Kereső toggle

Nincs válasz

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Lényegét tekintve egyszerű kérdést tett fel hétfő délután a parlamentben Harangozó Tamás szocialista képviselő Orbán Viktornak, noha kétségtelenül messziről vezette fel, hiszen emlékeztetett rá, hogy a miniszterelnök a nyolcvanas években még harcolt a diktatúra ellen, ma pedig – mint hivatalos útjai is jelzik – „beteges vonzalmat érez” a keleti önkényuralmak iránt, de végül csak nekiszegezte: „Önnek ma semmit nem jelent a szabadság?” Mire Orbán azonmód megsértődött. Figyelmeztette Harangozót, hogy a parlament nem a személyes sértegetések színhelye (mintha bizony ebben az ülésteremben éppen a Fidesz honatyái még sohasem gyalázkodtak volna), és legott kikérte magának, hogy „az egykori kommunista párt utódszervezetének képviselői oktatgassanak minket”. Nem volt ebben semmi meglepő, hiszen tudjuk, hogy a mai magyar jobboldal prominensei minden baloldaliban automatikusan bolseviket látnak, de lássuk be, ezen a színvonalon nincs sok értelme a diskurzusnak.

A méltányosság azonban megkívánja, hogy leszögezzük: a szocialista politikus hibát vétett a kérdésben, amikor Orbán „beteges” vonzalmáról beszélt. Bízvást használhatott volna más kifejezést; ha például különösnek vagy akár furcsának nevezi a diktatúrák sorozatos meglátogatását, a miniszterelnök nem tudott volna olyan könnyen rátalálni a nemes felháborodás hangjára. Harangozó csakugyan ildomtalan módon fogalmazott, és nem gondolta meg, hogy ezzel egyrészt átveszi politikai ellenfelei oly gyakorta használt, és okkal elítélt stílusát, másrészt kibúvót kínál Orbánnak.

Aki persze jó érzékkel látta meg a lehetőséget, hogy a maga szokott módján ledorongolja a képviselőt. A pontos fogalmazásnak vannak előnyei, mondta tanárosan, majd némi hatásszünet után így folytatta: „A nyolcvanas években én nem a diktatúra ellen harcoltam. Hanem azok ellen, akik csinálták. Az Ön párttársai ellen.” Dörgő taps a kormánypárt soraiban.

Csakhogy itt mégsem stimmel valami. Mármint attól eltekintve sem, hogy a harmincas éveiben járó Harangozó Tamásnak akkor sincs semmi köze az egykori állampárthoz, ha Orbán megint egyszer megkísérli ráragasztani az MSZP-re az utódpártiság bélyegét. Mert a kormányfő vallomása – a pontos fogalmazás szándéka ellenére – nemigen értelmezhető. Hogy érti azt, hogy nem a diktatúra, hanem a diktatúrát „csinálók” ellen harcolt? Első megközelítésben ez fából vaskarika: a diktatúra soha nem választható el létrehozóitól és működtetőitől. Egy absztrakt hatalom ellen nem lehet harcolni, csak konkrétan azok ellen, akik megtestesítik.

De ha mindenáron értelmet keresünk Orbán szavaiban, legfeljebb oda jutunk, hogy annakidején ő nem a rendszernek, a mechanizmusnak, hanem csupán némely képviselőjének, egyes személyeknek volt az ellensége – másoknak meg feltehetően nem. Persze, ha meggondoljuk, hogy többek között Pozsgay Imrét vagy Szűrös Mátyást máig milyen nagy becsben tartja, csakugyan igazat mondhat. De mégis, vajon meggondolta-e ezt a kijelentést? Egy ellenzéki demokrata, egy forradalmár lelkületű fiatalember, aki Nagy Imre újratemetésén „hazaküldte” a szovjet csapatokat, nem elvi alapon küzdött az eszméiért, hanem csupán bizonyos személyek iránt táplált ellenszenve, netán gyűlölsége okán? Az akkori liberális Orbán Viktor ennyire komolytalan, csupán ösztöneitől vezérelt lázongó lett volna? Mit szólnak ehhez a Vezér életrajzának majdani apologétái?

Alighanem törölni fogják ezt a parlamenti összeszólalkozást. Mert a mai jobboldal idolja nem szemezgethette ki céltábláit a diktatúra emberei közül – neki már akkor is magával az Önkénnyel kellett szembeszállnia, a sötét oldallal, ha úgy tetszik, a Gonosszal; éppen úgy, mint ma, amikor hasonlóképp nemcsak néhány maradék kommunista, hanem a bolsevizmus újra meg újra feltámadó réme ellen áll csatasorba. Orbán ebből a folyamatosan deklarált elhivatottságból jó ideje mítoszt gyárt maga és pártja számára; s ezt már nem rombolhatja le óvatlan mondatokkal.

Amelyeket most minden bizonnyal csak azért ejtett ki a száján, mert erősen arra koncentrált, hogy megkerülje Harangozó érdemi kérdését. Ami valójában úgy szólt, hogy Magyarország miniszterelnökének –  mindazok után, amit a jogállammal, a piacgazdasággal, a szociális ellátással és a választási rendszerrel tett –, van-e még mondandója a szabadságról. Meglehet, ez nemhogy szónoki, de szinte költői kérdésnek tűnik. De ha egy politikus szellemi értelemben nem üresedett ki, ha a hatalomgyakorlás nem tette teljesen cinikussá, ha maradt valami egykori eszményeiből, akkor bizton megfelel rá. Akkor nem bújik el a sértettség kényelmes paravánja mögé, hanem elmondja, amit gondol.

Orbán nem véletlenül, nem hirtelen támadt zavarában kommunistázott le egy fiatal szocialistát, ahelyett, hogy higgadtan válaszolt volna a kérdésére. Ha nem ezt a „megoldást” választja, szembe kellett volna néznie önmagával. Azzal az egykor lelkes liberálissal, aki ott, a parlamentben két évtizeddel ezelőtt oly szenvedélyesen képviselte mindazt, amiről ma már semmit nem képes mondani.

A szabadságról Orbán Viktornak itt és most nincsenek szavai.

Olvasson tovább: