Kereső toggle

Ki győzi le az Iszlám Államot?

Fél szívvel lépnek fel a nyugati hatalmak al-Baghdadi tömeggyilkos szektája ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Kasszem Szulejmani iráni tábornok, aki kiûzte Tikritbõl az Iszlám Államot.

A jelek szerint máris alábbhagyott a nyugati országok kormányainak (és közvéleményének) a párizsi vérfürdőt követően magasba csapott felháborodása és elszántsága. Bár a legutóbbi terrortámadás célpontja, Franciaország, majd Nagy-Britannia is az Iszlám Állam elleni légicsapásokról döntött, sőt Németország is úgy határozott, hogy katonái beszállnak a tömeggyilkos halálszekta elleni küzdelembe, azt az időközben az Iszlám Állam szimpatizánsai által szintén megtámadott Egyesült Államok elnöke, majd a NATO főtitkára is egyértelművé tette: a szövetség szárazföldi szerepvállalása „nincs napirenden” Szíriában.

Tökéletesen érthető, ha a nyugati országok vezetői nem szeretnék, ha országuk közvéleménye számon kérné rajtuk a fogságba esett katonáikon végrehajtott bestiális kegyetlenségeket. Nyilvánvaló, hogy David Cameron nem szívesen látna lefejezett brit, Angela Merkel megcsonkított német, François Hollande pedig megkínzott francia katonákat a halálszekta videóin. Az is érthető, hogy az elhibázott iraki és líbiai beavatkozás példája nyomán a nyugati politikusok ódzkodnak attól, hogy katonáikat Szíriába és (ismét) Irakba küldjék.

Ám az a helyzet, hogy ha nem szánják rá magukat, hogy nagyszabású szárazföldi hadművelettel semmisítsék meg az Iszlám Államot, akkor nem katonáik, hanem civilek százai, netán ezrei esnek al-Baghdadi tömeggyilkos terroristáinak áldozatául. Legyen világos: ha az Egyesült Államok, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia nem hajlandó minden erejét bevetve megsemmisíteni vagy kézre keríteni az Iszlám Állam vezérkarát, az összecsapás a nyugati demokráciák és az Iszlám Állam között akkor is létrejön – Párizsban, Londonban, Washingtonban, Berlinben, Bécsben vagy éppen Budapesten. Ott, ahol al-Baghdadinak és a neki engedelmeskedő szadista bűnözőknek tetszik.

***

„Találkozunk New York-ban” – a Daily Beast szerint így búcsúzott fogvatartóitól az Iszlám Állam későbbi vezetője 2009-ben, amikor öt év után kiszabadult az Irakot megszállva tartó amerikai csapatok fogságából (Lásd: Hetek, 2014. június 20.). Az még ma is kevéssé tűnik valószínűnek, hogy az Iszlám Állam „kalifája” eljut az amerikai metropoliszba, de egy biztos: a tömeggyilkos szekta, amelynek összeomlását a „kalifátus” tavaly nyári kikiáltása óta hiába várják a nyugati elemzők, pillanatnyilag eredményesen háborúzik Szíriában, Irakban, Líbiában, Nigériában, Afganisztánban, Egyiptomban és Jemenben, miközben terrorakciókkal sokkolja Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, Törökországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat. Ez utóbbi elnöke még a kaliforniai tömeggyilkosság után elmondott beszédében sem volt képes kiejteni a száján az „iszlamista terrorizmus” kifejezést. Ráadásul hiába nevezi – joggal – Obama elnök rákos megbetegedésnek a terrorkalifátust, hiába ismeri el, hogy nem lehet terjeszkedését korlátok közé szorítani, hanem meg kell semmisíteni, ha a megnyerhetetlen afganisztáni és iraki háborúk megismétlődésétől és az amerikai közvéleménytől való félelme vagy eredendő pacifizmusa miatt nem hajlandó szárazföldi alakulatokkal felvenni a harcot al-Baghadi és szektája ellen.

Obama elsősorban továbbra is a fegyverlobbit tekinti ellenségének, miközben az Egyesült Államoknak bőven lenne tennivalója az Iszlám Állam finanszírozásában kulcsszerepet játszó „szövetségesei”, elsősorban Törökország és Szaúd-Arábia megrendszabályozásában. Amerika közel-keleti politikájának nyilvánvaló kudarca, egyben az oroszok elmúlt hetekben Törökországgal szembeni vádjainak utólagos igazolása, hogy a Fehér Ház szóvivője hétfőn felszólította a „szövetséges” Törökországot, zárja le az Iszlám Állam által megszállt szíriai területtel közös határát, amelyen át a terrorszekta a több mint alapos gyanú szerint a lopott iraki olajat exportálja, és a Nyugat-Európából érkező terrorista-utánpótlást kapja. A másik, térségbeli „szövetségest”, Szaúd-Arábiát egyenesen Németország alkancellárja volt kénytelen felszólítani, hogy hagyjon fel a németországi szalafita gyűlöletprédikátorok és dzsihadisták támogatásával. A nyugati világ Iszlám Állammal kapcsolatos politikája tehát a gyógyulás, de legalábbis az eddigi kudarcok beismerésének halovány jeleit mutatja – de vajon elég lesz-e Ankara és Rijád megfenyítése al-Baghdadi halálszektájának megsemmisítéséhez? Igazuk van-e az Iszlám Államot lebecsülő nyugati szereplőknek – mint Eli Bermannek és Jacob N. Shapirónak, akik a Politicóban írtak arról, hogy az Iszlám Állam úgymond „magától” összeomlik –, hogy Baghdadi „kalifátusa” államként halálra van ítélve, főként, ha elvágják a török és a szaúdi támogatástól?

***

Szíriában és Irakban ma is vannak olyan erők, amelyek szárazföldi alakulatokkal is felveszik a harcot az Iszlám Állam ellen – egyfelől a szíriai baloldali kurd felkelők, másfelől a szíriai és iraki kormányerők és az Irán-barát libanoni Hezbollah szövetsége, a háttérben Moszkvával és Teheránnal. Kétségtelen, hogy mindkét csoport ért el sikereket 2015-ben: a párizsi vérfürdő napjaiban a szíriai baloldali kurd gerillák elvágták a terrorszekta kezén levő iraki nagyvárost, Moszult Rakkától, a „kalifátus” központjától. Tavasszal pedig az iráni Forradalmi Gárda által támogatott iraki kormányerők bizonyították Szaddám Huszein kivégzett diktátor szülővárosa, Tikrit elfoglalásával, hogy az Iszlám Állam nem legyőzhetetlen. Nem véletlen, hogy London kon­zervatív polgármestere, Boris Johnson arra biztatta honfitársait a Telegraph-ban megjelent véleménycikkében, hogy barátkozzanak meg a gondolattal, miszerint kénytelenek lesznek Moszkvával és Damaszkusszal szövetkezni az Iszlám Állam ellen, egyszerűen azért, mert – al-Baghdadival ellentétben – sem Putyin, sem Aszad nem tör britek életére – és mindketten elszántabbnak tűnnek a „kalifátus” elleni küzdelemben, mint egy sor nyugati demokrácia.

A Nyugat nehézségeit azonban fokozza, hogy az Iszlám Állam ellen harcoló kurd gerillák Nyugat iránti jóindulatát valószínűleg hosszú időre eljátszotta, hogy a térség egyetlen NATO-tagországa, Törökország gyalázatosan hátba támadta az Iszlám Állam ellen küzdő harcosaikat idén nyáron (lásd: Erdogan hadba lép, Hetek, 2015. augusztus 7.). Moszkva és Teherán motivációi pedig – ha eltekintünk attól, hogy al-Baghdadi rezsimjének pusztulását alighanem őszintén kívánják – teljes joggal keltenek gyanakvást úgy a nyugati hatalmak, mint a térség egyetlen demokráciája, Izrael szemében.

De ha az a szomorú helyzet, hogy a nyugati országok úgy gondolják, rábízhatják az Iszlám Állam eltakarításának nehezét a kurdokra, Moszkvára, Aszadra vagy éppen Teheránra, akkor egyben abba is beletörődnek, hogy al-Baghdadi esetleges pusztulását követően ezek a hatalmak lesznek a térség jövőjének alakítói. Másképp fogalmazva: a Nyugat passzivitásának súlyos következményei lesznek akkor is, ha jelentős részben az ő hibájukból az Iszlám Állam túléli a következő időszakot, de akkor is, ha ellenségeinek valamiféle koalíciója végül legyőzi a halálszektát.

Az Iszlám Államot ugyanis vagy szárazföldön győzik le, vagy sehogy. A nyugati kormányok, de a közvélemény is biztos lehet benne: minden halogatással eltöltött nap, minden gyáva, opportunista döntés közelebb hozza a találkozást al-Baghdadi halálbrigádjával saját lakóhelyünkön – de ha a „kalifátus” úgy szenved vereséget, hogy megdöntését a Nyugat ráhagyja a szír és iraki kormányerőkre, a kurdokra, valamint Moszkvára és Teheránra, akkor sem okunk, sem jogunk nem lesz kifogást emelni, ha a háború utáni rendezés is ezeknek a szereplőknek a szája íze szerint alakul. Ez pedig nem sok jót ígér.

Olvasson tovább:

  • Emlékezés 1956 mártírjaira

    Ezerkilencszázötvennyolc június 16-án (ami hétfőre esett) hajnalban végezték ki az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kormányának miniszterelnökét, Nagy Imrét, Maléter Pál honvédelmi minisztert és a miniszterelnök köréhez tartozó Gimes Miklós újságírót.
  • Miért van bajban az ellenzék?

    Honnan és miként váltható le a jelenleg regnáló kormánykoalíció? Erre a kérdésre nemcsak az elemzők keresik a választ, hanem a pártpolitikai mozgásokban is fellelhető a válaszkeresés igénye.
  • „Európa elrablása zajlik”

    Huszonegy hazai és határon túli zsidó hitközség képviselőinek részvételével pénteken megkezdődött a Debreceni Zsidó Hitközség (DZSH) és határon túli testvérhitközségeinek háromnapos nemzetközi konferenciája.