németországban. 

– És?

– A gyerekei most is nyakamba ugrottak, és kiabálták törökül, hogy nagybácsi, nagybácsi. Aztán az Ibrahimmal is megöleltük egymást, és mindent meg tudtam vele beszélni. Próbáltam meggyőzni, hogy nem ő a főszereplő ebben a dologban. 

– Mi lenne ma, ha annak idején Tasnádi kifizeti Önnek az ötvenezer márkát? 

– Akkor ma van miért hallgatnom. 

– Hogyan tervezi a jövőt?

– Tavaly óta ebben a házban élünk, ezt a nagyszüleimtől örököltem. Kicsit rendbe hoztuk, de hát láthatja, van még mit dolgozni rajta. Úgy tervezzük, hogy itt maradunk Magyarországon.

Olvasson tovább: