Kereső toggle

Az elveszett dokumentumfilm

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Alfred Hitchcock maga is elborzadt, amikor azokkal a vágatlan, eredeti felvételekkel találkozott, melyeket brit és szovjet operatőrök készítettek 1945-ben, a koncentrációs táborok felszabadítását követően. A több helyszínen készült filmanyag professzionális egybeszerkesztésére kérték fel az akkor már neves filmrendezőt. Hitchcock nagy műgonddal és nagy sokára gyúrta készre a dokumentumfilmet, ám azt végül soha nem mutathatták be teljes terjedelmében. Az elfeledett filmet megtalálták, felújították, s a tervek szerint jövőre széles közönség előtt bemutatják. Ha a mersz még meglesz.

A bergen-belseni haláltáborban felvételt készítő egyik brit operatőr visszaemlékezéséből lehet tudni Hitchcock spontán reakcióját: a felvételeken látottak állítólag annyira megrázták a brit filmrendezőt, hogy egy hétig be sem tette a lábát a filmstúdióba. Hitchcock lehetett bár a feszültségkeltés és a rémületes látványalkotás nagymestere, „a valós dolgok” láttán mélységesen elborzadt.

Az Imperial War Museum vezető kurátora, Toby Haggith (kis képünkön), aki jelenleg személyesen az egyik felelős a film „újrafelfedezéséért”, azt nyilatkozta a brit The Independent című lapnak, hogy „a kollégák, szakértők és a filmtörténészek”, akik majd hetven év távlatából előzetesen vizsgálat tárgyává tehették a filmet, mélyen felkavarónak találták azt: „Az egyik közös észrevételük szerint a film egyszerre borzasztó és briliáns.” A szerkesztők az alkotást „sokkal inkább őszintének” vélik a hasonló témájú dokumentumfilmekhez képest.

A lelkiismeretes és alapos operatőrök zord alapanyagából kerekedett film az előzetes hírek szerint törekszik a teljességre: nem- csak a halált dokumentálja híven, hanem az akkor kezdődő „újjáépítés” és „kibékülés” folyamatáról is felvillant képeket. Így német civileket is lefilmeztek, akik szembesülvén a „nevükben és érdekükben” elkövetett iszonytató bűntettekkel, maguk siettek a halottakat eltemetni. A felvételek készítői minden különösebb irányítás nélkül rögzítették a képeket, mégis utólag megdöbbentő, ahogyan a különböző kezekben tartott kamerák a leginkább megrendítő és sokatmondó képeken elidőznek – ez visszatérően közös vonása a képsoroknak. Haggith mindezt az operatőrökben természetesen munkáló emberségnek és együttérzésnek tulajdonítja. Meglehet, a történtek dokumentálásához helyénvalóbb irányelvet a világ legragyogóbb művésze sem adhatott volna.

Hitchcock maga már 1945-ben a felvételek közelébe került. A filmrendező a háború előtt és alatt több filmet is készített brit minisztériumi megbízásból. Ezek a mozifilmek jellemzően kémtörténetek voltak, egyértelműen náciellenes üzenettel. Így is akadt egy-két olyan alkotás, amelyet még a hivatali propagandisták is „túlságosan felforgató” műnek találtak. A most előkerült dokumentumfilmen Hitchcock Sidney Bernstein felkérésére dolgozott, aki a háború során a britek Pszichológiai Hadviselés Osztályának filmes részlegét vezette, emellett pedig Hitchcock barátjának és pártfogójának is számított. Bernstein alapvető szándéka az volt, hogy a kész anyag különbözzön az akkori hagyományos híradó jellegű dokumentumfilmektől. Ezért kért segítséget Hitchcocktól, hogy a nyers felvételek mozifilmes megközelítésből is megkapják a megfelelő utómunkát.

A brit–amerikai együttműködés keretében indult filmes projekt az akkori elképzelések szerint három változatban állt volna elő a műteremből. Az egyik a németországi civil lakosság, a második a német hadifoglyok, a harmadik verzió a szövetséges országok közönsége számára készült. Eredetileg azzal a céllal tervezték a filmet levetíteni, hogy a németeket szembesítsék a háborús bűnökkel, és rábírják őket a felelősségvállalásra.

Jóllehet, ma már részben csak feltételezhető az, hogy pontosan mire is terjedt ki Hitchcock szerepvállalása a film elkészültében, az egészen bizonyos, hogy az anyag összerendezéséért, valamint a film alaphangulatának megteremtéséért ő volt a felelős. Ennek tudható be, hogy a film kezdő kockái egy idillikus, barátságos, vidéki közegből sokkhatásszerűen váltanak át a környező haláltáborok borzalmaira.

