Kereső toggle

Kutyát bottal nyúl után hajtani nem lehet

Továbbítás emailben
Cikk nyomtatása

György Péter romákról szóló tanulmányának ( href="http://www.es.hu/0031/publi.htm" TARGET="_BLANK">Mai magyarok és mai magyar romák Élet és
Irodalom – 2000.08.04.) néhány rokonszenves, mert nagyon fontos gondolatához
szeretném hozzáfűzni reflexióimat. A szerző nem kisebb kérdést tesz föl, mint azt,
hogy mi a teendő? Méghozzá, mi a mi teendőnk, értelmiségieké. Magyar
értelmiségieké. (Mert hogy mi volna a roma értelmiség teendője, azt rettenetesen
jól tudjuk, mi, gádzsó értelmiségiek!)



Minél zavarosabb egy nép történelme, annál nagyobb szüksége van bűnbakra (képünk
illusztráció)

    Fotó: Maklári Péter

György Péter helyesen három rétegre, kasztra, irányultságra (ahogy tetszik)
osztja föl az értelmiséget: vagyunk mi, hogy úgy mondjam: "általános
értelmiségiek": művészek, diplomások, tudósok, pedagógusok, orvosok,
pénzügyiek, műszakiak (hadd ne soroljam tovább), vannak a médiaértelmiségiek
(részben ezek is mi vagyunk, itt nagy az átfedés), és vannak politikusok. Ehhez a
fölosztáshoz csak egyetlen kiegészítő gondolatot szeretnék hozzátenni: így vagy
úgy minden értelmiségi politikus. Aki nem aktív pártpolitikus, az passzív politikus,
azáltal, hogy megvan a véleménye. Minden értelmiségi gondol valamit a politikáról,
ha nem gondol semmit, nem is értelmiségi – ez talán nem szorul magyarázatra.

Mélyen igaza van György Péternek: az értelmiség minden rétege felelős, hogy ide
fajulhattak a dolgok, és minden rétegnek meg lenne a maga föladata a probléma
megoldásában, legalábbis a gondok enyhítésében. "A »romakérdés« megoldása a
többségi társadalom kezében van" – írja. Csak azt nem tudom, akar-e valamit
kezdeni ezzel a lehetőséggel, ami "a kezében van", a többségi társadalom.
Szerintem rémülten nézi a kezét: – Jesszusom, mi van benne…?! – és gyorsan
elhajítaná, amit markol, mint valami undorító hüllőt.

"A magyar társadalom többsége javarészt minimum idegenkedik a cigányoktól" –
állapítja meg még az esszé írója. Persze! De a cigányoktól idegenkedve mi a
csudát akar "megoldani" ez a magyar társadalom?!

A romagyűlölet nagyon mélyen gyökerezik a magyar lélekben. Mert minél zavarosabb egy
nép történelme, minél több vereségre emlékezik – mi például Mátyás király
óta minden háborúnkat elvesztettük; ezt a valós emléket a hős magyar katonáról,
huszárról és honvédről szóló semmiféle hazug legendával és mítosszal nem lehet
a magyar nép lelkéből kitörölni –, minden reményünkben és várakozásunkban
csalatkoztunk (Minden, minden ideálunk / Másutt megunt ócskaság már…), az utóbbi
idők viharos változásainak alig van nyertese, viszont a népesség túlnyomó
többsége vesztes, itt a legtöbb ember vesztes-tudattal él, frusztráltan, mert retteg
a további vereségtől – minél reménytelenebb a holnap, minél kevésbé hisz egy
nép pozitív utópiákban, szebb jövőben, annál nagyobb szüksége van bűnbakra.

Ez nem is politika. Ez pszichológia.

Valakin le kell verni a nyomorult mivoltomat, a kudarcaimat. Ha a főnököm belém
rúgott (ha egyáltalán van főnököm, munkám), nyilván nem rúgom vissza, de valakin
le kell verni az engem ért megaláztatást, ha el akarom kerülni az infarktust. Hát
belerúgok otthon az asszonyba, a gyerekbe, a nagymamába, mert az (1) kéznél van, (2)
nem tud visszarúgni. Erre kell a bűnbak. Ha egy egész nép van megalázva, mint
századok óta, de főleg mostanában a magyar, lehetőleg egy egész nép kell
bűnbaknak.

A zsidó már nem alkalmas rá. Az antiszemiták mögött nem áll erkölcsi, sőt katonai
támaszként a náci Harmadik Birodalom. (Nyugat-) Európának rossz a lelkiismerete –
nagy szó, hogy egyáltalán van lelkiismerete! –, az antiszemitizmus ott illetlenség.
S ha az antiszemiták mögött nem is áll már Hitler birodalma, a zsidók mögött
viszont ott áll, nem katonailag, erkölcsileg, de az talán még jelentősebb – Izrael.
Ma már Magyarországon senkit sem lehet csak úgy "lebüdöszsidózni", ilyet csak a
nagyon primitív bunkó enged meg magának. (De még az is fél…)

A romák mögött viszont nem áll senki, még az Úristen sem, sőt! A romákat még az
Isten is bűnbaknak teremtette. Le lehet őket nézni, mert tanulatlanabbak,
civilizálatlanabbak, szegényebbek, mint a magyar átlag. Ráadásul színesbőrűek…
Mivel szegényebbek, ezért rongyosabbak, piszkosabbak, büdösebbek, rosszabbak a
fogaik… vagyis a gádzsó hatalmas erkölcsi fölényben érzi magát: joga van
belerúgni a cigányba! És valóban büntetlenül meg lehet verni őket, a lányokat meg
lehet erőszakolni, megőszült, hatgyerekes édesanyákat "levénbüdöskurvázni"; a
rendőr is romagyűlölő (nem hivatalból, civilben, de ez elég ahhoz, hogy cinkos
legyen); a magyarországi roma népesség a szó szoros értelmében életveszélyben van.

Mit is kívánunk a magyar értelmiségtől? Forduljon szembe a magyar köztudattal, és
álljon a romák mellé? Magyarázza meg a többi szegénynek, hogy a cigány is csak
szegény, elsősorban szegény és csak másodsorban roma, ha nem lenne szegény, nem
lenne rongyos, nem lenne büdös, tanultabb lenne, taníttatná a gyerekeit, nagyobb
sansszal versenyezhetne a munkaerőpiacon, tudná használni az óvszert, a pesszáriumot,
csak akkor szaporodna, amikor akar, egészségesen élne, nem piálna, nem bagózna, nem
laknának putriban, nem lopnának, részegen nem vernék össze, nem késelnék meg
egymást (mert leginkább egymásra támadnak; a legritkábban a nem közülük valóra: a
magyarra, a gádzsóra).

Szóval álljunk oda a magyarok elé prédikálni, mint egy evangélista, magyarázzuk meg
nekik, hogy szeressétek a cigányokat, ők is testvéreink az Úrban, ők is Isten
gyermekei, értük is meghalt a Megváltó, nem rosszabbak ők se, mint mi, csak
szegények; és a magyar szegények, ha ugyanolyan szegények, hát ugyanolyanok, mint
ők, csak roszszabbak, mert a magyar szegény emberben a másik magyar szegény ember
iránt még annyi szolidaritás sincs, mint amennyit az egyik szegény roma érez a másik
szegény roma iránt. Minden zsaru tanúsíthatja, hogy a romából nem lehet kiverni
terhelő vallomást roma testvére ellen, agyonütheted, akkor is hallgat, mint a sír; a
magyar bezzeg alig várja, hogy jól bemocskolja, bemártsa a társát a hatóságnál,
akkor is szalad spicliskedni, ha nem hívta, nem is küldte senki, csak hogy ártson a
másik magyarnak.

Ezt mondjuk magyar testvéreinknek? A lecsúszottaknak, a veszteseknek, a
bérrabszolgáknak, az ápoló- és óvónőknek, a havi harmincezer nettójuk mellé, a
dolgozóknak és nem dolgozóknak: az örökre kizeccölt bányászoknak, vasöntőknek,
esztergályosoknak, a nyugdíjasoknak, a betegeknek, akiknek nem telik orvosságra, a még
lakóknak és a kilakoltatás réme elé nézőknek, a hajléktalanoknak, a sértett
történelemtanároknak, és mélymagyaroknak, a negyvenezer nettóból tengődő
rendőröknek? Mit mondjunk nekik? Szeressétek a romákat, mert ők is Isten gyermekei?
Ha emberhez méltóan bánsz vele, ő is emberhez méltóan viselkedik?

Miért mondjuk? Hogy megoldjuk a romakérdést? Minek oldjuk meg a romakérdést?!
Nekünk, értelmiségieknek, ez a legfőbb gondunk? Nem a saját egzisztenciánk
veszélyeztetettsége a legfőbb gondunk?! Mi nem vagyunk rasszisták? Mi talán
szeretjük a romákat? A média szüntelen uszítása vagy, legjobb esetben, lesajnáló
leereszkedése, a cigányok rovására humorizáló kedélyeskedése véletlen? Az nem a
legbiztosabb jele annak, hogy a magyar értelmiség nagyobbik fele hogyan viszonyul a
romákhoz?

De tegyük föl a legjobbakat, legyünk optimisták. Tegyük föl, hogy a magyar
értelmiségből nem veszett ki még minden empátia és szolidaritás, még nem veszett
ki belőle teljesen sem a humanizmus, sem a felelősségtudat. Tegyük föl, hogy az
értelmiségi azzal a nagy eszével igenis fölfogta, hogy a lakosság 7-8 százaléka,
rövidesen 10-15 százaléka nem élhet társadalom alatti szinten. A romakérdést igenis
meg kell oldani, nem azért, mert így sosem kerülünk be az EU-ba, hanem azért, mert
ekkora embertömeget nem lehet sokáig a robbanás veszélye nélkül állati sorban
tartani. Mert ha kitör a kolera, az nem áll meg a putri küszöbén, a romagettó
szélén. Mert ha túlfeszül a húr, tüzelhetnek a rendőrök, forgathatják a
tetovált, bakancsos szkinhedek a bicikliláncot meg a baseballütőt, jönnek ezek a
szívós, végsőkig elkeseredett, mindenre elszánt, vérben forgó szem? fekete
srácok, jönnek a késsel a foguk között, jönnek öngyilkos, kamikaze-bátorsággal,
és nem lesz irgalom! És rohadt sok vér fog folyni, magyar vér meg roma vér, amíg
újra rend nem lesz, és akkor megint ugyanott tartunk, ahol most: meg kell oldani a
romák ügyét, sőt, akkor még inkább meg kell majd oldani, csak rosszabb
pozícióból.

Tegyük föl, hogy minden értelmiségi ilyen világosan látja, mi a teendő, és képes
lesz csatasorba állni. És akkor a nemes magyar nemzet boldogan fedezi föl, hogy az
értelmiségről (akit eddig sem szeretett) lehullott a lepel, most kimutatta a foga
fehérjét, hogy romabérenc, zsidóbérenc, bolsevista és plutokrata, most legalább oda
lehet lökni a cigány mellé bűnbaknak az értelmiséget is. Hogyan képzeli az én
kedves barátom, György Péter, hogy akad ma Magyarországon politikai erő, amelyik
hajlandó olyan népszerűtlen húzásra, hogy a romák mellé álljon? Már két év
sincs a választásig, ki akar itt direkt veszíteni?!

Én őrült vagyok, ez rendben van, de nem én képviselem a magyar értelmiségieket!
Még csak nem is hasonlítok rájuk. Az én szellemi testvérem Oliviero Toscani, a
Benetton őrült fotósa, aki gyönyörűségét leli az ember sokféleségében. Aki nem
topmodelleket öltöztet Benetton cuccokba, hanem az utcáról szedi össze a szebbnél
szebb fiatalokat: ébenszín? afrikaiakat, barna hindukat, finom japánokat, széles
mosolyú malájokat, vörös hollandokat, temperamentumos spanyolokat, lófej?
angolszászokat, kátrányhajú, füstöskép? romákat, keseszőke skandinávokat, és
egyszerűen boldog, hogy az ember ilyen sokféle. Aki vérmocskos hullákat, terepszín?
különítményeseket, jajgató asszonyokat, rémült szemű, puha arcú gyerekeket
fényképez a Balkánon: Boszniában és Koszovóban, és a kép sarkába odaírja, hogy
Benetton. Még csak Benetton ruhát sem látni. Csak azt közli, hogy a Benetton cég
empátiával viseltetik a szenvedők iránt. Aztán szakít a céggel, mert
megcsömörlött a reklámtól, amely csak csalódott, boldogtalan embereket nevel, akik
sose szerezhetik meg azokat a menő cuccokat, amivel a reklám kábítja őket… (ha
ismerném, ő lenne a legjobb barátom.)

Én még a Tamás bátya kunyhóját sem olvastam, amikor már a szívembe zártam a
feketéket, mert annyit tudtam róluk, hogy üldözöttek. Még Vörösmartyt sem
olvastam: hogy "…ki feketén született (…) azt baromnak tartják e dicsők, és
Isten képét szíjjal ostorozzák." Mitől van bennem ez az atavisztikus vonzódás a
színes bőrűek iránt, nem tudom, de minél feketébb valaki, az én szememben annál
szebb. Lehet, hogy a vallás…? Vallásos katolikusnak nevelkedtem, nyolc évesen már
halálos komolyan vettem (lehet, hogy egyedül én vettem komolyan) a felebaráti
szeretetről szóló krisztusi tanítást, és azt, hogy Isten színe előtt minden ember
egyenlő. Ehhez képest tíz éves voltam, amikor megtudtam, hogy etnikailag zsidó
vagyok. Két év múlva megszállták Magyarországot a németek és itt is elkezdődött
holokauszt haláltánca. Ez csak megerősítette az egykori kisfiú hitét abban, hogy
mindig az üldözöttek, az elnyomottak mellett kell állnia. Amikor évek múlva
összevesztem Istennel, magától értetődően találtam rá a szocializmusra. Vajon nem
a munkások-e a kizsákmányoltak, vajon nem ők az elnyomottak, a megalázottak? Ki
építi ezt az országot, a munkások vagy a csinovnyikok, a pártfunkcionáriusok? Kinek
fájnak darabbér-robottól az izmai, inai, ki zuhan este hullafáradtan a vackára, a
párttitkár vagy a melós? Én nem csak Gellérinél olvastam, hogy a fiatalok
nászéjszakája elmarad, mert akár az agyonhajszolt igavonó állatok, egyszerűen
elalszanak, mielőtt szerethetnék egymást; ez, mint annyi más normában güriző
fiatallal, megesett velem is; ki mellett a helyem, ha nem a munkások mellett?

Negyvenhat óta elképesztően sok vargabetűt írt le a történelem és a
politikatörténet – én nem változtam. Ha én a romák mellett állok, én ugyanaz
vagyok, aki negyvenhétben szocialista lett, ez az én magánőrületem, nem kívánhatom
senkitől, hogy csak azért, mert értelmiségi, úgy érezzen, mint én. Ha én
belenézek egy roma sugárzó fekete szemébe (egy néger, egy indián, egy hindu, egy
Puerto Ricó-i szemébe), én megborzongok a gyönyörűségtől, de ez nekem már
vallásom, akár a jazz imádata. Bekormozott volna a krematórium füstje? Lehet, nem
tudom. De ha így van, akkor is csak azt mondhatom: "itt állok (Lutherként), és nem
tehetek másképp!"

"…Az evangélium hirdetéséhez szenvedélyes odaszánás szükséges" – egy
keresztény lapban olvastam a minap ezt a mondatot. Ez a furcsa kifejezés fogott meg,
hogy "odaszánás", ezért nem felejtettem el. De így igaz. És nem csak az
evangélium hirdetéséhez szükséges szenvedélyes "odaszánás", de a fajelmélet,
a faji gyűlölködés, az idegengyűlölet elleni harchoz is. Szenvedélyes és elszánt
emberszeretet szükséges hozzá, olyan, amilyen Toscani fotóiról árad. Ehhez kevés
racionális, pragmatikus értelmiséginek lenni.

Ez több annál. Több a "politikai akaratnál". Ez dili. Mánia. Hit.

Vagy mit tudom én… Lehet, hogy csak művészet.

(a szerző író, publicista)

Olvasson tovább: