Kereső toggle

Ki győzi le az Iszlám Államot?

Fél szívvel lépnek fel a nyugati hatalmak al-Baghdadi tömeggyilkos szektája ellen

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása
Kasszem Szulejmani iráni tábornok, aki kiûzte Tikritbõl az Iszlám Államot.

A jelek szerint máris alábbhagyott a nyugati országok kormányainak (és közvéleményének) a párizsi vérfürdőt követően magasba csapott felháborodása és elszántsága. Bár a legutóbbi terrortámadás célpontja, Franciaország, majd Nagy-Britannia is az Iszlám Állam elleni légicsapásokról döntött, sőt Németország is úgy határozott, hogy katonái beszállnak a tömeggyilkos halálszekta elleni küzdelembe, azt az időközben az Iszlám Állam szimpatizánsai által szintén megtámadott Egyesült Államok elnöke, majd a NATO főtitkára is egyértelművé tette: a szövetség szárazföldi szerepvállalása „nincs napirenden” Szíriában.

Tökéletesen érthető, ha a nyugati országok vezetői nem szeretnék, ha országuk közvéleménye számon kérné rajtuk a fogságba esett katonáikon végrehajtott bestiális kegyetlenségeket. Nyilvánvaló, hogy David Cameron nem szívesen látna lefejezett brit, Angela Merkel megcsonkított német, François Hollande pedig megkínzott francia katonákat a halálszekta videóin. Az is érthető, hogy az elhibázott iraki és líbiai beavatkozás példája nyomán a nyugati politikusok ódzkodnak attól, hogy katonáikat Szíriába és (ismét) Irakba küldjék.

Ám az a helyzet, hogy ha nem szánják rá magukat, hogy nagyszabású szárazföldi hadművelettel semmisítsék meg az Iszlám Államot, akkor nem katonáik, hanem civilek százai, netán ezrei esnek al-Baghdadi tömeggyilkos terroristáinak áldozatául. Legyen világos: ha az Egyesült Államok, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia nem hajlandó minden erejét bevetve megsemmisíteni vagy kézre keríteni az Iszlám Állam vezérkarát, az összecsapás a nyugati demokráciák és az Iszlám Állam között akkor is létrejön – Párizsban, Londonban, Washingtonban, Berlinben, Bécsben vagy éppen Budapesten. Ott, ahol al-Baghdadinak és a neki engedelmeskedő szadista bűnözőknek tetszik.

***

„Találkozunk New York-ban” – a Daily Beast szerint így búcsúzott fogvatartóitól az Iszlám Állam későbbi vezetője 2009-ben, amikor öt év után kiszabadult az Irakot megszállva tartó amerikai csapatok fogságából (Lásd: Hetek, 2014. június 20.). Az még ma is kevéssé tűnik valószínűnek, hogy az Iszlám Állam „kalifája” eljut az amerikai metropoliszba, de egy biztos: a tömeggyilkos szekta, amelynek összeomlását a „kalifátus” tavaly nyári kikiáltása óta hiába várják a nyugati elemzők, pillanatnyilag eredményesen háborúzik Szíriában, Irakban, Líbiában, Nigériában, Afganisztánban, Egyiptomban és Jemenben, miközben terrorakciókkal sokkolja Szaúd-Arábiát, Kuvaitot, Törökországot, Franciaországot, Nagy-Britanniát és az Egyesült Államokat. Ez utóbbi elnöke még a kaliforniai tömeggyilkosság után elmondott beszédében sem volt képes kiejteni a száján az „iszlamista terrorizmus” kifejezést. Ráadásul hiába nevezi – joggal – Obama elnök rákos megbetegedésnek a terrorkalifátust, hiába ismeri el, hogy nem lehet terjeszkedését korlátok közé szorítani, hanem meg kell semmisíteni, ha a megnyerhetetlen afganisztáni és iraki háborúk megismétlődésétől és az amerikai közvéleménytől való félelme vagy eredendő pacifizmusa miatt nem hajlandó szárazföldi alakulatokkal felvenni a harcot al-Baghadi és szektája ellen.

Obama elsősorban továbbra is a fegyverlobbit tekinti ellenségének, miközben az Egyesült Államoknak bőven lenne tennivalója az Iszlám Állam finanszírozásában kulcsszerepet játszó „szövetségesei”, elsősorban Törökország és Szaúd-Arábia megrendszabályozásában. Amerika közel-keleti politikájának nyilvánvaló kudarca, egyben az oroszok elmúlt hetekben Törökországgal szembeni vádjainak utólagos igazolása, hogy a Fehér Ház szóvivője hétfőn felszólította a „szövetséges” Törökországot, zárja le az Iszlám Állam által megszállt szíriai területtel közös határát, amelyen át a terrorszekta a több mint alapos gyanú szerint a lopott iraki olajat exportálja, és a Nyugat-Európából érkező terrorista-utánpótlást kapja. A másik, térségbeli „szövetségest”, Szaúd-Arábiát egyenesen Németország alkancellárja volt kénytelen felszólítani, hogy hagyjon fel a németországi szalafita gyűlöletprédikátorok és dzsihadisták támogatásával. A nyugati világ Iszlám Állammal kapcsolatos politikája tehát a gyógyulás, de legalábbis az eddigi kudarcok beismerésének halovány jeleit mutatja – de vajon elég lesz-e Ankara és Rijád megfenyítése al-Baghdadi halálszektájának megsemmisítéséhez? Igazuk van-e az Iszlám Államot lebecsülő nyugati szereplőknek – mint Eli Bermannek és Jacob N. Shapirónak, akik a Politicóban írtak arról, hogy az Iszlám Állam úgymond „magától” összeomlik –, hogy Baghdadi „kalifátusa” államként halálra van ítélve, főként, ha elvágják a török és a szaúdi támogatástól?

***

Szíriában és Irakban ma is vannak olyan erők, amelyek szárazföldi alakulatokkal is felveszik a harcot az Iszlám Állam ellen – egyfelől a szíriai baloldali kurd felkelők, másfelől a szíriai és iraki kormányerők és az Irán-barát libanoni Hezbollah szövetsége, a háttérben Moszkvával és Teheránnal. Kétségtelen, hogy mindkét csoport ért el sikereket 2015-ben: a párizsi vérfürdő napjaiban a szíriai baloldali kurd gerillák elvágták a terrorszekta kezén levő iraki nagyvárost, Moszult Rakkától, a „kalifátus” központjától. Tavasszal pedig az iráni Forradalmi Gárda által támogatott iraki kormányerők bizonyították Szaddám Huszein kivégzett diktátor szülővárosa, Tikrit elfoglalásával, hogy az Iszlám Állam nem legyőzhetetlen. Nem véletlen, hogy London konzervatív polgármestere, Boris Johnson arra biztatta honfitársait a Telegraph-ban megjelent véleménycikkében, hogy barátkozzanak meg a gondolattal, miszerint kénytelenek lesznek Moszkvával és Damaszkusszal szövetkezni az Iszlám Állam ellen, egyszerűen azért, mert – al-Baghdadival ellentétben – sem Putyin, sem Aszad nem tör britek életére – és mindketten elszántabbnak tűnnek a „kalifátus” elleni küzdelemben, mint egy sor nyugati demokrácia.

A Nyugat nehézségeit azonban fokozza, hogy az Iszlám Állam ellen harcoló kurd gerillák Nyugat iránti jóindulatát valószínűleg hosszú időre eljátszotta, hogy a térség egyetlen NATO-tagországa, Törökország gyalázatosan hátba támadta az Iszlám Állam ellen küzdő harcosaikat idén nyáron (lásd: Erdogan hadba lép, Hetek, 2015. augusztus 7.). Moszkva és Teherán motivációi pedig – ha eltekintünk attól, hogy al-Baghdadi rezsimjének pusztulását alighanem őszintén kívánják – teljes joggal keltenek gyanakvást úgy a nyugati hatalmak, mint a térség egyetlen demokráciája, Izrael szemében.

De ha az a szomorú helyzet, hogy a nyugati országok úgy gondolják, rábízhatják az Iszlám Állam eltakarításának nehezét a kurdokra, Moszkvára, Aszadra vagy éppen Teheránra, akkor egyben abba is beletörődnek, hogy al-Baghdadi esetleges pusztulását követően ezek a hatalmak lesznek a térség jövőjének alakítói. Másképp fogalmazva: a Nyugat passzivitásának súlyos következményei lesznek akkor is, ha jelentős részben az ő hibájukból az Iszlám Állam túléli a következő időszakot, de akkor is, ha ellenségeinek valamiféle koalíciója végül legyőzi a halálszektát.

Az Iszlám Államot ugyanis vagy szárazföldön győzik le, vagy sehogy. A nyugati kormányok, de a közvélemény is biztos lehet benne: minden halogatással eltöltött nap, minden gyáva, opportunista döntés közelebb hozza a találkozást al-Baghdadi halálbrigádjával saját lakóhelyünkön – de ha a „kalifátus” úgy szenved vereséget, hogy megdöntését a Nyugat ráhagyja a szír és iraki kormányerőkre, a kurdokra, valamint Moszkvára és Teheránra, akkor sem okunk, sem jogunk nem lesz kifogást emelni, ha a háború utáni rendezés is ezeknek a szereplőknek a szája íze szerint alakul. Ez pedig nem sok jót ígér.

Olvasson tovább: