Kereső toggle

Kulcskérdés

Szövetségest keres Orbán Viktor

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Egészen újszerű és szokatlan hangvételű beszédet tartott a magyar miniszterelnök az MCC migrációs konferenciáján, ami egészen új alapokra helyezi a májusi európai parlamenti választások tétjét.

 

Valakinek jönni kell, mert most még egy darabig kitartunk, de ez nem mehet így az idők végezetéig – fogalmazott Orbán Viktor magyar miniszterelnök a Mathias Corvinus Collegium (MCC) március végi migrációról szóló konferenciáján, amelyen a világ minden tájáról érkeztek politikusok, szakértők és aktivisták. A miniszterelnök Nicolas Sarkozy volt francia államfő után felszólalva beszélt arról, hogy szerinte természetellenes helyzet az, hogy egy ilyen kicsi ország játssza a vezető szerepet a migrációs vitában. Úgy fogalmazott, Magyarország számára kulcskérdés, hogy jöjjön végre egy nagy ország, amelyik ugyanazt mondja, és ugyanúgy mondja, mint a magyar kormány. „Az energiáink végesek” – tette hozzá egy olyan politikai helyzetben, amiben valószínűsíthető, hogy a Fidesz- sorozatban a negyedik európai parlamenti választását is toronymagasan megnyeri.

Fogyatkozó szövetségesek

Világos, hogy az Európai Néppárt részéről akár taktikai, akár számító lépésből, de tapasztalható egy egészen intenzív középre, balra tolódás, ami szükségszerűen együtt jár azzal is, hogy a korábbi nagy hatalmú támogatók, mint a pártelnök Joseph Daul vagy éppen a csúcsjelölt Manfred Weber most már nem védelmezői, hanem inkább hangos kritikusai a magyar kormánynak. Sőt, a bajor politikus odáig ment a kampányban, hogy az euroszkeptikusnak bélyegzett erőket „jobbos tökfejeknek” nevezte, és indítványozta, hogy a megemlített formációk egyáltalán ne kapjanak uniós támogatást. (Olyan európai pártokról beszélünk az AfD és Le Pen közössége esetében, akikre a legutóbbi EP-választáson közel hétmillió uniós polgár szavazott.) De Weber még ennél is tovább ment, és a 7-es cikkely alapszerződésben rögzített menetére fittyet hányva szólította fel az Európai Tanács elnökét, Donald Tuskot, hogy lépjen már valamit a renitens Lengyelország és Magyarország ügyében. Mondta ezt az az ember, aki pár éve még hasonló eljárások során védelmébe vette a magyar kormányt, és aki a Fidesz felfüggesztése ellenére formálisan még mindig párttársa és kvázi politikai szövetségese a magyar néppárti képviselőknek.

„De akkor miért támogatja Orbán Webert? Ha Orbánra szavazok, azzal Weberre szavazok?” – kérdezték tőlem többen is az elmúlt napokban, s a kérdés valóban adott. A magyar miniszterelnök eddigi választási üzenete egyértelmű volt: a Fidesz az Európai Néppárton belül képzeli el a jövőjét, és maximálisan támogatja Manfred Weber jelöltségét a legfajsúlyosabb uniós intézmény, az Európai Bizottság élére. Ám a március 20-ai közgyűlés tapasztalatai teljesen felülírták az uniós elképzeléseket. Egyrészt szinte borítékolható volt, hogy amennyiben szavaz a Néppárt egy esetleges kizárási indítványról, akkor a többség leszavazta volna, elkerülve a nagyobb bajt. Nyilván az sem volt megoldás a Néppárt megmagyarázhatatlan módon belső viszályt középpontba helyező kampánya szempontjából, hogy teljesen futni hagyják Orbánékat. Tipikus merkeli megoldásként a német döntéshozók azt szülték meg, hogy akkor a felfüggesztést javasolják mintegy büntetésnek, amit viszont a Fidesz nem volt hajlandó abban a formában elfogadni, egyenlőségjelet téve az eredeti verzió és a kilépési kényszer között. A többórás vita egyik alapvető tanulsága az volt, hogy a Fidesz képes volt keresztülvinni a saját kompromisszumos megoldását (a közös megegyezésen alapuló önfelfüggesztést) olyan fajsúlyos szereplők támogatásával, mint a francia republikánusok, a spanyol Néppárt vagy épp a lengyel Parasztpárt. Viszont Orbán három nappal későbbi beszédéből kiderült, ez sovány vigasz, mivel a Néppárton belül nincs még egy olyan nagy ország, ami a miniszterelnök szavaival élve „ugyanazt és ugyanúgy mondja”, mint a magyar kormány. Az a szándék tehát, hogy a Néppártot sikerül visszarántani az eredeti keresztény-demokrata oldalra, délibáb csupán.

Róma, Varsó, Budapest

Mind népességünket, mind gazdasági súlyunkat, mind hadseregünket tekintve indokolatlan, hogy Magyarország legyen a korunkat leginkább meghatározó migrációs válság ügyének legmarkánsabb képviselője. Éppen ezért nyomatékosította Orbán, hogy szükség van Európában egy valójában nagy országra, aki kész felvállalni a migráció és a keresztény kultúra ügyét is, és a nemzetállami víziót kiemelten képviselni. Jelen állás szerint pedig mindössze egyetlen ilyen ország van, ez pedig Olaszország.

Ha megnézzük a többi szóba kerülő országot, sehol sem áll jól az Orbán-féle elképzelést osztó pártok szénája. Bár kétségtelenül megerősödhetnek az úgynevezett populista, euroszkeptikus vagy szuverenista pártok, teljesen átütő sikert várhatóan Olaszországon kívül sehol sem tudnak majd elérni. Franciaországban valószínűleg még a listás és arányos rendszer ellenére sem tudja maga alá gyűrni Macron pártját a Marine Le Pen vezette formáció, a Nicolas Sarkozy által a konferencián is képviselt republikánusok pedig stabilan 13 százalék alá zuhantak vissza a felmérések alapján. (Nem képeznek tehát megfelelő súlyt ahhoz, hogy beleszólhassanak az európai politika alakulásába.) Meglepő módon Orbán a potenciális jelöltek között Németországot is említette, ahol azonban a bajor CSU meglehetősen gyenge mutatói, és a pártvezetés merkeli irányba történt eltolódása szintén komoly érvágást jelenthet a magyar kormánypárt számára. Arról nem is beszélve, hogy a CDU tavalyi tisztújító kongresszusán ugyancsak egy hajszállal, de a mini-Merkelnek is becézett Annegret Kramp-Karrenbauer lépett a kancellár helyébe a párt élén, aki a néppárti konfliktusban meg is mutatta, hogy a Fidesz mire számíthat az új felállású CDU-tól. Szóba kerültek a felsorolásban még a spanyolok is, ahol viszont a szocialisták és időnként a centrista Állampolgárok párt is előzi a spanyol Néppártot.

Nem maradt tehát nagyon más alternatíva, mint az olasz Liga és Matteo Salvini, az ország belügyminisztere.

A Liga toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat, megduplázva a legutóbbi választáson elért eredményét. Salvinivel ráadásul meglehetősen jó a magyar miniszterelnök kapcsolata, ahogyan a többi jobboldali olasz pártvezetővel is – Georgia Meloni, az Olasz Testvérek párt elnöke rendszeresen méltatja Orbánt, a Forza Italia vezetője, Silvio Berlusconi pedig nyilvánosan megvédte őt a néppárti vitákban. „Ha körbenézek, csak egy országot látok, amely mégis azt mondja, amit mi: ez Olaszország. Éppen azért, mert Olaszország is határország, tengeri határország” – utalt a dél-európai nemzetre beszédében a kormányfő. Ráadásul az pont kapóra is jön a megváltozott európai parlamenti erőviszony közepette a magyar kormánynak, hogy az év elején Salvini intenzíven elkezdte építeni az úgynevezett Róma–Varsó-szövetséget a lengyel kormánypárttal (PiS – Jog és Igazságosság pártja) való kétoldalú találkozók keretében.

Döntés a választások után

Az is elég beszédes, hogy a felfüggesztésről szóló döntést követően Orbán Viktor és a kormánypárti politikusok rendszeresen hangsúlyozzák, hogy május 26-án szabadon dönthetnek majd arról, hogy milyen formában és melyik pártcsaládban kívánják folytatni az uniós politizálást. Habár bőven akadnak jelentkezők, akik szívesen látnák köreikben az EP fekete bárányát, a bevándorlásellenesség arcát, Orbán nyomatékosította, hogy első útja egy esetleges válás során a lengyel kormánypárthoz vezet majd.

A hétvégén megfogalmazott Salvininek szóló üzenet pedig világossá tette, hogy a miniszterelnök most arra vár, hogy az EU két nagy gazdasága (az olasz a 3., a lengyel a 8.) végre körvonalazza azt, hogy miként képzelik el a jövőt. A kérdés magyar részről leginkább az, hogy mi mindent hajlandó elviselni, feladni a kormány azért, hogy továbbra is a legerősebb pártcsaládban „politizálhasson”, illetve milyen új parlamenti felállást eredményezhetnek a májusi választást követően megváltozott erőviszonyok. Egy biztos, Magyarország egymaga nem fog tudni labdába rúgni néhány vele szimpatizáló törpepárttal az oldalán az uniós térfélen.

 

Olvasson tovább: