Kereső toggle

A kommunizmus áldozatainak évfordulójára

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

Édesanyámmal, kisfiammal és egy bottal érkeztem választott hazámba,
Ausztráliába ötven évvel ezelőtt. Mint eddig számos interjú kapcsán – magyar,
angol és amerikai újságokban – kifejtettem, hogy valahányszor megszólalok,
nemcsak magamért beszélek, hanem azokért is, akik már nem beszélhetnek.

A kommunizmus leple alatt földönfutóvá tették azokat, akik évszázadok óta,
mint saját családom is, építették és tudásukkal felhozták Magyarországot.
Ártatlan embereket börtönöztek be, emberek százai öngyilkosok lettek. Akire
rányomták az „osztályellenség” bélyeget, embertelen körülmények között, többek
között Kistarcsán börtönözték be, kiszámítva, éppen csak annyi élelmet adva,
hogy fel ne forduljanak. Ugyanakkor kint ordítoztak, hogy „legfőbb érték az
ember”. A valóság az volt, hogy a legfőbb érték az volt, akitől a kommunisták a
legtöbbet tudtak ellopni. Évszázadokon keresztül szorgalmas munkával megkeresett
vagyonokat egy tollvonással elvették, a tulajdonosokat kitették otthonaikból,
földjüket elkommunizálták, megélhetési forrásukat saját javukra fordították, ami
aztán a kezükben szétfoszlott.

Így kerültünk aztán mi is a Fő utcára és Kistarcsára, mert a megyei párttitkár
megkívánta otthonunkat. Kisfiam soha sem élvezhette becsületes munkánk
eredményét, gyönyörű otthonunkat, mert a Sebes család kommunista alapon
behurcolkodott. Mindezek tudatában kellett nekem és anyámnak két és fél évig
(első férjemnek, Somogyi Istvánnak csak öt hónapig, mert ennyi idő alatt
agyonverték) egyetlen kisfiunktól, Ivántól megválni.

Meg kell jegyeznem, hogy körülbelül hét évvel korábban, 1944. március 14-én a
megszálló németek összeszedtek a Keleti pályaudvaron számos családot, köztük
engem és apámat, ahonnan marhavagonokban Auschwitzba vittek. Ott apám
megérkezése után a gázban lelte halálát.

Ökölbe szorul az ember keze, amikor az interneten olvassuk, hogy akik mindezeket
okozták, ma vígan élnek. A felelősségrevonás elmaradt. Sajnos lesüllyedt az
ország. Anyám botja, amit kiszabadulása után ingyen adtak az SZTK-ban, sokat
tudna beszélni. A verésektől romlott meg a csigolyája. Vajon kik verték agyon?
Hol van a megkövetés? Hol van a bocsánatkérés? Hol vannak halottjaink eltitkolt
sírhelyei? Hol vannak a besúgók? Hol vannak azok, akik jól élnek a mi
becsülettel megszerzett vagyonunkból?

Itt Ausztráliában írtam meg, egyelőre csak családom részére könyvemet,
Verőlegények elől a verőfénybe címmel. A könyvet Iván fiamnak ajánlom, azok
helyett a csókok helyett, amitől a gazság megfosztott.



Bárdi Magda

Ausztrália

Olvasson tovább: