Kereső toggle

Szószátyárkodás

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Aligha van még egy miniszterelnök a világon, aki hasonlóképp gyakran beszélne a legkülönfélébb rendezvényeken, mint Orbán Viktor. Szónoki aktivitása különösen az utóbbi hónapokban fokozódott; jószerével minden alkalmat megragad, hogy gazdasági természetű kommentárjain kívül főként világnézeti, ideológiai fejtegetésekbe bocsátkozzon. Retorikájának igazán rendhagyó, folyvást visszatérő eleme a maga világképének, illetve Európa – legalábbis szerinte – meghatározó szellemi karakterének permanens elemzése. Vagy pontosabban: a két felfogás szembeállítása.

A magyar miniszterelnök kitüntetett reszortjának tekinti, hogy országának helyzetét és lehetőségeit – múltját, jelenét és jövőjét – ebben az összehasonlításban tárgyalja, mégpedig nem olyan nézőpontból, amelyből az integráció, a Nyugat eszmeiségével, értékeivel való azonosulás esélyei volnának felmérhetők. Épp ellenkezőleg: az ő számára az európai politika és mentalitás nem mérce – s legfőképp nem minta –, hanem valami tőlünk, a magyarságunktól merőben idegen, távoli képződmény, amit helyesebb gyanakvással kezelni. Orbán a honi tradíciókból nem a magyarországi progresszió régtől való törekvését teszi magáévá – vagyis nem európaiságunk magától értetődő megélését ajánlja –, sokkal inkább azt igyekszik bizonygatni, mi minden nem felel meg abból a „magyar érdeknek”; és miért nem szabad példaadónak tekintenünk a nyugati világot.
A saját iránymeghatározásával azonban nincs könnyű dolga. Kacérkodik ugyan az úgynevezett „keleti nyitás” opciójával, de azt azért felmérte, hogy ezt csak a gazdasági kapcsolatokra terjesztheti ki, mert bármennyire is közel állnak hozzá az enyhén szólva erősen központosított politikai berendezkedések, nyíltan nem tekintheti azokat követendőnek. Ezért amikor a „magyar észjárásról”, a csak nekünk való, számunkra elfogadható értékválasztásról beszél, csupa olyan attribútumra hivatkozik, amelyeket ugyan a mi sajátosan nemzeti eszményképünk elemeiként tart számon – de nyilvánvaló, hogy ez a kisajátítás önkényes.
Orbán legutóbb a Magyar Diaszpóra Tanács ülésén adta elő, hogy nekünk a vallásból átvett, vagyis a Tízparancsolatban megfogalmazott tradicionális értékrend, a család megerősítésének és a nemzetek reneszánszának gondolata a mérvadó – noha mindezt az a nyugat-európai politikai elit, amelynek tagjai jórészt a 68-as generációból kerültek ki, a „legnagyobb hevességgel utasítja el”.
Mármost ebből a netán sokak fülének megejtő eszmefuttatásból semmi nem igaz. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy Orbán önmagát tekinti a vallási értékek, sőt, a kereszténység egyedüli védelmezőjének Európában – vagyis úgy tetszik, hogy mondjuk a franciák vagy a spanyolok neki nem elég jó katolikusok. Legalábbis jelenleg. De azt mondja, hogy „az európai társadalomfejlődés következő szakasza” már bizton a jelzett értékekre fog épülni. Eleddig nem így lett volna? Európa ma is a zsidó-keresztény kultúrkör letéteményese, és sem a Tízparancsolat szellemiségét, sem a család szerepének fontosságát, sem a nemzeti öntudatot nem tagadta meg.
Az viszont kétségtelen, hogy értékvilágának mindezen meghatározó elemeit alapvetően másként értelmezi, mint Orbán Viktor. És a legkevésbé sem azért, mert a politikai elit a 68-asok nemzedékéből került ki – ez ugyanis nem felel meg a valóságnak, hiszen a mai  mainstream mértékadó alakjainak döntő többsége nem vett részt az egykori mozgalmakban. Nem mintha ennek jelentősége volna; Orbán csak azért utal pejoráló értelemben 68-ra, mert a mai európai politika főszereplőinek személyéhez az anarchia képzetét akarja társítani. Csakhogy ez hamis beállítás: a kontinens nem 68, hanem a felvilágosodás szellemében szekularizálódott. Ám az egyház és az állam szétválasztása nem jelenti egyszersmind a vallásból eredeztethető értékek megtagadását. (Való igaz, hogy Orbán törekvéseivel ellentétben az államélet sehol nem fonódik össze a kiválasztott egyházakkal.) Mindenütt Európában kiemelt szerepet kapnak a jóléti állam családvédelmi programjai. Ami pedig a nemzeti gondolatot illeti: nincs szüksége reneszánszra, minthogy máig elevenen él akár az unió tagállamainak köztudatában, akár politikai kánonjaiban. Csak épp nem úgy, ahogyan Orbán használja. A nemzethez való tartozás fogalma amott nem bunkósbot. Európában nem arra való, hogy általa a politikai ellenfeleket kirekesszék, olykor hazaárulónak bélyegezzék. A nyugat-európai politikus a nemzetet egybeforrasztó, a társadalom minden rétegét magába foglaló entitásként határozza meg – ha Orbán meghallgatná például az angol munkáspárt elnökének, Ed Millibandnek a legutóbbi kongresszusi beszédét, tapasztalná, milyen sűrűn hangzik el benne az „egy nemzet” kategorikus imperatívusza.
A magyar miniszterelnök különutas, üres szószátyárkodása nem más, mint az érvényes európai értékrend aggálytalan eltorzítása.

Olvasson tovább: