Kereső toggle

Hogyan alakult a bostoni merénylet túlélőinek sorsa?

Főnixmadarak

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

2013. április 15-én huszonhétezer ember indult el az amerikai függetlenségi háború csatáira való emlékezés alkalmából megrendezett maratonon Bostonban. Körülbelül tizenhétezren át is haladtak már a célvonalon, amikor 14 óra 50 perc 12 másodperckor egy-egy pokolgép robbant, aminek következtében kétszázhatvanan megsérültek, hárman pedig életüket vesztették. Az iszlamista szélsőséges terroristák – Dzsohar és Tamerlan Carnajev – a több száz áldozat életében drasztikus változást idéztek elő egyik pillanatról a másikra. Közülük most többen hajlandóak voltak megosztani a világgal azt, hogyan tudták feldolgozni az átélt borzalmakat. Bár furcsának tűnik, de van köztük olyan is, aki élete legnagyobb szerencséjének tartja, hogy akkor és ott a helyszínen volt.

A 31 éves James Costello éppen a célvonal felé haladt öt barátjával, amikor az egyik pokolgép felrobbant. Közülük hárman egy-egy lábukat vesztették el, a másik kettő kiterjedt égési sérüléseket és repesz által ejtett sebeket szerzett. A Costelloról készült kép pedig, amelyen szakadt ruhában és megégett lábain tántorog az utcán, egyike volt azoknak, amelyek bejárták a világsajtót. A férfi több műtéten esett át a merényletet követő két hétben, majd átkerült egy rehabilitációs intézetbe, ahol éppen hathetes, átmeneti szolgálati idejét töltötte Krista D’Agostino nővér. „Futólag felfigyeltem rá, és nem sokkal később be is jött a szobámba, hogy kicserélje a kötéseket a lábamon. Persze még mindig nem gondoltam semmire – meséli Costello. – Aztán kiderült, hogy van néhány közös barátunk, és beszélgetni kezdtünk, majd meghívtam egy jótékonysági rendezvényre.”

Az estét több találkozás követte, majd Costello végül Franciaországban, egy, az áldozatok számára megrendezett tíznapos körúton megkérte D’Agostino kezét. A Facebookra kitett fotón, amelyen Krista büszkén mutatja Lyonban az eljegyzési gyűrűjét, ismét az internetes közösség figyelmének középpontjába került. „Most már tudom, hogy miért mentem át ezen a tragédián. Azért, hogy megtaláljam a legjobb barátomat és az életem szerelmét. Nyolc hónappal később boldogan jelentem be, hogy az életünk hátralévő részét együtt fogjuk eltölteni” – írta a férfi a kép mellé csatolt üzenetben. Népszerűségük meglepte őket, a fotót a családnak és barátoknak szánták. „Nem tudtuk, hogy az egész világon ismert lesz.” D’Agostino egyetlen dologgal nincs kibékülve: Costello véleményével a történtekről. „Utálja, amikor mindig azt mondom, hogy boldog vagyok, amiért ez történt. Azt kívánom, bárcsak senki másnak ne kellett volna ezen átmennie, de nem hiszem, hogy találkoztunk volna, ha velem ez nem történik meg, szóval boldog vagyok.”

Az élet győz

Caroline Reinsch és barátja, Christian Williams is a tömegben voltak április 15-én, hogy egy ismerősüket ünnepeljék, aki lefutotta a távot. Amikor felrobbant a bomba, mindketten megsérültek. Caroline a combján, Christian pedig mindkét lábán és jobb kezén súlyos sebeket szerzett. Két különböző kórházba kerültek, azt sem tudták egymásról, hogy él-e a másik. Mielőtt Caroline-t betolták a műtőbe, feltették neki a rutin kérdést, hogy nem várandós-e? Mivel 2012 ősze óta szerettek volna babát, de mindaddig nem jártak sikerrel, azt válaszolta, hogy elméletben lehetséges, de nem gondolja, hogy így van. Tizenegy napig volt kórházban, miután kiengedték, rögtön barátjához sietett, akin már hat műtétet végeztek el, hogy megmentsék a jobb lábát. Amikor Caroline néhány nappal később megkapta zárójelentését, kiderült, hogy terhességi tesztet is végeztek, amelynek az eredménye „enyhén” pozitív volt. Mielőtt Christiannak be mert volna számolni a hírről, megismételte a tesztet, ami már egyértelműen kimutatta, hogy babát vár. Bár Christian kezei és lábai tele vannak hegekkel, a maratonról mégis a következőket mondta a Boston Globe-nak: „Minden fájdalom vagy szenvedés, amit éreztem, kicserélődött örömre. Mindig úgy fogok emlékezni a maratonra, hogy akkor tudtam meg, hogy apa leszek.” Kislányuk, a „csodagyermek”, december 18-án született meg, kicsit több, mint három kilóval. „Caroline és én is boldogok, egészségesek és mint minden más újdonsült szülő… fáradtak vagyunk” – tudatta a sajtóval a boldog apuka. Marlowe Eve Williams középső nevét azért kapta, mert eredetileg karácsony este számítottak megszületésére (ami angolul „Christmas Eve”), illetve mert azt jelenti, hogy „élet”.

Adrianne újra táncol

Az áldozatok közül nagyon sokan vesztették el egy, vagy több végtagjukat. Közéjük tartozik Adrianne Haslet-Davis, aki profi táncosként dolgozott korábban. Férjével együtt mindketten megsérültek, Adrianne a bal lábát elveszítette. Alig egy évvel később, 2014. március 19-én újra színpadon állt. A kitartása és óriási lelkiereje mellett erre egy csúcstechnológiát képviselő bionikus láb tette képessé, amelyet a Massachusetts Institute of Technology biomechatronikai vezetőjének, Hugh Herrnek segítségével kapott meg. A férfi a baleset után meglátogatta Adrianne-t, majd speciálisan a tánchoz kialakított művégtagot tervezett a számára. Herr, aki 1982-ben egy balesetben mindkét lábát elvesztette, azóta a speciális lábprotézisekkel hegyet is mászik.

Adrienne férje, Adam, aki a légierőknél szolgál, szintén megsérült a versenyen: testébe több repesz is behatolt, a lábából pedig egy cipzárat kellett kiszedni. Bár az út nem volt könnyű idáig, s az orvosi konzultációk sem értek még véget, Adam mégis így nyilatkozott: „Végül is mindketten életben maradtunk, és ezért mindennap hálát adok Istennek.”

Erősebb lett

Jeff Bauman könyvet írt a történtekről Stronger (Erősebb) címen. A fiatalember fontos tanúja volt az eseményeknek, mert a robbanás előtt felfigyelt a gyanúsan viselkedő Tamerlan Carnajevre, aki éppen mellette állt meg. „Mindenki valaki mással volt együtt, de ő egyedül. Nem figyelte a versenyt, nem tapsolt. Nem élvezte a helyzetet. Gondoltam is magamban, hogy »furcsa«, de aztán nem foglalkoztam vele, amíg a mentőbe nem kerültem, és akkor megint belém hasított a gondolat.”

Bauman mindkét lábát elvesztette a merényletben. A képet, amelyen hárman egy tolószékben igyekeznek őt a mentőautóhoz vinni, a mai napig nem tudja megnézni. Az elmúlt év eseményei összemosódnak számára: „Nagyon gyorsan eltelt.” Időközben újra kellett tanulni a járást két lábprotézissel. „Kemény volt. Kemény út volt eddig, de minden nap jobb lesz.” Menyasszonyával júliusra várják első gyermeküket.

Az első lépések

Rebekah Gregory kisfia, Noah és Pete DiMartino (képünkön fent) is szinte az első sorból nézték a befutókat. A pár akkor ünnepelte egyéves évfordulóját. A robbanás erejétől Gregory ráesett a kisgyerekre, és ezzel megmentette az életét. Neki több csontja eltört és hosszú ideig tolószékben ült. „Hatalmas darabok szakadtak ki a lábamból, olyan volt, mintha egy cápa belőlem ebédelt volna. A bal kezem is eltört. A testem annyira feldagadt, hogy az anyám nem ismert rám. Azt mondta a kórházi személyzetnek, hogy rossz szobába irányították. Később ugyanabba a kórházba, ugyanarra az emeletre hozták be Dzsohar Carnajevet. Amikor a szobája előtt toltak el a műtétekre, az anyám alig tudta visszafogni magát, hogy ne menjen be hozzá, és szét ne tépje.”

Rebekah párja is megsérült, de elmondásuk szerint kapcsolatuk csak megerősödött az események hatására. Egy évvel a történtek és több mint tizenöt műtét után, április 4-én házasodtak össze Észak-Karolinában. A ceremónia költségeit átvállalta egy házasságszervező cég. „Nem volt véletlen, hogy túléltük ezt a napot. Akármeddig is élek még, vele akarom tölteni a hátralévő időmet” – nyilatkozta a People magazinnak Rebekah, aki az összegyűlt vendégsereg számára külön meglepetéssel szolgált: a ceremónia során megtette első lépéseit egy mankó segítségével.

Békét!

A robbantások egyik halálos áldozata egy 8 éves kisfiú, Martin Richard volt (képünkön jobbra fent). A család, Bill és Denise, a szülők és a három gyermek (11, 8 és 7 éves) – együtt érkeztek az eseményre. Az egyik bomba alig néhány méternyire tőlük robbant fel. A detonáció ereje megölte Martint. Hétéves húga, Jane elvesztette az egyik lábát, Denise szeme súlyosan megsérült. Bill lábát repeszek találták el és halláskárosodást is szenvedett. Henry, a legidősebb gyermek csodálatos módon fizikailag nem sérült meg. A család az interneten köszönte meg mindazok segítségét, akik ott voltak velük, támogatták őket, illetve segítették gyógyulásukat. „Külön köszönetünket fejezzük ki azoknak az embereknek, akik nagyon gyorsan odamentek Jane-hez és ellátták a sérülését az utcán, mert megmentették az életét. Azok előtt is tisztelgünk, akik őrt álltak Martin teste mellett. Azok a rendőrök elképzelni sem tudják, hogy ez mennyire vigasztaló volt a legborzalmasabb óráinkban.”

A kisfiúról néhány héttel a terrortámadás előtt készített kép bejárta a világot. Ezen Martin egy iskolai projekt keretében készített táblát tart a kezében, amelyen ez áll: „Ne legyen több szenvedő ember! Békét!” A család ezért úgy döntött, hogy létrehoz egy alapítványt, amely igyekszik Martin célját – a világ jobbá tételét – elősegíteni. „Számára a béke olyan dolgokat jelentett, mint összetartozás, csapatmunka, igazságosság, sportszerűség, elfogadás és a zaklatások megelőzése. Nyolcéves fiú volt, aki szeretett tanulni, sportolni és szerette a világot maga körül.”

A család élete – bár Martin hiányát mindennap érzik – lassan kezd visszatérni a normális kerékvágásba. A leghosszabb időt Jane töltötte közülük kórházban, de a kislány már megkapta azt a protézist, amelyet a mindennapi életben és sportolás közben is használni tud. Sőt, már az iskolai kosáredzésekbe is bekapcsolódott.

Epilógus

Egy évvel az események után Boston újra a maratonra készül. 2014. április 21-én újra rajthoz állnak a versenyzők. Köztük lesznek azok, akik az elmúlt évben nem tudták befejezni a versenyt, s azok is, akik az áldozatokra emlékeznek, valamint az a százfős csoport is, akik a Martin emlékére létrejött alapítványt képviselik majd.

Olvasson tovább: