Illusztráció( Forrás: Shutterstock/PuzzlePix)
Pünkösd alkalmából most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábbi lapszámunkban megjelent cikkünket.
Barratt – „pünkösd apostola” Nyugat-Európában – a századfordulón pásztorként szolgált felekezetében Oslóban (akkor még Christiana volt a város neve). 1906-ban Amerikába utazott azzal a céllal, hogy egy prédikációs programhoz támogatókat találjon.
Mialatt New York Cityben tartózkodott, Barratt megneszelte az Azusa utcai ébredés hírét, és ösztönösen felismerte benne a Szellem régóta várt kitöltetését, a „kései esőt”. Mint abban az időben sokan, ő is szükségesnek érezte, hogy Los Angelesbe utazzon, és ott Szent Szellem-keresztségben részesüljön. Míg az utazásra való alkalomra várakozott, Barratt úgy döntött, hogy imádkozni fog azért, hogy már New York Cityben betöltse őt a Szent Szellem. A férfi, aki napi tizenkét órát imádkozva buzgón kereste Istent, 1906. október 7-én megtapasztalta a Szent Szellemben való bemerítkezést. Később így idézte fel élményét:
„Világossággal teltem meg, és olyan erővel, hogy amilyen hangosan csak tudtam, kiabálni kezdtem – egy idegen nyelven! A különböző hangokból és beszédformákból ítélve, hét vagy nyolc nyelvet használtam...
A legcsodásabb pillanat az volt, amikor gyönyörű baritonszólóra fakadtam, méghozzá egy olyan nyelven, amely tisztább és gyönyörködtetőbb volt, mint amit valaha hallottam.”
1906 decemberében Barratt visszatért Oslóba, és egy kétezer férőhelyes tornacsarnokot bérelt, amely aztán az Európában feljegyzett első pünkösdi összejövetel színhelye lett. Ezekről az összejövetelekről Barratt később ezt írta: „Valósággal tülekedtek az istentiszteletekre, mindenféle felekezetből. Sokan megkapták a pünkösdi élményt, és most nyelveken szólnak... Sokan keresik üdvösségüket, s a lelkek dicsőséges megtérési átélésben részesülnek. Százan és százan tisztítják meg szívüket, s a megtisztított áldozatra lejön a tűz. Akik részt vesznek az összejöveteleken, magukkal viszik a tüzet a környező városokba.”
Rövid időn belül Barratt az európai pünkösdizmus prófétájaként vált ismertté. Azok között, akik meglátogatták, és maguk is Szent Szellem-keresztséget nyertek, voltak svéd, angol és német pásztorok is, akik visszatérve virágzó pünkösdi mozgalmat alapítottak országukban.
Angliában Alexander Boddy anglikán lelkész parókiája szellemi életének felfrissítése érdekében – miután a walesi ébredést is közelről tanulmányozta – 1907-ben meglátogatta Barrattet. Hamarosan az egyik legtekintélyesebb pünkösdi vezető lett országában. A híres gyógyító evangélista, Smith Wigglesworth pedig Alexander Boddy felesége, Mary kézrátételére kezdett nyelveken szólni. A két legnagyobb pünkösdi felekezetet a húszas évek elején Stephen és George Jeffreys hozták létre, akik a pünkösdi mozgalom által megújított gyógyító ébredés második nagy hullámának jeles képviselői voltak, Wesley és Whitefield óta a legsikeresebb angol evangélisták.
Lewi Pethrus a Stockholmban általa vezetett baptista gyülekezetbe tért vissza a pünkösdi üzenettel. Amikor a Svéd Baptisták Szövetsége 1913-ban kizárta a felekezetből, az egész közösség követte a „száműzetésbe”. A szakadás ellenére a baptista örökség tovább hatott a szolgálatában, ami például az egyházkormányzati szemléletében is megmutatkozott. A keze alatt svéd földön szinte népmozgalommá terebélyesedő pünkösdi ébredés bontakozott ki, amely később miniszterelnököt is adott az országnak. Az intézményalapítás terén Pethrus megelőzte korát: kiadóházat, napilapot, bankot, rádióadó-hálózatot hozott létre, de szívén viselte az idegen kultúrákban folytatott missziós tevékenységet is. Közössége, a Filadelfia Gyülekezet – 1974-ben történt haláláig a világ egyik legnagyobb pünkösdi egyháza – mindmáig sok misszionáriust küld ki az egész világra.
Bár Olaszországban Barratt befolyása nem volt olyan közvetlen, mint Észak-Európában, olasz-amerikai rokonok közvetítésével – akik az óhazában felkeresték családjukat az „új” üzenettel – a pünkösdizmus oda is csakhamar betört. Az 1906 után következő néhány évben Olaszországban megszaporodtak a pünkösdi gyülekezetek. A század közepére az olasz protestánsok kétharmada már pünkösdi volt. Franciaországban, Spanyolországban és Portugáliában a második világháborút követő időszakig a növekedés üteme lassú volt, akkor azonban nagy ébredések indultak T. L. Osborn amerikai evangélista szolgálata nyomán. A kontinensen az európai roma népesség tömeges megtérése is hozzájárult a pünkösdizmus gyors elterjedéséhez az 1950-es években. Ezekben a mediterrán országokban a legnagyobb protestáns közösségek ma is pünkösdiek.
A német ajkú nemzetekben a pünkösdizmus lassabban terjedt. Ennek egyik oka az 1909-ben kiadott Berlini Nyilatkozat volt, amely elvetette a helyreállított pünkösd és az azt kísérő karizmatikus megnyilvánulások létjogosultságát. Vannak, akik e tragikus tévedésnek tulajdonítják, hogy Németország a 20. század elején elveszítette azt a szerepét, amelyet addig Angliával együtt évszázadokon át betöltött: az egész kontinenst megrázó, sőt világszerte ható ébredések bölcsője volt.
Úgy tűnik, ez az epicentrum ezután északra, Skandináviába tolódott.
Németországban – különösen Mülheimben, Észak-Rajna-Vesztfáliában – erősen hatott az Evan Roberts vezetésével zajló, a történelemben dokumentált ébredések közül a legintenzívebbnek mondott nagy walesi ébredés. Jonathan Paul, aki Németországban később pünkösd apostola lett, és egy hamburgi vezető, Jakob Vetter, a német sátras evangelizációk alapítója tartottak itt ébredési összejöveteleket. Igen rövid időn belül háromezren megtértek.
A pünkösdi mozgalom németországi előkészítésében a norvégiai események is meghatározóak voltak, Jonathan Paul mellett Emil Meyer közreműködésével. Paul, aki 1907 tavaszán járt Oslóban, így összegezte benyomásait:
„Az egész mozgalmat a Jézus iránti szeretet jellemzi és a vele való mélyebb beteljesedés vágya.”
Paul hitelesnek ítélte a „nyelvmozgalmat”, amely meghozhatja a „régóta áhított áttörést”. Júniusban Meyer is Christianába utazott, majd két fiatal norvég misszionáriusnővel, Dagmar Gregersennel és Agnes Tellével – mindketten Barratt gyülekezetének tagjai – visszatért Hamburgba. Miután Gregersen és Telle szolgálata nyomán többen elkezdtek nyelveken szólni, Meyer Heinrich Dallmeyert kérte igehirdetésre a városban, aki a Német Evangélikus Szövetség (Gemeinschaftsbewegung) pietista-szentség irányvonalát képviselő Gnadau Szövetség evangélistája volt.
Az egy ideig rendben és áldás alatt zajló szolgálatokon egy ponton túl a személyeskedő próféciák kerültek a figyelem centrumába. A két norvég szolgáló végül úgy ítélte – helyesen –, hogy már nem Isten Szelleme működik az összejöveteleken, és hazautaztak. (Mindketten hosszú és gyümölcsöző életet éltek ezután – Telle 91, Gregersen 102 évesen fejezte be pályafutását –, közel ötven esztendőt töltve Indiában missziós munkával.) Azonban a naponta zajló összejövetelek a tapasztalt norvégok távozása után is folytatódtak egy ideig.
A félresikerült összejövetel-sorozatnál is sokkal súlyosabb kárt okozott az, hogy a német evangéliumi vezetők a kudarc ürügyén mindenestül elutasították az egész pünkösdi mozgalmat. Jonathan Paul szolgálatát is kárhoztatták, őt magát kiközösítve, és ezzel az evangéliumi és a pünkösdi tábor közötti szakadás helyreállíthatatlanul elmélyült. A Gnadau Szövetség ötvenhat vezetője által 1909 szeptemberében aláírt dokumentum, a Berlini Nyilatkozat ezzel a gyakran idézett kijelentéssel kezdődik:
„nicht von oben, sondern von unten” (a mozgalom nem felülről, hanem alulról való).
A dokumentum szerint a pünkösdizmus sok közös tulajdonságot mutat a spiritizmussal, és általa ravasz és csaló módon sátáni szellemek vezetik tévútra az embereket. Az Azusa utcából származó „utálatos jelenségek” között nevezik meg a földre esést, a remegést, a hangos kiáltásokat és nevetést, bár a nyilatkozattevők kinek-kinek a megítélésére bízták, hogy ezek „mennyiben démonikus, illetve hisztérikus-pszichiátriai megnyilvánulások”. Külön aggodalmuknak adtak hangot amiatt, hogy a pünkösdi istentiszteleteken történő igehirdetés áldása csak még inkább megtéveszti a tapasztalatlan hívőket.
A pünkösdi mozgalmat egészében megbélyegző közleményt rövid időn belül a szentség-gyülekezetek körében mindenütt irányadónak tekintették. Különös módon az eredeti dokumentumnak nyoma veszett, és amikor Otto Stockmayer, az első nagy gyógyító ébredés befolyásos vezetője röviddel a halála előtt vissza akarta vonni az aláírását, ezt technikailag nem tehette meg.
A német pünkösdiek a következő hónapban a Mülheimi Nyilatkozatban válaszoltak, de ez nem kapott akkora nyilvánosságot, mint a berlini. A mozgalom vezetői őszintén elismerték, hogy Isten Szellemének hiteles megnyilvánulásai mellett minden új ébredést emberi lélekből fakadó, sőt démonikus megnyilvánulások is kísérhetnek. Kifejezték továbbá azon véleményüket, miszerint a Berlini Nyilatkozat merev, „fekete-fehér szemlélete megfélemlítéshez vezetett, általa a Gnadau Szövetség saját történelmét csavarta ki, elszigeteltséget és pártoskodást teremtett, és a szentségről való tanítását a perifériára száműzte […], a nyilatkozattevők okkult gondolkodási sémájuk miatt médiumot látnak a szellemi ajándékokkal rendelkezőkben.
Ezzel a nyelveken szólókat országszerte zaklatásoknak, esetenként súlyos sérelmeknek tették ki”.
A Gnadau szentség mozgalom a lutheránus pietizmusban gyökerezett, amelyben szinte hagyomány volt egy „második pünkösd” után vágyakozni. A Berlini Nyilatkozat megszövegezői ezt most látványosan megtagadták antikarizmatikus deklarációjukkal, amely pedig akkor már a kálvinizmusban is szélsőségesnek számított volna: „bárki, aki személyes, külön szellemi megtapasztalásokra vágyik, egy »Schwarmgeist« (fanatikus véleményű és irracionális hitű személy, aki képtelen elfogadni másokat, akik nem osztoznak meggyőződésében)”.
Nemcsak a német evangéliumiak többsége különült el teljesen a pünkösdiektől, hanem befolyásuk nyomán a társadalom is kitaszította őket. A pünkösdizmussal szembeni ellenállás Németországban vadabb és keserűbb volt, mint bárhol másutt. Nyomában a nemzeti egyházban, a Landeskirchében elburjánzott a deista racionalizmus és a vallási kontroll. Bár akadtak még pünkösdi közösségek, ahol nyíltan üdvözölték a Szellem ajándékait, a környezetükből jövő erős nyomás előtt meghajolva a legtöbben megengedték, hogy a nemzeti egyház és a pünkösdiek közötti, korábban karakteres szellemi különbségek rövid idő alatt elsorvadjanak. Swen Schönheit történész közvetlen ok-okozati kapcsolatot lát a Berlini Nyilatkozat és a szélsőjobboldali nacionalizmus, majd a nemzetiszocializmus gyors térhódítása között.
Mindössze öt évvel a dekrétum kibocsátása után már tömegek skandálták Berlin utcáin: „Németország mindenek felett!” Egy másik német kutató Ézsaiás szavait hozza összefüggésbe azzal, ahogyan a század első felében a német történelem alakult: „Ők pedig engedetlenek voltak, és megszomoríták szentségének Szellemét, és Ő ellenségükké lőn, hadakozott ellenök.” (Ézs 63:10) A Berlini Nyilatkozat szemlélete még a hatvanas években, a karizmatikus mozgalom megérkezésekor is ott lebegett a német keresztények szellemi élete felett.
Oroszország kereszténységre térítése Cirill és Metód munkájával kezdődött. Néhány évtizeddel később Vlagyimir kijevi fejedelem bizánci rítus szerint megkeresztelkedett, majd összes alattvalóját is rendeletben erre kötelezte, hacsak nem akarta kockáztatni, hogy az állam és maga a fejedelem ellenségnek tekintse. 988 és 991 között tömegeket kereszteltek meg a Dnyeper vizében, ám a szertartást sem az evangélium hirdetése nem előzte meg, sem döntési szabadság nem kapott teret benne – politikai érdekek motiválták.
Alexander Schemam történész szerint a 13. század közepétől a kétszáz éves tatár megszállás teljesen eldurvította és megmérgezte az orosz jellemet. A mongol befolyás gyümölcse a néplélekben az „elvtelenség”, valamint „az erősek előtti meghunyászkodás és a gyengék eltiprásának visszataszító keveréke” lett. Amint Moszkva kezdett hatalomra emelkedni, e jellegzetességek sajnálatos módon mind mélyebben beivódtak kultúrájába és a „Szent Oroszország” erősen vallásos nacionalizmusába.
Még a nyugatiasodás is erőszakkal és csak a 18. század elején történt Nagy Péter cár alatt, és nem érintette meg mélyen az orosz néplelket, amelybe már bevésődött az autokrácia és a masszív, államilag szponzorált ortodoxia feltétlen tisztelete. A reneszánsz, a reformáció és a felvilágosodás Oroszországot lényegében érintetlenül hagyta, a lutheranizmus csak Skandinávia szomszédságában, a balti államokban, Észt- és Lettországban tudott meggyökerezni. A későbbi Szovjetunió területén névleg ortodox maradt Oroszország, Örményország, Belorusszia, Grúzia, Moldávia és Ukrajna. Litvániában a katolicizmus, míg Közép-Ázsiában – Azerbajdzsán, Kazahsztán, Kirgizia, Tadzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán térségében – az iszlám szunnyadt tovább a lakosságban.
Az első baptista gyülekezet csak 1869-ben alakult meg az országban, alig tíz évvel később az ortodox vezetők már összehangolt üldözést támasztottak ellenük és minden más nem ortodox közösség ellen is.
Megélhetésüktől és élőhelyüktől megfosztva igyekeztek ellehetetleníteni életfeltételeiket, gyermekeiket elválasztották a családjaiktól, hogy az ortodox hitelveket neveljék beléjük. 1894-ben betiltották a baptista összejöveteleket.
Az államhatalom és az azzal összefonódott egyházi hierarchia iránti szolgalelkű és feltétlen engedelmesség döntő szerepet kapott abban, hogy amikor egy kicsiny, de könyörtelen céltudatossággal fellépő csoport magához ragadta a hatalmat – egy vélemény szerint egyfajta vallási alternatívát is nyújtva: a prófétáik Marx, Engels és Lenin voltak, a Tőke és más írások a szentírásuk, hitvallásuk a dialektikus materializmus, és a kommunista párt a papságuk –, az ortodox hívők százmilliós tábora lényegében nem tanúsított ellenállást.
A bolsevikok egyszerűen áttérítették őket az egyik ortodoxiáról a másikra. Az előkészületeket már a 19. század végén megtették, amikor a bolsevizmus támogatói az egyházba beépülve az ortodox szemináriumokat a radikalizmus melegágyaivá tették. Ezek az aktivisták később új irányzatot alapítottak: az Újjáépítés Egyházát, amelyet a kommunista hatalom a főáramú patriarchális egyház gyengítésére használt fel, amíg szüksége volt rá. A hajdani államegyház 1927-ben végül hűséget fogadott a szovjethatalomnak – mindhiába, már a hírhedt 1929-es vallásellenes rendelet évében 1370 templomot bezártak.
Oroszországban – és más szláv nemzetekben is – pünkösd apostola egy kozák, Iván Jefimovics Voronájev volt, aki az Urál hegységben született 1886-ban. 1908-ban tért meg egy baptista gyülekezetben, majd a szibériai Irkutszkban és Krasznojarszkban szolgált baptista prédikátorként. Az orosz ortodox egyháztól jövő kíméletlen üldöztetés miatt 1912-ben az Egyesült Államokba költözött.
Először Kaliforniában telepedett le, ahol a baptista egyházban 1914-ben rendelték ki szolgálatra. Los Angelesben, San Franciscóban és Seattle-ben orosz baptista gyülekezeteket alapított. Dinamikus szolgálatának köszönhetően közismert lett az Amerikában élő orosz telepesek körében. New York városába költözve Voronájev egy manhattani orosz baptista gyülekezet pásztora lett, még mielőtt 1919-ben kapcsolatba került volna a pünkösdiekkel. Ebben az évben azonban felesége és lánya, Vera buzdítására, akik már korábban betöltekeztek Szent Szellemmel, ő is részesült pünkösd áldásában, és elkezdett nyelveken szólni.
1919. július 1-jén – szintén Manhattanben – Voronájev megalapította az első orosz pünkösdi gyülekezetet.
Mégsem maradt sokáig New York Cityben, annak ellenére, hogy a közösség gyorsan növekedett. Egy házi ima-összejövetelen elhangzott prófécia misszionáriusi küldetéssel hazájába szólította. Az üzenet egyszerű és határozott volt:
„Voronájev, Voronájev, utazz Oroszországba!”
Valahányszor imádkozott ezután, ez az üzenet visszhangzott szívében. Ennél több nem is kellett a rettenthetetlen orosz prédikátornak – visszatért szülőföldjére, hogy pünkösd üzenetét ott hirdesse tovább. 1920 augusztusában a Voronájev család elhagyta New Yorkot. Az Oroszország felé vezető úton öt hónapig Bulgáriában időztek, ahol Iván húsz pünkösdi gyülekezetet hozott létre. Néhány hónapos konstantinápolyi látogatás után 1922 nyarán megérkezett Odesszába, és baptisták között kezdett prédikálni.
A baptisták rövid időn belül kitiltották templomaikból, mert a Szent Szellem-keresztségről szóló tanításaival nem értettek egyet. Ekkor megalapította az első oroszoroszági pünkösdi gyülekezetet, amely igen hamar ezerfősre nőtt.
A hívők legtöbben baptista háttérből jöttek, de Voronájev szolgálatán keresztül a zsidó közösség sok tagja is elfogadta Jézus Krisztust Messiásának. (Odessza a zsidó szellemi élet fontos központja volt Oroszországban.) Voronájev odesszai irányításával ezután egész Oroszországban gyors növekedés következett, több hónapos evangelizációs útjai során északon Szentpétervárig is eljutott. Hatékonyságára jellemző, hogy az Orosz Baptista Szövetség vezetője szerint mindössze néhány hónap leforgása alatt egyedül Ukrajnában húszezer fölé nőtt a pünkösdi hívők száma.
Voronájev szolgálata alatt a pünkösdizmus terjedése túlzás nélkül fenomenálisnak volt nevezhető. Azonban a munkája nem korlátozódott Oroszországra: a dinamikus úttörő csakhamar kivívta a „pünkösd apostola a szlávok között” címet is. 1920 és 1929 között sokat utazott Oroszországban, Lengyelországban és Bulgáriában.
Ebben az időben, amikor Oroszországban még viszonylagos vallásszabadság uralkodott, a fáradhatatlan pünkösdi prédikátor több mint 350 gyülekezetet alapított hazájában, más szláv országokban létrehozott pünkösdi közösségek mellett.
Az orosz pünkösd a mozgalom magyarországi térhódításában is fontos szerepet játszott, a világháború után ugyanis jó néhány magyar hadifogoly már Szent Szellemmel betöltött, nyelveken szóló hívőként tért vissza a hadifogságból.
A húszas években a pünkösdiek két irányból szenvedtek üldöztetést: a baptisták és a kommunisták részéről. Végül azután a kommunisták minden keresztény számára véget vetettek a vallásszabadságnak. Sztálin 1929. április 8-án életbe léptette hírhedt vallásellenes törvényét, amely megtiltotta a vallási sajtótevékenységet, a nyilvános bizonyságtevést, és bezárta a kaput a külföldről jövő misszionáriusi segélyek előtt is. Nagy gondot fordítottak az „utánpótlás” elvágására, a gyerekek vallásoktatását még családi körben is különös szigorral büntették. A hitükhöz ragaszkodókat munkatáborokban vagy kényszeres pszichiátriai kezelésnek alávetve próbálták „átnevelni”. Bár Sztálin 1943-ban engedélyezte az ortodox patriarchátus újjáalakulását, hogy ezzel is erősítse a lakosság támogatását háborús erőfeszítéseihez, később is időről időre az 1929-es törvényre hivatkozva újították meg az egyházüldözést, különösen Hruscsov alatt.
Mivel Voronájev korábban elfogadott támogatást az Amerikai Isten Gyülekezeteitől, 1932 januárjában letartóztatták, és hat hónapos, kényszermunkatáborban letöltendő szabadságvesztéssel sújtották, az „amerikai imperializmus” számára végzett kémtevékenység ürügyén. 1936-ban, amikor útlevélkérelemért folyamodott, ismét letartóztatták. Gyakori kihallgatások közepette hét évig sorvadozott börtönben. Családja úgy hiszi, hogy 1943-ban a Leningrád közelében levő komor marinski erődben állították kivégzőosztag elé. Felesége huszonnégy évet töltött börtönben, mielőtt 1960-ban szabadlábra helyezték.
Voronájev munkája azonban a halála után is tovább gyümölcsözött. A mozgalom gyors fejlődését semmilyen üldöztetés sem volt képes megállítani, ami a Szovjet Tudományos Akadémiát arra a kijelentésre késztette, hogy a Szovjetunióban – és világszerte – a pünkösdizmus „a legfertőzőbb a vallás minden ópiuma közül”.
(Folytatjuk.)