Az elkészült film mégsem érte meg a bemutatót. Egyrészt a tervezettnél jobban elhúzódtak a munkálatok, így az amerikaiak türelmüket vesztve inkább leforgattak egy külön saját filmet a témában Death Mills, azaz Halálgyárak címmel. Másfelől a háború lezárása átrendezte a politikai színteret, különösen a britek oldaláról: időközben a pszichológiai hadviselésért felelős osztályt feloszlatták, és a projektet a Tájékoztatási Minisztérium örökölte meg, ahol viszont 1946-tól az aktuális politikai széliránynak megfelelően már nem támogatták, hogy a rémtettekről további filmek kerüljenek napvilágra. Bernstein a Külügyminisztériumból a következő üzenetet kapta: „A Németországot célzó politikai akarat jelenleg teljességgel a bátorítás és serkentés jegyében halad, abban érdekelt, hogy a német nép kikerüljön az apátiájából.” A vezető döntéshozók úgy ítélték meg, hogy a háború utáni újjáépítést és az európai szintű helyreállítást nem segíti, ha ilyen módon a német nép orra alá dörgölik a bűneiket.

Így az aktuális politikai korrektség épp akkor felállított oltárán Bernstein maga is kényszerűen felhagyott a tervekkel, hogy az akkor még friss történelmi sebként sajgó valóságot a kornak megfelelő profi filmes eszközökkel bemutassák. Ezután a nagyszabású filmet csendben az elfekvőbe utalták: a hat filmtekercs az állami archív anyagok között porosodott, mígnem az 1980-as években rájuk talált egy amerikai kutató. Röviddel ezután egy részben hiányos, részben külső anyaggal toldott változatot mutattak be egy filmfesztivál szűk közönsége számára A táborok emlékezete címmel.

A Death Mills rendezője maga is kételkedett abban, hogy a németek „átnevelésében” az eredetileg tervezett film hathatós lett volna. Az akkor megfogalmazott tapasztalata és véleménye szerint a németek „egyszerűen nem tudtak ezzel az egésszel megbirkózni, elhagyták a vetítőtermet, vagy becsukták a szemüket. Nézni sem bírták. Elviselhetetlennek találták ezeket a filmes bizonyítékokat, s egyúttal illetlennek is az áldozatok és hozzátartozóik irányában”. Ez nem is érthetetlen, hiszen a felvételek mezítelen testek tömegét, tömegsírok látványát is dokumentálják, szakértői vélemények szerint az egész már-már szürreálisnak tűnik, valamiképpen Hieronymus Bosch festményeit idézi, de még annál is szörnyűbb.

A teljes filmet (kiegészítve a korábban hiányzó hatodik tekercs maradványaival is) új címmel és digitálisan felújítva jövő évben szeretnék a nagyvilág számára hozzáférhetően bemutatni, az előre leszögezett szándék szerint éppen olyan módon, „ahogy Hitchcock, Bernstein és az akkori munkatársaik eltervezték”. A filmet rendkívül jó minőségben sikerült helyreállítani, állítólag döbbenetesen friss formában közvetíti az amúgy sem elévült események képi világát. Már maga a film feltámasztását eredményező döntés is várhatóan fájdalmas vitát gerjeszt a kényes téma, de még inkább az igazán sokkoló képsorok bemutatása miatt. A szintén újravett, de tartalmában eredeti kommentárt vélhetően betűnként szedik majd ízekre. Az eredeti képsorok mindazonáltal levédik a kezdeményezést, „történeti forrásanyag” minőségükben kikezdhetetlenek a kritikusok számára.

A helyreállítás résztvevői szerint a film „világos, mozgalmas és tanulságos, egyszersmind szörnyű”, majd hozzáteszik: „Nem tehetünk róla, hogy a film hihetetlenül felkavaró és felháborító, de segíthetünk az embereknek annak megértésében, miért is kell ezt ilyen módon bemutatni” – s maga a film adja ehhez a kontextust és a kellő magyarázatot.

Ezzel együtt még találgatják, miként hat majd a kortárs közönségre az elsötétített mozitermekben ez a hetvenéves dokumentumfilm, amely Hitchcock gyomrát is felforgatta. A film fogadtatását már most próbálják megjósolni, hiszen a felszabadulás 70. évfordulójára hivatott majd emlékeztetni Európát. S egyáltalán nem mindegy, hogy a filmet valódi európai közönség fogadja-e, vagy csak az európai közöny. Az idő múlásával erősen megfogyatkozott a túlélők száma, ezért sem mellékes, miként hagyja örökül a történteket a történelmi és kulturális emlékezet az utókor számára. Megrendítő, ahogy a szóban forgó eseményeket írói olvasatban Chaim Potok Óvilági emberek című kötetében találjuk: a felszabadítás jelenetében katonák és táborlakók találkoznak: a döbbenet szótlan és kölcsönös, csak az emberi szemek folytatnak párbeszédet, ott, ahol már minden kimondott szó elégtelen. Végül a táborokból előtámolygó holteleven emberi árnyak ezt kérdezik suttogva: „Miért késlekedtetek ilyen sokáig? Miért? Miért?”

Olvasson tovább: