Kereső toggle

Hányféle nemzeti minimum van?

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Minden kezdeményezés, amely közéleti állapotaink tarthatatlan ellentmondásainak felszámolására törekszik, figyelemre méltó. Így van ez a Ferge Zsuzsa, Horváth András, Iványi Gábor és Lovas Zoltán által meghirdetett baloldali orientációjú Demokratikus Kerekasztal esetében is. De éppen a törekvés szükséges célját elismerve elkerülhetetlennek mutatkozik a kiindulópont tévedésére reflektálni. A félrevezető alapvetés ugyanis a kívánt megvalósulást kérdőjelezi meg. Márpedig – meggyőződésem szerint – ez a kezdeményezés félreértésen alapul.

A baloldali orientációjú Demokratikus Kerekasztal (DEKA) egyik legfontosabbnak hirdetett feladata a társadalmi, illetve a nemzeti minimum kidolgozása. A kezdeményezők tiszteletre méltó előzékenységgel felszólítják az arra fogékony jobboldaliakat, hogy ők is hozzanak létre egy kerekasztalt, amelynek eszerint ugyancsak ki kellene dolgoznia a maga nemzeti minimumát. Az csak a kisebbik baj, hogy ennek következtében mindjárt lesz két különböző nemzeti minimumunk, amelyeknek egyeztetése során össze is lehet veszni. Mert ha egyszer már valaki valamit kidolgozott, akkor ragaszkodik fáradságos munkája gyümölcséhez. De mondom: ez a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy ezek a minimumok nem lennének nemzeti minimumok. Mert nincs baloldali meg jobboldali nemzeti minimum. A nemzet fogalma megelőzi és felül is múlja, vagy ha tetszik: magába foglalja a pártpolitikai oldalakat. Attól nemzeti.

Ha valamit, akkor a nemzeti minimumot a bal- és a jobboldaliaknak közösen kellene meghatározniuk, éppen a jelenlegi áldatlan állapotokat orvosolva, amikor is mindenki, aki kellő elhivatottságot érez – márpedig erre a regnáló hatalomviselők nagy hajlandóságot mutatnak! – legyárt magának egy külön bejáratú nemzetfogalmat, amelyet adott pillanatban előránt, mint nyulat a cilinderből, jobbára hamis nézeteinek igazolására.

Nem azt állítom, hogy a bal- és a jobboldalnak nem lehet egymástól eltérő nemzetfogalma, de a minimum követelménye kétségkívül az, hogy a különbözőségek ellenére léteznek közös értékek is. Ha pedig ezek közösek, akkor aligha ésszerű a két oldal egymástól elkülönített munkálkodására buzdító felhívás. Ahogy a Demokratikus Kerekasztal egyéb, alapvető célkitűzései is vitathatóak.

A meghirdetett tematika: a demokrácia helyreállítása, hazánk európai irányultságú értékeinek megerősítése és a társadalmi igazságtalanságok korrekciója, mind olyan alapértékre irányul, amelyekben egy európai normákhoz igazodó jobb- és baloldalnak egyet kell értenie. Ha meg egyet kell értenie, akkor miért tárgyalják külön? Ugyanakkor itt érdemes felfigyelnünk a lapidárisan tömör és ugyanakkor pontos megfogalmazásra, amely nyilván a politikában járatos Iványi Gábor és Lovas Zoltán hozzáértését jelzi. Világosan látják a problémák gyökerét, és így nem maradhat kétségünk a teendők felől sem. Már csak ezért sem hiszem, hogy ezeket a szempontokat egy ezzel párhuzamosan létrehozott jobboldali orientációjú Demokratikus Kerekasztalnak ki kellene cifráznia, hogy igazolhassa létjogosultságát, bizonyságul, hogy ő azért mégiscsak más, merthogy eltérő politikai orientációt képvisel. Noha viszonylag könnyen belátható, hogy emennek is Demokratikus Kerekasztalnak kellene lennie, s akkor a megkülönböztetés érdekében a hangsúly az orientációra kerülne, azaz a járulékra és nem a lényegre. S ebben mindjárt tetten érhető az eredetileg jól kigondolt program félresiklásának reális veszélye, ami a baloldal kezdeményezéseit már egy ideje jellemzi.

Az orientációk csapdájában

A kezdeményezők eszerint önmagukkal is ellentmondásba kerülnek, mert demokratikusnak nevezik az asztalt, és ennek megfelelő programot hirdetnek, miközben baloldalinak vallják a kezdeményezést, pusztán azért, hogy egy jobboldali létrehozására buzdíthassanak. Ha azonban a baloldali orientációjú DEKA kezdeményezőinek a jobboldali orientációjú kerekasztal létrehozására tett javaslatát elfogadnánk, egy helyett mindjárt két kerekasztalunk is lehetne, ami azonban – meggyőződésem szerint – kevesebb lenne a valóban szükséges egynél, ami nem az orientációk szerint, hanem csakis a demokrácia alapján működhetne.      

De más szempontból is kérdéses a Demokratikus Kerekasztal baloldali orientációjának a hangsúlyozása. Ha Ferge Zsuzsa kidolgoz egy programot a szociális igazságosság érvényesítése érdekében, akkor nem gondolhatjuk, hogy ezzel párhuzamosan, vagy netán ezzel szemben meg kellene alkotni egy jobboldali orientációjút a tömeges elszegényedés megakadályozására. Ha a program megvalósítható – márpedig Ferge Zsuzsa szakmai kvalitásait ismerve efelől nem sok kétségünk lehet –, akkor fölösleges csinálni egy másikat, hogy elmondhassuk: van egy jobboldali orientációjú programunk is. Mint ahogy az is ostobaság lenne, ha a Horváth András nevével fémjelzett korrupcióellenességet bal- vagy jobboldali orientációjúnak minősítenénk. A közélet tisztaságáért folytatott küzdelmet nem a pártpolitikai oldalakhoz való tartozás alapján kell vállalni, mert az a hiteles politika oldalaktól független követelménye.

Horváth András neve egyébként egy másik szerveződésben is – ott a volt LMP-s Vágó Gáborral együtt – szerepel. Amit azért érdemes megemlíteni, mert az országos tüntetéssorozatokkal kapcsolatban is tanúi lehetünk különféle szervezetek, szerveződések burjánzásának, összefogásoknak és szétválásoknak, amelyek kevés tanújelét adják a társadalmi elégedetlenséget integrálni szándékozó készségnek, inkább azzal ellentétes irányba mutatnak. Noha az integrálás érdekében születnek. Itt sem a célkitűzés helyessége a vitatható, hanem az oda vezető út megválasztása. Politikai életünk rákfenéje ez a megegyezésről szónokló, de a gyakorlatban megegyezésre képtelen különállás.

Attól tartok, hogy a baloldali orientáció emlegetésével ezúttal is egy rossz hagyomány folytatódik, amely a népi-urbánus ellentétet a magyar politikai életbe – jórészt oldalakhoz való tartozás szerint – örökítette át, megkeserítvén már a rendszerváltás kezdeti éveit is. Aminek a következményeit máig viseljük. A pártpolitika engesztelhetetlen megosztottsága nemcsak egymástól idegenítette el a feleket, hanem maga a politika is egyre inkább eltávolodott a társadalomtól.

A Demokratikus Kerekasztal meghirdetése már elnevezésében is utal a rendszerváltás időszakára, illetve annak előkészítésére. Csak most nem arra az időszakra kellene visszamenni, amikor a különböző orientációjú szekértáborok kialakultak, hanem annál valamivel korábbra. Amikor még a pártállami rendszer lebontása fontosabbnak látszott, mint a lebontás kezdeményezőinek a későbbiek során egymással kibékíthetetlennek mutatkozó ellentéte. Ami viszont magától értetődően lefékezte a változtatás közös akaratát. Elfeledtette a bal- és a jobboldal közös, demokratikus értékeit, és ez megnyitotta az utat, hogy olyan politikai erők vehessék kézbe az ország irányítását, amelyeknek ezek az amúgy is felejtésre ítélt értékek már semmit sem számítanak.

S itt engedtessék meg egy talán első pillanatban kevésbé fontosnak tűnő, de a jövő szempontjából mégsem érdektelen megjegyzés. A magam részéről kissé csodálkozom azon, hogy olyan személyiségek, mint Iványi Gábor és Lovas Zoltán fontosnak tartották a baloldali orientáció megjelölést. Politikai életútjukat ismerve – elnézést a személyeskedésért! – ők inkább a liberális vonalhoz tartoznának, hiszen Iványi a Szabad Demokraták Szövetségének országgyűlési képviselője volt, Lovas pedig a Fidesz tanácsadója, amikor az még ugyancsak liberális elkötelezettségűnek számított. Azt ugyan mindannyian tudjuk, hogy hazánkban a liberálisok a baloldalhoz kötődtek, de az is eléggé világosan kiderült, hogy ez nem  vált sem a liberálisok, sem a baloldal, adott esetben az MSZP javára.

Egy új liberalizmusról

Még azt is megkockáztathatjuk, hogy a mindig vajúdó koalícióik során inkább ártottak egymásnak. Már csak ezért sem értelmezhető számomra ehhez a vitatható értékű hagyományhoz való ragaszkodás. De természetesen nincs jogom és senkinek sincs joga ahhoz, hogy ezeknek a személyeknek a politikai döntésébe beleszóljon. Ha baloldalinak mondják magukat, lelkük rajta! Legfeljebb csak azon sajnálkozhatunk, hogy a nyugat-európai példákhoz hasonlóan nálunk nem alakult ki a liberalizmusnak egy olyan változata, amely a jobb- és a baloldal közötti közvetítés szerepében a mérleg nyelve lehetne.

Mert nem az a baj, hogy mostanság újra fölbukkannak a régi politikai szereplők, pontosabban nem az a hibájuk, hogy régiek. Hiszen a tapasztalatra óriási szüksége van az újdonsült jelentkezőknek. Még akkor is, ha tapasztalataik javát a korábbi tévedéseik alkotják. Nem tartom igaznak a népi mondást, hogy az okos más kárán tanul, a buta a sajátján. Amíg az ember tanul, amíg megvan rá a készsége, hogy tanuljon, addig nem nevezhetjük butának. Az igaz ugyan, hogy mások kárából tanulni kevesebb veszteséggel jár. De semmi sem lehet meggyőzőbb, sorsfordítóbb, mint a saját hibáink felismerése. Az igazán megrendítő, a gyökeres megújulásra késztető élmények az egzisztencián belül zajlanak, s nem ott, ahol csak külső szemlélőként vagyunk jelen.

A baj gyökere tehát nem az, hogy a régi politikai szereplők bukkannak fel, hanem az, hogy szemmel láthatóan ott akarják folytatni, ahol abbahagyták vagy ahol abbahagyatták velük. Pedig a helyzet azóta alapvetően megváltozott. S ha már baloldalról elhangzott egy felszólítás a jobboldal irányába, akkor hadd tegyek én is egy politikai korlátaimat meghaladó ajánlatot, mégpedig egy ilyen, az oldalak közötti közvetítői szerepre vállalkozó liberalizmus létrehozásának érdekében. Amely nem akar se jobb-, se baloldali lenni, hanem a politikai vélemények különbözősége feletti örömében, a mindenkori demokráciákat jellemző pluralizmust értékelve olyan kiegyenlítő szerepben lép föl, amely mindkét politikai oldal megelégedését s nem utolsósorban a társadalom által sürgetően kívánt közmegegyezést szolgálja.

Vajon nem éppen most, az országos tüntetés-sorozatok láttán lenne időszerű elgondolkodni a minél szélesebb körű társadalmi párbeszéd szükségességén, közös dolgaink halaszthatatlan megoldása érdekében? Hiszen nem pártpolitikai oldalak tüntetnek, hanem a civil társadalom; mégpedig nemcsak a regnáló kormányzattal, hanem az oldalakat megjelenítő pártokkal szemben is. S ez a kritika részint abból eredeztethető, hogy a különböző oldalakhoz tartozó pártpolitikusok sokszor még a legalapvetőbb – a magyar társadalom egészét érintő – kérdésekben sem tudtak megegyezni. Mert az oldalakhoz való tartozás mindent megelőzött: a groteszk hűség a demokrácia iránti elkötelezettséget.

A nemzeti minimum megalkotásának, a demokrácia alapelvei érvényre juttatásának s egyáltalán közéletünk megújulásának az a feltétele, hogy a különböző pártpolitikai oldalakhoz tartozók egy asztalhoz üljenek, és párbeszédet folytassanak egymással, amelybe már érdemes bekapcsolódnia a civil társadalomnak is. Hiszen a pártok vagy politikai orientációkhoz tartozók ezzel bizonyíthatnák meggyőzően, hogy elkötelezettségük a nemzet és a demokrácia iránt mindennél fontosabb számukra. S a társadalom vonatkozásában pedig kézzelfogható lenne, hogy új időszámítás kezdődik: a bal- és a jobboldal vállalt különbözőségei ellenére, saját meggyőződését föl nem adva, hajlandó egyezségre jutni, ha náluknál nagyobb dolgokról, a legnagyobbakról: a nemzetről, a demokráciáról, közös jövőnkről van szó.

Hiszen – gondoljuk meg! – már a görögök is tudták, hogy a dialógus hozzásegít saját gondolataink, adott esetben előzetes politikai elkötelezettségünk jobb, hiánytalanabb megértéséhez is. Erre a régi és a vadonatúj közszereplőknek egyaránt szükségük van, mert ez az egyetlen feltétele annak, hogy a partnerek között – ahogy Gadamer írja – „olyan közösség jöjjön létre, melyben egyik résztvevő sem marad ugyanaz, ami korábban volt”.

Ezért mondom: a párbeszéddel kell kezdenünk!

Olvasson tovább: