hetilap

A keresztény­üldözések  története  (24. rész)

„Erény, igazság! Ezt fogom kiáltani egyre hangosabban: igazság, erény! Amikor erre rádöbbentem, egész lényemet eltöltötte a lelkesedés. …A mellényem teljesen átázott, mert anélkül, hogy észrevettem volna, csak úgy ömlöttek a könnyeim ” – írta visszaemlékezésében Jean-Jacques Rousseau arról az eksztatikus pillanatról, amikor harminckilenc évesen megfogant benne életének legfőbb gondolata arról, hogy az ember természete eredendően jó, csak a társadalom torzítja el.
„Bár az oltárok lerombolásának és az ész trónra emelésének a munkáját idősebb filozófusok indították el, élükön Voltaire-rel, Rousseau volt az első, aki modern Prométheuszként meggyőződéssel hirdette, hogy joga van mindenestül elvetni a fennálló rendet. (…) Úgy képzelte, hogy senki nem szereti annyira az emberiséget, mint ő, és páratlan képességei vannak a boldogabbá tételére” – így értékeli Paul Johnson brit történész a genfi születésű gondolkodót, akit a későbbi forradalmak legfőbb ihletőjének nevez.
„Az ember szabadnak született, de mindenütt láncokat visel” – állította Rousseau, ezért szüksége van arra, hogy visszataláljon a természethez. Mivel önmagát ajándéknak tekintette az emberiség számára, logikus volt, hogy nagy hatású műveiben megfosztotta Krisztust isteni mivoltától, és önmagához hasonló, kora által meg nem értett erényes prófétaként mutatta be Jézust.

A felvilágosodás főpapjai